„Mikor elhagytak, / Mikor a lelkem roskadozva vittem, / Csöndesen és váratlanul / Átölelt az Isten.” (Ady Endre)

Gyaloglásom 5. napján reggel 6 órakor magától kipattant a szemem. Ma vettem először hasznát a magammal hozott fejlámpának. Ahogy haladtunk napról-napra Nyugat felé, egyre később kelt fel a Nap. Fél 7-re elkészültem, ittam egy kávét a szemben lévő étteremben, ahol előző este vacsoráztunk. Elbúcsúztam Tamástól és elindultam. Mire kiértem a városból, már világosodott. Könnyűnek látszott a mai szakasz. Egy darabig szinte sík vidéken vezetett az út, majd lassan emelkedni kezdett. Már messziről lehetett látni a hegy ormán álló szélerőműveket. Hiába, Don Quijote országában vagyunk!

Egy belga férfi síremléke út közben

A gondolataim a kisgyermekkorom körül kalandoztak. Megpróbáltam visszamenni az időben, nem keveset. Nem tudom, milyen lehettem pici kislányként. Sajnos akkoriban még nem készült annyi fénykép, mint manapság. Egész halvány emlékképek kerültek elő. Az első élethelyzet, amire emlékszem, az első ház, amiben laktunk Vámosgyörkön (Gyöngyöstől kb. 20 km-re) az apai nagyszüleimmel egy házban, amiből mi a szüleimmel és a bátyámmal egy nagy szobában éltünk. Barátságtalan és rideg volt ez a szoba. Jól emlékszem a berendezésre is. Minden volt benne, ami szükséges az élethez, voltak ágyak, szekrények, még a kiságyam helyére is emlékszem. A meleget egy sparherd szolgáltatta.

Édesanyám ebben a szobában főzött, itt mosott, vasalt, rakta el a télire való befőtteket, lekvárokat. Itt száradtak a ruhák, amitől mindig párás volt a levegő. Emlékszem, hogy óvodába indulás előtt a dédnagymamám, aki szintén a nagymamáméknál élt, minden reggel átkefélte a már lábunkon lévő cipőt. Arra is emlékszem, hogy a nagymamám nem nagyon beszélt az édesanyámmal. Valamiért haragban voltak, és tudom, hogy ez már akkor is zavart. Még arra is emlékszem, ahogyan édesanyám minden reggel elébem köti hófehér, gyönyörűen kivasalt kötényemet. Két fonatot készített a hajamból, általában piros masnikat kötött bele, és így indultunk az oviba. Én középsős voltam, a bátyám nagycsoportos.

Szerettem óvodába járni. Már ekkor sok verset, dalt tanultunk, és ezek elmondásában, éneklésében mindig jeleskedtem. Úgy emlékszem, az óvó nénik is szerettek, bár ez a kedvesség, velem való törődés lehet, hogy a nagypapámnak szólt, hiszen akkoriban ő volt az óvoda és az általános iskola igazgatója. Ez akkor még nem volt világos és fontos a számomra.

Minden óvodai ünnepségen szerepeltem, édesanyám nem győzte megtanulni velem a verseket, mondókákat, dalokat. Így visszaemlékezve azt hiszem, élénk, mindenre kíváncsi, helyes kislány lehettem. Az biztos, hogy ekkor még senkinek nem okoztam gondot, bánatot. Szép kisgyermekkorom volt. A szüleim szerettek, minden nagyszülőm élt, sőt a dédnagymama is foglalkozott velünk.

Zarándokok emlékműve

Ezen a napon – alig vettem észre – 20,7 km-t gyalogoltam. A legmagasabb pont az Alto del Perdón volt (790 m), ahol a zarándokok emlékműve áll. Itt csodálatos körpanorámában is gyönyörködhettem volna, de akkora szél fújt, hogy egy-két fénykép után gyorsan elindultam. Egy nagyon köves, meredek ösvény vezetett lefelé, amely azután egy kellemes turistaúttá változott.

Mire fél 2-kor Puente la Reinába érkeztem, azért újra nagyon elfáradtam. Fájtak a vízhólyagjaim, és a lábujjaimon a körmök is fájdalmasak voltak. A Padres Reparadones nevű egyházi szálláson foglaltam ágyat. Ez egy nagyon régi épület volt, valószínűleg egyszerre épülhetett a város templomával a 12. században. Itt is felső ágy jutott, de már mindegy volt. Megszoktam ezeket az együtt-alvásokat, sőt, jól éreztem magam, és egyáltalán nem zavart, hogy 59 évesen fel kell másznom a felső ágyra. Itt tiszta volt az ágynemű!

Fürdés, mosás után megvártam Tamást, ő is kapott itt ágyat, és újra találkoztam Andreával, aki Olaszországban él, és Marthaval, aki Németországban. A szállás itt 5 EUR-ba került. Ezen a napon és helyen vettem részt életem első zarándokmiséjén, ahol megáldották a Szent Jakab út zarándokait. Andival és Marthaval mentünk el a misére, ahol nagyon megható dolog történt.

Jel az Úton

Kaptunk egy lapot, rajta egy szöveggel, ami több nyelven volt írva. Én egy angolt kaptam, és egy csodálatos zarándokima volt rajta versben. Ettől az imától és a helytől annyira meghatódtam, hogy végigsírtam a misét. Soha nem hittem magamról, hogy egy templomban valaha is sírva fakadok, mivel nem vagyok vallásos.

A mise végén hoztak egy lavór vizet, és halk zeneszó közben megmostuk egymás lábát. Az én fáradt, fájós, vízhólyagos lábamat Andrea mosta meg nagyon óvatosan. Én egy idegen férfi lábát mostam és töröltem szárazra. Szóval, ez volt az első olyan esemény, ami nagyon mélyen megérintette a lelkemet, és a szívemig hatolt. Soha nem fogom elfelejteni.

Imádkozzunk – mindenki a saját nyelvén:

Menj,
az útért születtél.
Menj,
és találkozni fogsz valakivel.
Hol? Kivel?
Még nem tudod.
Talán saját magaddal.

Menj,
A lépteid szavaiddá válnak,
az ösvény daloddá,
a fáradtságod imává,
végül a csönded fog beszélni hozzád.

Menj,
egyedül, vagy másokkal,
de lépj ki önmagadból.
Riválisokat alkottál,
de társakra találsz.
Ellenségeket képeztél,
de barátaid lesznek ők.

Menj,
az elméd nem tudja,
hogy a lépteid mit hoznak a szívedbe.
Menj,
az Útért születtél –
a zarándokútért,
egy másik útért önmagadhoz –
azért, hogy megtaláld önmagadat

Santiagóban, az út végén
a szentélyben,
a szíved mélyén.
Ő a te békéd,
Ő a te örömöd.
Menj!
Isten melletted lépdel.

Vacsorára ismét zarándokmenüt ettünk, vörösbort ittunk. 10 órakor volt villanyoltás, de felzaklatva a nap eseményeitől nagyon rosszul aludtam.

 

Folytatása következik…

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

Hozzászólások