Holécziné Tóth Zsuzsa: A háború vétlen áldozatainak emlékére – Több településen átívelő történetírói pályázat zajlott nyugdíjasok körében, amelyet a Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület tagjai, a Bács-Kiskun Megyei Család, Esélyteremtő és Önkéntes Ház, valamint a Fülöpjakabi Faluház munkatársai hirdettek és szerveztek meg. A Montázsmagazin felajánlotta, hogy a legjobb pályaműveket közli, hetente egyet.

Most Holécziné Tóth Zsuzsa A háború vétlen áldozatainak emlékére című írását mutatjuk be, amely III. helyezést ért el. A másik pályamunkája, amely II. helyezett lett, ITT olvasható.

 

a haboru

Helécziné Tóth Zsuzsa

Holécziné Tóth Zsuzsa: A háború vétlen áldozatainak emlékére

 

A több mint kétszáz kilométeres út után meglehetősen fáradtan tértünk haza a szülőfalumból Jakabszállásról, ahol a temetőben apai nagyszüleim és édesapám is nyugszik. Útközben megálltunk egykori iskolatársamnál, Harkai Erikánál, akivel egy síremlék állításának részleteit beszéltük meg.

”A háború vétlen áldozatai 1944. 11. 19” és „Soha többé háborút!” – ez a két felirat áll rajta, és négy név: egy 4 éves kisfiúé, Kiss Andrásé, a 27 éves édesanyjáé, Kiss Andrásné Rádi Máriáé (aki ekkor már háborús özvegy volt), és két fiatal lányé – Földi Ilonkáé és Bense Annáé -, akik 1944. novemberében 15 és 17 évesen haltak meg. Ilonka anyósom húga volt, így a végtelenül lepusztult, olvashatatlan bádogtáblával jelölt közös sírjuk rendbe hozatalából mi is kivettük a részünket. De hát mi is történt, miért kellett négy fiatal életnek elvesznie?

Jakabszállásra az oroszok 1944. mindszentjére vonultak be, és egy hét után tovább is mentek, hiszen abban az alföldi kis faluban semmi, de semmi megszerezni valót sem találtak. Az ott lakók persze féltek: terjedtek a rémhírek lányok és asszonyok megerőszakolásáról, vagyontárgyak elrablásáról, az állatok leöléséről és részeg dorbézolásokról. Sokan elmenekültek – köztük a barátnőm, Gyenes Évi anyukájáék is -, és amikor hónapok múlva visszatértek, csak a szalmával felszórt üres házat találták (valószínűleg azon aludtak a katonák, a bútorokat pedig feltüzelték).

Az idősek elmondása szerint még az égő kályhát is feltették a teherautóra, és abban tüzeltek az úton a katonák. Osztálytársam 95 éves édesanyja, Lászlóné Margitka néni és az ő ikertestvére, Marika néni ma is élénken emlékszik arra, hogy előbb a padlásra bújtatta őket az apjuk, majd mikor már ott is keresni kezdték a katonák a „gyévuskák”-at, kimenekültek a kukoricaföldre. Még lőttek is utánuk az oroszok, de a két lány fejvesztve rohant, és 2 napra elbújtak a levágott, és kúpokba rakott kukoricaszárak közé. 14 évesen így menekültek meg.

Anyósomék nem a faluban laktak, hanem kint tanyán, ahol a faluból több embert is elbújtattak a garázdálkodó katonák elől. Így történt, hogy Ilonka barátnője, Anna és özvegy Kis Andrásné a kislányával Marikával meg a kisfiával náluk időzött. November 19-én valamennyien egy gránátrobbanásban haltak meg, ami azért következett be, mert a menekülő németek által eldobált fegyverek között a 4 éves Andriska egy gránátot talált az árokban, és az eperfához csapkodva játszani kezdett vele.

Amikor ezt a nagylányok és az édesanyja észrevette, rohantak feléje. A kisfiú sajnos ekkor a biztosítószeget kihúzva vágta a fához a robbanó szerkezetet, és az berobbant. A gyermek azonnal meghalt, az anyukát és a két lányt a családjuk – jobb híján, mivel a falunak akkoriban orvosa nem volt – dunyhákra fektette a lovaskocsi saroglyájában, és vágtatva vitték az orvoshoz. Sajnos mindhárman menthetetlenek voltak: a gránát a belső szerveiket roncsolta szét.

A családból csak az ötéves Marika élte túl a robbanást, akire ráesett a légnyomásról kiszakadó bejárati ajtó és a sparhelt, megvédve őt a repeszektől. Szem és fültanúja volt annak, hogy édesanyja a nevelőapjának könyörög: „üssön agyon Tata, ne szenvedjek tovább*” – mivel a belső sérüléseken kívül neki a lábait is leszakította a robbanás.

A párom emlékezete szerint anyukája ekkor épp Kecskeméten szolgált egy zsidó családnál, (akiket nem sokkal ezután elhurcoltak koncentrációs táborba), így nem volt szemtanúja az esetnek, de a szülei és a szomszédok Anna bátyját hibáztatták. Katonaviselt ember volt, miért nem szólt rá a robbanószerkezettel játszó kisfiúra.

Laci sohasem bocsátotta meg önmagának, hogy egyetlen húga miatta halt meg. Búskomorrá vált, sosem alapított családot. Végül ismeretlen helyre költözött a faluból, így édesanyjuk nagy szegénységben, magányosan halt meg. Húsz évvel később ugyanabba a sírba temették, ahol szeretett lánya pihen a háború többi vétlen áldozattal együtt.

*Itt a szemtanú, Rádi Sándorné Kiss Máriát idéztem, aki a kecskeméti Margaréta Nyugdíjas Otthonban lakik, és telefonon mesélt a történtekről Harkai Erikának.

a haboru

 

Holécziné Tóth Zsuzsa – Weninger Erzsébet