Szöllősi Mátyás a Szabad c. új verseskötetéből válogatva. Új sorozatot indítok útjára immár a meditációk “direktorijában”. A kép- és filmmeditációk után most a verseken a sor tehát. Hagyom, hogy hassanak rám a bennük lévő képek és gondolatok, hogy teljességükkel megszólítsák az érzékszerveimet. 

Az érzékszervek száma nálam ötnél több, így a  látáson-halláson-szagláson-ízlelésen-tapintáson túlról is hozok majd érzeteket egy-egy versről.

“Látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás – eddig ismerős. S most jönnek az újdonságok: mint például a nappal és az éjszaka közti különbség érzékelése (ezért a tobozmirigy a felelős, mely a homlokunk és a fejtetőnk középvonalának metszéspontjában található); a következő az egyensúlyérzékelés, amely a fülben van a hangérzékelés mellett; majd a másik nem érzékelése – ferromon receptorokkal. A következő érzékszerveink már nehezebben tettenérhetőek, de fontosak lehetnek: az intuíció és a telepátia. Ha jól számolom, ez pont tíz, duplája annak, amiről addig tudomásom volt.” (Talita.hu: Képmeditáció a Fehérbot napján)

“Isten a mi szemünkön keresztül tekint végtelen Önmagának arra a részére, ami általunk is látható.” (Szász Ilma)

– Ezt a gondolatot terjeszteném ki az összes érzékszervünkre is.

“Isten a mi érzékszerveinken keresztül érzékeli végtelen Önmagának azon érzékeléseit, amely általunk is érzékelhető.”

Az elmúlt napokban Szöllősi Mátyás a vele készült e-mail interjú kapcsán kért fel, hogy írjak valami igazán szubjektívet a Szabad c. verseskötetéről.

(“…írnál-e az új kötetről? Akár egy rövidet, benyomások, érzések, személyes napló, ilyesmire gondolok. Ami belülről jön.”)

Így jött az ötlet a VersMeditációra.

“Az életben minden a véletlen és a szükségszerűség gyümölcse” – mondta Démokritosz.

Időnként én is a véletlenre bízom magam, így találomra felnyitom a könyvet, és ott, ahol éppen megadja magát, azzal a verssel kezdem a meditációt.

Szöllősi Mátyás Szabad – 90. oldal – Árapály

“Hatóránként változik benned minden.

Pont úgy jön, akár az apály, dagály,…”

Az én paradigmaváltó filmemben már egyszer láttam ezt a jelenséget Szent Mihály napján a Mont Saint Michelen.

Mont Saint Michel árapály

A film az ökofilozófus Fjitrof Capra Fordulópont című könyvéből készült. A címe: Szellemi barangolás. A rendező (a testvér) Brent Capra, az operatőr Karl Cases, és a zeneszerző Philip Glass egységében tökéletes munkát végzett. A történet három ember találkozását mondja el, akikben az a közös, hogy életük válságos periódusában, egy időben, a Mont Saint Michel középkori kolostorszigeten (Victor Hugo szerint az óceán piramisa) vannak, ahol az északi féltekén a legnagyobb a dagály és az apály közötti különbség.) Korábban írtam is a filmről egy elmélkedést.

“…nem lehet tudni, melyik van épp,

és tenni ellene csak úgy, ha vársz,

mert hátha megtörténik majd a meglepő,

de lehet hogy csak üres illat,

fölösleges remény marad, játszani azzal,

ami alig volt a te meg ő,

a szabad-nem szabad. …”

Így VersMeditációmhoz már Philip Glass zenéje is évek óta rendelkezésemre áll.

Csak az intuíciómra hagyatkozva, a film képi hátterét adó Mont Saint Michel kolostorszigetté kell váljak, “aki” apálykor kifut a partra és félszigetté lesz.

A tenger hullámaiban a nőies ferromon receptoraim pedig megüzenik, hogy a sátánt a hatalmas pallosával a pokolba visszakényszerítő férfias Napangyal – Szent Mihály – ott áll a kolostorsziget/félsziget határán, és várja, hogy a dagályom alaposan megmossa a lábát, és  végigsúrolja a partot. (Az arkangyali lábmosásban a gyarló emberről rátapadt eredendő bűnöktől való végső megszabadulást érzem.)

“…Nem hitted, de tényleg úgy vagy, mint a víz,

ami hányódik, önmagába néz, rárakódnak

hullámai magára, rá, mindenhová és

brutálisan szépek nem múló vágyai….”

Máris érzem a tenger sós illatát, hallom a tyúk-nagyságú sirályok sivítását, a két árapály közt kiserkenő füvet legelő bárányok bégetését.

Sirályok és halak

Tobozmirigyem bekötött szemmel is érzékeli az éjszaka és a nappal közötti ködszerű átmenetet.

“…Telítődsz. Várakozás közben mindig

úgy hiszed, hogy a következő hatóra, 

ha súlyos is ugyan, mégis szelíd lesz,

de persze nem, nem lehet szelíd…”.

Az esti tengerparton hanyatt fekve látom a Hold valamennyi fázisát az égen, az Újholdtól a Teliholdig és vissza, tizenháromszor egy évben.

Tizenhárom teríték

Csipkerózsika, a triszkaidekafóbiás matriarhátus-patriarhátus váltás meséje ötlik fel bennem, a tizenkét teríték (Napciklus) és a meghívandó tizenhárom javasasszony (Holdciklus) összeférhetetlenségével.

“…Szénszínű felhő a magány, tömör és precíz.

Hatóránként változik benned minden.

Pont úgy jön, akár az apály, dagály,

nem lehet tudni, melyik van épp.

Ha innen nézed, mindkét felszín ég,

közöttünk pedig már semmi sincsen….”

A folyamatosan változó part – nekem a “senkiföldje” – szárazföld és víz határa, mely végső szellemi lakóhelyem immár.

Senkiföldje variációk

…Hatóránként változik benned minden.

Apály, dagály, Nem tudni, melyik van épp.

Aggaszt, ahogyan változik a víz, a mély,

hisz nem lehetne már megszökni innen.”

Erre a szigetmivoltomat körülölelő, hatóránkénti lüktető szinuszhullám-szerű áramlásra kell ráfeküdnöm,  és…

…csak LENNI.

Időtlen kettős hélix mintázatban fénysebességgel száguldani át az univerzumon az isteni természet törvényei szerint.

Tudomásul venni, hogy ez már az örökkévalóságig így lesz.

…s ez jó lesz így!

Egy arra járó osztrigahalászhajóról zene szól. Sting énekli, hogy Szentmihályon presszó lesz…,– ahogy ezt egy ideje majd’ minden magyar így hall félre.

Küldök hát egy S.O.S.-t – Szentmihályon presszó lesz…

Ez a zene visszahoz a szombat hajnali valóságba a VersMeditációból.

Örökkévalóság – Örökmozgó párhuzamos Univerzumok

„Te nem az univerzumban vagy, hanem az univerzum vagy, annak is belső része. Végső soron nem egy személy vagy, hanem egy fókuszpont, ahol az univerzum tudatosítja önmagát.” – Eckhart Tolle

Antalffy Yvette

Forrás: SzemLélek – Figyelmem önéletrajza.blog

A szerző előző cikke:

Szent Antal-lánc a makula-degenerációtól a váltóáramig – Beszélgetés Szöllősi Mátyással