Fodor József költő, író, műfordító, szerkesztő volt. Idén kettős évfordulóján emlékezünk a 75 évet élt, gazdag életművű alkotóra: 1898. április 22-én született, és 1973. október 7-én hunyt el.

fodor jozsef

A Szép versek antológiában megjelent portréinak egyike – Csigó László felvétele (1972)

Kanyargós, ellentmondásoktól sem mentes életpálya volt az övé. Ennek ellenére becsülnünk kell mindenkori emberi tartását, önmaga iránti szigorúságát, igazságkeresését. A mi, 80 felé közeledő korosztályunk kétségkívül a „Piros fejfák” költőjeként ismerte meg a nevét. Ő maga nyíltan megvallotta: nem tartja kimagasló alkotásának. Többek közt Bábel Balázs érsek szemnyitogató antológiájának, a „Magyar zsoltárok„-nak köszönhetjük, hogy felhívta figyelmünket Fodor József „Mérlegen” című költeményére. E lét- és pályaösszegző vers nagyon is közel hozza hozzánk az Istenhez térő, tőle igazából soha el se távolodó embert. És aligha vitatható az a föltevésünk: ha szerette Istent, akkor az egyik legszebb ajándékát látta a nyelvben, a szóban.

Címünket – némi apró módosítással – Fodor József időskori költeményéből vettük. A „Vers, a nyelvhez” legelején áll ugyanis ez:

„Oh verseink anyja, nyelv és beszéd, te,
Kinek hatalmán kelt szónk hirtelen —
Hogy is mennénk tovább, kinek a léte
Létem, hogy ne repülne velem
Dicséreted? …”

A hosszú óda, sőt himnusz még számos szép, igaz nyelv-megnevezést említ:

„Oh nyelv te, legszentebbünk, ami van”; „Főkapcsunk az ember dolgaiban”;

„Oh tudás, eszmék anyja, fő-vagyon, / Örökségünk, mely hangoddal kiröppent”.

És nem mellőzhetjük a költemény legvégső sorait:

„Kezdetben voltál te – s lett, ami van.
Dicséreted önmagáért beszél,
Szó rá: mint tengerben csöpp, nyomtalan –
Rajtad át zeng kedv, s bú, míg ember él!”

Természetesen nyelvről, stílusról nemcsak versben lehet nyilatkozni. Fodor József épp egy interjúban vall a költői stílusról avagy stílusokról:

„Ha a stílus korhoz kötött volna, nem tudnák használni az új és új nemzedékek, amelyek mindig felfrissülnek a régi nagyok stílusán. Van egy stílus, amelyik nem avul el, egy örök-„korszerűtlen”: a nagy antikok, a nagy modernek. Ugyanakkor a korokon belül mégis van valamilyen stílusbeli rokonság, egység is….”

Ugyanitt idézi irodalmár barátja mondatát, majd a maga kommentárját:

„… Azt írta nekem …: „Te, Jóska, te vagy az utolsó romantikus!” Én pedig vállalom ezt, de vállalom az ellenkezőjét is, azt, hogy realista is vagyok. Volt egy „romantikus korszakom”, s ma a klasszicitást kedvelem. A romantika: a határtalanba futó végtelen, a klasszicitás: a beteljesedés költészete. Romantizálunk – aztán idővel megnyugszunk: ez az irodalom, ez az élet.”

Érdemes az igen terjedelmes Fodor-memoárkötetet is felütnünk: „Felkavart világ”. A tények, adatok, emlékek közt olykor finom elmélkedő sorok is megbújnak. És lényeges tartalmat is hordoznak. Mint például e fejtegetés — ugyancsak a stílus kapcsán:

„Az író a lehető legjobbat kereső, önmagával való harcában többek között a saját írói készsége ellen is küzd. A benne zsúfolódó mondanivalókra olykor túl könnyen jönnek a kifejezések, úgyhogy egyik fő dolga gyakran az: eltolni a kínálkozó mondatokat. Az író sablonossága gyakran ott kezdődik, hogy elfogadja, ami jön éppen; az irodalom – és maga megmunkálta nyelv öncélúan dolgozik, ha nem kísérjük figyelemmel a könnyen kibomló valódi mondanivaló egésze alatt a stílus fürge bravúrját.”

Tallózzunk tovább a visszaemlékezés-kötetben!

„Az ember a sorrendben három dolgot talál meg. Először az utánozandó valakit. Másodszor a saját stílusát. Utoljára a világnézetét. Van, aki az utóbbi kettőt; a legtöbb, aki az utolsót sohasem találja meg; de hogy nem találták meg, arra jönnek rá a legkevesebben.”

Fodor, mint említettük, műfordító is volt. Memoárjában nem véletlenül szól a más nyelvek ismeretéről:

„… Egyetlen idegen nyelvet sem ismertem még, mindössze németül olvasgattam. Viszont valahogyan ideiglenesnek, egy elképzelt jobbat, véglegest helyettesítőnek éreztem mindent, amit eddig írtam, abban a képzetemben, hogy isten tudja, mi mindent és milyen másképp írhatnék, ha eredetiben olvashatnám azokat, akikből egy-egy, a mi verseinktől elütő, idegenszerűen csodálatos verset olvastam jó fordításban. Azóta, hogy már magam is több nyelven olvasok, rájöttem, hogy nagyobb költő ezáltal még nem lettem, és nem egy, még „analfabétaként” írott versemet (sok idegen költőt már eredetiben ismerve) „túlírni” nem tudtam. Sőt úgy rémlett, hogy egyes verseim ízbeli, nyelvi csordulása (a már nemcsak egy nyelvre koncentráltságomban) mintha valahogyan meghígult volna, de ugyanakkor alkotásom módja az ösztönöstől lassan a tudatosra tevődött volna át, a nyelvkezelés puritánságát és a mondanivaló bátrabb mivoltát beleértve. Egynyelvűségbe szorult költőt gyakori, bizonyos nyelvbéli, fogalmazási „vértolultságtól” bizonyára felszabadít a más nyelvű költészetekkel való átitatódás. És ahogy nem hinném, hogy egy egynyelvű világ használna az irodalomnak, úgy gondolom, a vérkereszteződés a szellemiekben csak hasznos lehet. ..”

Utolsó idézetünkre Grétsy László hívta fel a figyelmünket „A mi nyelvünk” antológiában. „Az emberi szó jelene és jövője” ankét „Romlik-e nyelvünk?” kérdésére Fodor József időtálló választ adott:

„… A magyar nyelv egyetemes romlásáról – ha ezt állítaná valaki – komolytalanság volna beszélni. Prózai nyelvünk még sohasem volt ilyen kitágult; a kifejezésbeli árnyalatokban (képesen kifejezve) a nyelv folyamata alatti, kifejezésbeli örvénylésekben gazdag, élvezetes; az európaiságban elérte lehető legjobb önmagát. Nem egyes írókról beszélek, hanem prózánkról magáról, amelyet kitűnő fordítások is gazdagítanak. …”

Az imént mondottak – joggal érezhetjük – nagyrészt Fodor Józsefre is állnak. Ha már-már porosodnak is a kötetei, felütnünk őket mégiscsak érdemes lenne… Legalábbis az idei kettős évfordulón. 125 esztendeje született, és kerek félszázada halt meg…

 

Holczer József

 

Kapcsolódó cikkünk a szerzőtől