„Soha ne nézz vissza, ha nem tudsz nevetni! Soha ne nézz előre, ha nem tudsz álmodni!” (Eddie Jordan)

A csodákat újabb csodák követték, legalábbis egyre többet vettem észre. Ha nem indultam volna el az úton, valószínűleg nem történtek volna meg velem.

Elérkezett a várva-várt nap. 2014. augusztus 24-én úgy hajtottam álomra a fejem az albérletemben, hogy hajnalban elkezdődik valami. Valami nagyon izgalmas, valami teljesen más, mint a megszokott, mindennapi életem.

Előző nap becsomagoltam a legfontosabb holmikat, és lemértem a hátizsákom súlyát. 12 kg-ot mutatott. Ennyi nem lehet! Ezt nem fogom tudni cipelni! Akik végigjárták az utat, elmondták, hogy a testsúlyunknak csak kb. a tized részét vigyük. 65 kg voltam akkor. Kipakoltam, kiszedtem pár olyan holmit, amiről úgy gondoltam, hogy mégsem szükséges. Kivettem a fogmosó poharat, egy műanyag papucsot, egy törölközőt, egy-egy pólót és fehérneműt, néhány fölöslegesnek ítélt gyógyszert, a sampont, és kettévágtam a szappant. Elég lesz a fele. Újra visszarendeztem a maradék holmit a hátizsákba és már csak 8,5 kg-ot mutatott a mérleg. Úgy hagytam. Lesz, ami lesz, már nem tudok mit itthon hagyni.

Ellenőriztem az úti okmányokat, a Credencial-t (ez a zarándokútlevél, ami nélkül nem lehet igénybe venni a zarándokszállásokat). Eltettem a pénzemet, a repülő- és a vonatjegyemet. Nyugodt voltam. Még aludni is egészen jól tudtam. 25-én reggel 6 óra előtt ébredtem. A nagyfiam jött értem, és vitt föl a Ferihegyi Repülőtérre. A gépem 10.35-kor indult. Kicsit izgultam, hiszen soha nem csekkoltam még be egyedül. Tomi fiam hozott magával folpackot, hogy be tudjuk csomagolni a zsákomat, amibe bele kellett dugnom a túrabotokat is, amiket nem lehet fölvinni a gép utasterébe. Elbúcsúztam a fiamtól, és elindultam az úton egyedül, amin azóta is haladok.

Sikeresen becsekkoltam, és nagyon büszke voltam magamra, hogy ezt meg tudtam tenni minden gond nélkül. Megtaláltam a kaput, ahonnan majd indul a gépem, és nagy nyugalommal vártam útitársam, Tamás érkezésére. A nagy nyugalomban egyszer csak észrevettem, hogy hiányzik a karomról az órám. Azonnal elröppent a nyugalmam, és visszarohantam a kapukhoz, ahol az ellenőrzéshez le kellett vennem nem csak a cipőmet, de az órámat is. Szerencsére a cipőm a lábamon volt. Az órám is meglett némi keresgélés után. Nagy kő esett le a szívemről. Igen ám, de ekkor észrevettem, hogy a beszállókártyámat is elhagytam valahol. Szóval ennyit az én egyedül való utazgatásomról. Minden önbizalmam elszállt, és nagyon haragudtam magamra, amiért nem vagyok képes vigyázni a holmimra. Egyébként nem szoktam elveszítgetni a dolgaimat, csak most biztosan nagyon új volt ez a szituáció.

A beszállókártyámat szerencsére leadták a rendőröknek, így az is megkerült.
„Ne kapkodj, Kati! Csak megfontoltan, mindenre figyelve, okosan!” Az Út már bizonygatta, hogy figyel rám, próbára tesz, és meg kell tanulnom észrevenni az intéseit! És megcsörrent a telefonom.
– Földi Tamás vagyok…
Ekkor szállt meg végleg valami higgadtság. Örültem, hogy van velem valaki, akit ugyan nem nevezhetek még csak ismerősnek sem, de már ekkor bíztam benne. A gépen egymás mellé tudtunk ülni. Tamás elég gyakorlott utazó volt, tudta, hogy bármit el lehet intézni. A repülőút alatt azután ismerőssé váltunk egymás számára.

Budapest látványa a repülőgépről

Párizs! A csodálatos Párizs! Kiszálltunk a gépből – zuhogott az eső. Busszal indultunk be a városba, majd az első metrómegállónál jegyet vettünk, és lementünk a föld alá. Tamás vonata délután indult Bayonne felé, az én jegyem az esti vonatra szólt. Az ő vonata a Lyon Pályaudvarról indult, az enyém az Austerlitzről. Így a metróban elbúcsúztunk. Én kiszálltam, őt tovább vitte a szerelvény.

Valahogy kijutottam a föld alól, és elindultam valamerre. Az eső változatlanul esett. Úgy öt perce gyalogoltam már, amikor megszólalt a telefonom. A nagyfiam volt.
– Szia anya! Hol vagy?
– Párizsban!
– Anya! Párizs nagyon nagy! Mondd meg az utca nevét!
A következő saroknál megnéztem:
– Boulevard de Sebastopol.
– Ez egy egyirányú utca, neked a forgalommal szemben kell haladnod!
– Rendben kisfiam! Ne aggódj! Puszillak Benneteket!
Persze, hogy rossz irányba haladtam…

Ugye, hogy vannak csodák???

Párizs, Szajna-híd, a szerelmesek lakatjai… 

 

 

Hamarosan következik a folytatás….

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások