A Budai NTF (Nóra-Toma-Frank) család új életét bemutató sorozatunkat indítjuk el, az első időkben heti egy bejegyzéssel, a 2013 ősze óta történt események tematikus, ugyanakkor szórakoztató stílusú beszámolóival.

australlamok

Majd napjainkhoz érkezve, aktualitásokat küld nekünk Budai Nóra, a cikkek írója.

Budai Nóra önmagáról:

budainoraMagam
Bejártam az önismeret feltárásának sok lehetséges útját. Ma már többek között azt is tudom, hogy tipikus Khii (levegő) típusú embernek születtem: “Ötletes, gyors észjárású, de rossz rövid távú memóriával, gyors beszédű, stresszre hajlamos, nyugtalanul alvó, gyakran szórakozott és még sok minden más…”
Nos, mit is lehet ebből kihozni?
Sok helyen dolgoztam, sokféle munkakörben. Hivatásomat hosszasan és hiába kerestem, nem találtam. Azonban, mióta Toma fiam megszületett, már nem motivál semmi, hogy tovább keresgéljek. Nő vagyok, feleség és anya. Ennek a háromszögnek a közepén megtaláltam a helyem. Frank nem csak a férjem, de a legjobb barátom is egyben, aki ráadásul példás apa.

Az írás
Az írás részem. (A humor is. Ezt örököltem, nálunk a „kompakt hülyeség” családi vonás.)
Az íráshoz szükségem van inspirációra – ez általában egy ember, dal, cél, vagy emlékek – és akkor, ha hagyom és ha figyelek, megnyílnak a csapok. Egyébként nem írok gyakran, illetve elég rapszodikusan, sosem vettem én ezt olyan komolyan és felkérésre is most fordult elő először. Meglátjuk.
Mikor ezeket az összefoglalókat írtam a barátainknak, azt szerettem volna, hogy szeressék, amit olvasnak, hogy sokat nevessenek, miközben némi információval is gazdagodnak.
A visszajelzéseik alapján ez a tervem sikerült, méghozzá olyan jól, hogy Yvette, a Montázsmagazin egyik újságírója jóvoltából most „itt vagyok”.

Remélem, hogy a Montázs olvasói is jól szórakoznak majd soraimon!

 

MEGÉRKEZÉS AUSZIBA (AUSZTRÁLIÁBA)

2013. szeptember 28-án éjszaka landolt a gépünk a perthi repülőtéren. Igen fáradtak voltunk.

perthrepter

A 27 órás utazás egy nem egészen 2 éves sajtkukaccal már eleve félelmetesnek tűnt. Valahogy mégis túléltük, sőt könnyebb volt, mint hittük, mivel Toma nagyon jól viselte. A repülőn a lábunknál a földön játszott, illetve az ölünkben aludt (bejött a „rumos kóla” ).

A reptér kijáratánál hosszú sor fogadott minket, taxira várt mindenki. Beálltunk a sorba a hatalmasra púpozott poggyászkocsik közé a mindössze 3 db bőröndünkkel.

aus02Mögöttünk egy házaspár, egy Toma korú kislánnyal. Beszélgetni kezdtünk velük, majd megadták a telefonszámukat, ha bármi segítség kell, szóljunk.

aus03

 

 

 

Paola kolumbiai és Elmar német + a kis „mix”: Annamaria, akinek itt épp szülinapja van, s Toma köszönti. Velük azóta is kapcsolatban vagyunk, mert tényleg sokat segítettek nekünk a kezdetekkor.

 

Ebben a házban laktunk 1 évig, balra a fától alig látni az erkélyünket a 3. emeleten. A Villa Medici felirat senkit ne tévesszen meg, ez egy sima társasház.

aus04

Azóta már kiköltöztünk a partra. Ez volt a közvetlen környékünk. A Swan folyót látjátok, bevezették a házak közé. Ide még a delfinek is beúsznak időnket, nem kis csodálatunkra.

aus05

AMI FRANK MUNKAKERESÉSÉT ILLETI

Hát nem volt szimpla ügy. Bár az interneten hemzsegtek a megfelelőnek látszó ajánlatok, a startra mégis csak márciusban került sor. Miért? Először azért, mert több mint 2 hónapot vártunk a jogosítványunkra, ami egyben a személyi és a lakcímbejelentő is. Ezen okmányok nélkül komoly beosztást megpályázni elég reménytelen.

Bár az itteni hivatali ügyintézésre pont a gyorsaság és egyszerűség a jellemző – hihetetlen jól szervezett az államigazgatásuk, de minden másban iszonyú lassúak –, e kivételes esetben állatira elhúzódott az ügy. Mint utólag kiderült, ideiglenes okmányokat kérhettünk volna, de erről túl későn kaptunk tájékoztatást.

December közepére végre kezünkben voltak a papírjaink, de ekkor itt a napfényes Ausztráliában beköszöntött a szieszta. Szabadságra ment a város.

Amúgy is elég kényelmes népek – európai szemmel már-már lusták –, lassan döntenek és cselekednek, hát még nyaraló szezonban. Tapintatosan jelezték az itteniek, hogy ilyenkor kár is önéletrajzokat küldözgetni.

Nos, innentől kezdve komoly pénzösszegektől szabadultunk meg, de ez nem tört le minket, elfogadtuk a helyzetet.

aus6

Örültünk, hogy van elég tartalékunk. Csavarogtunk, megnéztük, amit lehetett, de leginkább csak hevertünk a parton a forró homokban… (Franknek januárban, nekem februárban jelentkeztek a felfekvés első tünetei.)

aus7

És a Toast Kávézó. Itt is sokat “evett minket a fene”. (Gyakorlatilag második otthonunknak érezzük a bejárattól jobbra levő asztalt, s Pierre-t, a pincért első számú bizalmasunknak.)

A kávézó terasza az öbölre néz. Minden délután itt ücsörögtünk, dumáltunk, kávéztunk és bámultuk az érkező és induló hajókat, átvonuló felhőket… (Tomát is csak egészen ritkán veszítettük szem elől és ez ügyben is sokat köszönhetünk Pierre-nek.)

Thanks Pierre!

 

A következő bejegyzésből címszavakban:

  • Megismerkedtünk sok emberrel, magyarokkal is.
  • Richardék
  • Aztán
  • Munka

 

Tehát folytatás következik…

Forrás: Auszi-blog

Hozzászólások