Két jeles bicentenárium kezdődik idén, rögtön januárban; mindkettő egymást erősíti. Ezúttal Madách Imrére emlékezünk, aki mindössze három héttel fiatalabb Petőfi Sándornál. Madách Imre 1823. január 21-én született Alsósztregován, és ugyanott hunyt el 41 évesen, 1864-ben. Ez utóbbi életdátuma kapcsán már emléket állítottunk neki kilenc esztendeje is: halála 150. évfordulója volt akkor.

Madách Imre világhírét, tudjuk, kizárólag „Az ember tragédiája” című drámája alapozta meg.

Nem véletlenül írta versben, ráadásul időmértékesben: költő is volt egyúttal, még ha nem is oly jelentős, mint az egyívású Petőfi. És itt mindjárt a címadó idézetről szólunk. Madách az „Útravaló verseimmel” című költeményével kívánta zárni összegyűjtött versei kiadását. E verse mintegy a lírai önarcképének is tekinthető. Valószínűleg halála évében vetette papírra. A gyakran búskomornak beállított Madách épp ellenkezőleg: az optimizmusáról győzi meg mindenkori olvasóját e költemény zárószakaszában, melyben az idézett cím-sor is szerepel:

„És míg öröm, bú, hit meg kétkedés lesz,
Tél és tavasz, ifjúság, szerelem,
Míg szent eszmékért ember harcol, érez,
Mindebből osztályrész jutand nekem.”

Egy-egy nyelvi-nyelvmívelő emlékezésbe jól illenek a szállóigék. Ezek lényegében csak annyiban térnek el a szólásoktól, közmondásoktól, hogy ismert személyiségekhez fűződnek. Idézhetnénk a Tragédia számos ilyen sorát. Mégsem tesszük. Mindössze Békés István több kiadást megért „Napjaink szállóigéi” című gazdag gyűjteményére utalunk. Ez a csaknem fél évszázada közkézen forgó idézetgyűjtemény bőséggel hoz szállóigét „Az ember tragédiája” lapjairól.

Ezúttal egy másik Madách-színműből idézünk. Nem a Mózesből, hanem az egyik kifejezetten magyar témájú drámai alkotásából. Ennek a címe: Csák végnapjai. Az immár nem Árpád-házi királlyal, Károly Róberttel szembeszegülő kiskirály, Csák Máté tragédiáját dolgozta föl benne Madách. Igaz, némiképp átdolgozta, ki is egészítette helyenként a múlt század második felében Keresztury Dezső.

Alábbi idézeteink azonban szó szerint – ha mégsem, akkor is értelmileg mindenképpen – Madách Imre-szállóigék. Kedvet kapva a teljes munka elolvasásához, bizonyára rájuk is akad hamarosan a kedves olvasó. Következzék tehát néhány ilyen:

„- A szép szabadság üdvössége annyi, / Hogy árvát, özvegyet s koldust teremt.
– Könnyebb megszerezni az / Aranygyapjút, ha nem sárkány vigyáz rá.
– … ha / Nagy szálfa dől, sokat magával ránthat.
– A férfi büszkesége, hogy dacol. / Övé a harc – a nőé a lemondás.
– Meghalni könnyű, élni / S okosan védekezni, az a virtus.
– A fát / Kidönti a vihar, de él a fű.
– Gyermekeknek / Igazat súg az Isten.
– … a hatalom / Nem gyermekjáték, nem szelíd mosoly csak.
– … faragatlan erősebb a fa, / S jó múltakra épül a jó jövő.
– Ne sírjon nő, ha kardot lát fiának / Kezében, mely vérző hazáját védi.

Most pedig tallózzunk Madách Imre olyan versei között, amelyek a Tragédia és a Mózes előlegezőinek tekinthetők. Ezek – némiképp kiszakítva ugyan a hosszabb szövegből – szállóigeszerűek lehetnek. Vagy inkább talán afféle aforizmák, életbölcsességek…

A „Mária testvérem emlékezete” egyik strófája:

„Nehéz lehet embernek lenni, hogy
Csak egy-kettő van milliók helyett.
De még nehezebb embernek lenni, hogy
Ne szállja meg lelkünk népgyűlölet.”

A „Pál öcsém sírjánál” címűből szintén négysornyi:

„Óh, jaj, hogy így van, bölcsőnk és a sír
Egy pont csak, mely körül futunk, futunk,
S midőn lihegve öszveroskadánk,
Mindig csak a kis pont körül vagyunk.”

Az „Intés”-nek talán ezek a legveretesebb sorai:

„Neked magyar oltárod és jövőd
Itt van leásva, azt el nem vihetd,
Tartsd hát mint frigykötést e szentelt szózatot:
Elhagytad istenid, ha e hont elhagyod.”

Két rövid részlet „A halál költészete” versciklusból:

„Tündéri ábránd az ifjú világa,
Míg a hívőé lemondás, ige,
Ez élvet kerget, amaz igazságot,
Mit fátyolával Isten elfede.”

És:

„Boldog mindaz, ki földön bír teremtni,
Irigyletes lett az az építész,
Ki a szívnek gunyhót, a szépnek szobrot
Emel, vagy hívőnek oltárt vés.

Míg szív, művészet és hit élni fognak,
Él ő is, és ha műve elporlott,
Kövei még mondják: Isten teremtett,
De lángész adott örök alakot.”

Zárjuk a „Betelt kívánságok” szépséges soraival, megismételve, hogy Madách nem vagy legalábbis nem feltétlenül volt nekikeseredett pesszimista. Bicentenáriumán épp ezáltal is üzeni számunkra: vegyük észre, és törekedjünk érzéseink helyes, egészséges egyensúlyára:

„A lányszív megtelhetik érzéssel,
Lányt az ég szeretni alkota,
Abban él, virul, abban hervad le,
Mint virággal lelke, illata.

Férfiszívben más érzések élnek,
Tetterő, küzdések vihara,
Ott a szerelem csak úgy mosolyg fel,
Mint vadonban a kis ibolya.”

 

Holczer József

 

A szerző előző cikke magazinunkban:

„A sors az őszinteséget bölcsőmbe tette pólyának…” – Petőfi Sándor bicentenáriumára