Május 9-én írták alá a német hadsereg vezetői a feltétel nélküli megadásról szóló okmányt, mely a II. világháború végét jelentette. Ezt a napot a Győzelem Napjává nyilvánították.

Az elnevezés sok emberben, köztük bennem is, ellentmondásos érzelmeket kelt. Kik is győztek tulajdonképpen? A hat évig tartó világháborúban kb. 60 állam viselt hadat Németország és néhány szövetségese ellen. Nyilvánvaló, hogy a németeknek a sikerre semmi esélye sem volt. Felmerül a kérdés, hogy miért tartottak ki ennek ellenére őrült vezetőjük mellett, és ilyen esélyek mellett hogyan húzódhatott el ennyire a háború.

A válasz egyszerű: a németeknek nem volt más választási lehetőségük. Az 1942-es casablancai találkozón Churchill és Roosevelt bejelentette, hogy a németekkel nem tárgyalnak békéről, a háborút  Németország feltétel nélküli kapitulációjáig folytatják. Ezzel lehetetlenné tették a német Hitler ellenes erők megerősödését, a német népet összességében bűnösnek nyilvánították.

Mi lett az eredménye a „győzelemnek”? Azt mondták, hogy megszabadították a világot a náci fenevadtól. Ugyanakkor rászabadítottak a világra egy másik fenevadat, a sztálini Szovjetuniót,  amely ugyanolyan agresszív és veszélyes volt, mint a nácik. Kelet-Európát kiszolgáltatták a szovjeteknek, ezekben az országokban a kommunista diktatúra hosszú, sötét évei következtek. A „győzteseknek” hamarosan rá kellett jönniük, hogy Németországnál veszélyesebb ellenfél jelent meg, a szovjet fenyegetés világméretűvé vált. (Kína, Vietnam, Kuba, Angola, Afganisztán stb.) A „győztes” Nyugat hosszú évekig a végpusztulást jelentő nukleáris háború fenyegetésének árnyékában élt.

Kell-e ünnepelnünk a „Győzelem Napját”?
Nekünk, magyaroknak semmi esetre sem, mi senkit sem győztünk le. Bennünket fel sem szabadítottak, hanem megszálltak. Ezt a napot úgy kellene felfognunk, mint egy történelmi eseményt, az európai háború végét. Nincs rajta mit ünnepelnünk, különösen, ha a háborút követő konferencián készült képeken a győztesek között felfedezzük a szovjet diktátornak, Sztálinnak baljós alakját. Talán ő az egyedüli, aki joggal érezhette magát győztesnek.

A nemzetek közötti megbékélés szellemében is el kellene felejteni ezt az elnevezést. A világháború egyébként is csak szeptember 2-án ért véget a japánok fegyverletételével. Nem hiszem, hogy az amerikaiak ezt a napot második Győzelem Napjaként ünneplik. És ezt a japánoktól sem várják el!

 

 

Weninger Endre

Hozzászólások