Kislány koromban sokat hallottam arról, hogy édesapám Dániában volt hadifogoly a II. világháborúban sok más katonatársával együtt. Két keceli sorstársával hazatérésük után komasággal pecsételték meg közös múltjukat és barátságukat. Gangel koma lett a keresztapám, Gubik koma a bérmakeresztapám.

 

Filus Antal- édesapám

 

Újév

Rengeteg az ember Pozsony
Főutcáján,
Nem volt még úgy soha újév
Napján,
Égbenyúló házak ablakai
Tárva
A nagy tölgyfa kapuk mind
Ki vannak zárva.
Az út közepén vége nincs a
Sornak,
A hosszú sor közé cigarettát
Szórnak
Magyar bakák ezek! – szólt az
Egyik Nagyság’
Hova megy vajon a magyar
Ifjúság?
Itt is, ott is egy nő honvéd kézt
Szorítja
Bársonyos arcát könnyfátyol
Borítja.
Magyarok! Testvérek! Hová visz
Utatok?
Ne menjetek arra, nálunk
Maradjatok!
A hosszú menet megáll
Egy-két percre
Szalad is sok nép fel az
Emeletre.
Hamar visszajöttek, de nem
Üres kézzel
Kosarat hoznak, mégpedig
Tetézve.
Amottan meg üveget hordják
……………
a kosár is tele van almával
s tortával.
…………….
Fájdalmat szerezni a meglévő
Bánatra
Amoda át –mondja –
mindent jegyre adnak.
Igazat szólókra bilincsek
Tapadnak
Ne menjenek kérem –mondja
Az csak rabnak….
Olyan ország nem való
A szabad magyarnak
Isten vezérelje, bocsásson
Meg érte
Amiért egy lányka valamire
Kérte.
Kéz a kézben,
szem a szemben
Csodálkozni nem kell
A hulló könnyeken.
Szótlanul állnak
Az utolsó percben,
Dobog a szív
Az ifjú kebelben.
Gyönyörű egy lányka,
Gondolja a vitéz,
Isteni teremtés,
Itt hagyni de nehéz.
Búcsúzóul mondja:
Hogy el ne feledjen,
Tegye el kérem,
Itt van a névjegyem!
Adott még mellé
Egy mosolygós képet.
Kívánok magának
Boldog új évet!

Pozsony, 1945. január 1.

Családi összejöveteleken nagy figyelemmel hallgattam a sok történetet, ami rendre előjött a jóízű beszélgetések alkalmával. Azt is tudtam, hogy lapul az iratos fiók mélyén egy keménykötésű kis füzetecske, amit édesapám a hadifogolytáborból hozott magával. Elég viseltes, kívül egy pecsét rajta: UNNA. Tintaceruzával, édesapám szép régies írásával telis-tele van írva versekkel.

 

eskuvo-szulok

Szüleim esküvői képe

Halál közelében

Kemény, hideg, sivár a táj
Kedv nincs dolgozni, de muszáj.
Csákány, ásó, ez a mi fegyverünk,
Ezzel állítjuk meg, ki jő ellenünk.
Legalábbis úgy gondolják
Ők, kishitűek a bosszúvetők
Itt állnak még a sánc előtt
Dicső győzelmük előtt.
Kényszermunka nem sokat ér,
Főleg, ha nincs semmi bér
Dolgoztunk hát ímmel-ámmal
Összedőltünk ketten háttal
Így vártuk a déli harangszót
Néha egyőnk, néha más szólt
Hogy pajtás, de éhes vagyok
S a hidegtől majd megfagyok.
Futár jön nagy sebbel-lobbal
Repülőkről bomba robban!
Ripeg-ropog a dűlő ház
Őrjítő a félelem, láz.
Amott egy bősz tehenet
Szétdobta, mint a levelet.
Csak utána láttuk mindezt
Vagy tíz haldokló hentergett
Siralom volt rájuk nézni
Csak sírni, és fájdalmat tetézni
Indulásra készülni hát
Ne várjuk a másik csatát
A fáradt nép, az éjszaka
Messze elért. A sok baka
Lelkében egy gondolat volt
Hogy a halál mily közel volt
Aki ezt ott átélte
S másoknak mesélte
Hálálkodva emlegette
Hogy az Isten
megmentette.
Breslan, 1945. jan. 23.

Versekkel, melyek ott születtek, távol a hazától, távol a szeretteiktől. Hogy ki írta? Édesapám-e, vagy valaki más, és csak ki-ki lemásolta? Mindegy is.

 

hadifoglyok2

 

Árva vagyok!

Árva vagyok, árva lettem,
Beborult az ég felettem
Gyászba borult az életem
Mivé lettem, óh Istenem.
Elvesztettem szülőhazám
Elvesztettem Édesanyám
Akáclombos kicsi tanyám
Nem látlak meg soha talán
Vadvirágos erdőszélek
Tőletek is messze élek
Idegen országba sodort el a sors
Feledni kell mind, mi magyaros.
Pest megye közepében van egy kicsi város,
Azt a várost, kicsi várost Kecelnek hívták,
de most már csak Néhainak írják.
Ott éltem békében apámmal, anyámmal,
Dolgoztam a mezőn kaszával, kapával.
Együtt keltem reggel a dalos pacsirtával
Nem cseréltem volna a király fiával!
Magyar hazám! Szülő tanyám
Él-e benned édesanyám?
Oh, ha tudnám, ma merre járt,
Megcsókolnám lába nyomát.
Ha láthatnám csak egy szóra!
Ő vár haza forró csókra
Kiáll este a kiskapuba
De csak nem jön drága fia.
Várj csak anyám, várjál vissza
Jövök hozzád forró csókra.
Jövök, mert vársz ölelő két karodba
Ezer csókot csókolok majd ajakadra.
De mivel még nem mehetek
Örömet nem szerezhetek
Üzenek hát, üzenek én
Futó felhő jöjj hát felém.
Te gyorsan mész, te arra jársz
Biztosan reá találsz.
Kint áll ő a kiskapuban
Hideg szélben, forró napban.
Fekete az ő ruhája,
Bánatos az ő orcája
Könnyes neki mindkét szeme
Rózsafüzért tart két keze.
Őt meglátod, s megismered,
A két keze biztos remeg.
Imát rebeg az ő ajka
Öreges az ő alakja.
Szólj le hozzá, mondd meg neki
Drága fia azt üzeni,
Legyen nyugodt, Isten óvja,
Mert él még a drága fia.
Puskájával a kezében,
Szeretettel a szívében,
Hozzá repül gondolatban,
Megnyugszik a két karjában.

1945. Unna

Az embertelen kor hiteles lenyomata ez a pár vers, ahogy szeretteiktől elszakítva megélték, átélték, megszenvedték a fogságot ezek a húsz év körüli nagyon fiatal katonák. Annyi szomorúság, annyi fájdalom, annyi vágyakozás papírra vetve, sőt, rímekbe szedve!

Idegenben

Poros, márciusi délután
Szélvihar tépte a fákat
A lágy tavaszi eső után
Köd lepte a tájat.
Süvítő, dühöngő szélben
Mely mindent felkavar
Előre dőlve mentében
Bandukol két magyar.
Ki látja, ki tudja,
Könnyes a szemük
Avagy ki óhajtja
Lelki fájdalmuk
Senki nem látja,
Senkit nem érdekel
A két felebarátja
Hogy mit énekel.
Egyvalaki hallja
Messze odafenn
A világ ura, atyja
Maga a jó Isten.
Ő vigyáz reánk
Ezer veszély között
Kegyes pátrónánk
Ott a felhők fölött.

1945. március 17.
Jaegerspriss

Most, hogy megkaptam ezt a féltve őrzött családi ereklyét, beírtam a gépembe, szinte szavanként kibetűzgetve a már nagyon halvány tintaceruzás írást. Bevallom, megkönnyeztem szinte mindegyik verset.

 

hadifoglyok

Amerikai hadifogolytábor

Élő halottak

Ássák a sírt, nagy temetés készül
Sok ezer magyar ravatalon ül.
Imára kulcsolják görnyedt kezüket,
Szívükben lángol a hazaszeretet

Oh ti otthon lévő szegény magyarok,
Kiknek hírül vitte a szennyezett torok
Meghaltak! Nincs kint több magyar
Csak egy kevés, ki hazamenni nem akar

Kár tovább várni magyar édesanyák
Meghaltak rég a vitéz katonák.
Úr Isten, hogy meg nem őrültetek
Vagy talán olyan is van köztetek.

Meghaltak igen, otthon azt mondják
Üzentek a hős honvédek, szegény katonák
Nincs több magyar, ki haza mehetne
Pedig ha volna Istenem, jó lenne.

Ha tudnátok, hogy húszezren vagyunk
Kik élünk és menni akarunk
Ha tudnátok, miért tagadtak minket
Idegen népnek eladtak bennünket!

Ássák a sírt, nagy temetés készül
Sok ezer magyar ravatalon ül.
Imára kulcsolják görnyedt kezüket,
Szívükben lángol a hazaszeretet.
Unna, 1945

A hitelesség kedvéért a technikát is segítségül hívtam, beszkenneltem a kézzel írott bejegyzéseket, az eredeti írást. Számomra érzelmi értékük van, másnak talán a történelmi hitelessége miatt lehetnek érdekesek ezek a hazától messze született alkotások.

Szüleimhez

Messze, nagyon messze
Ahol senki sem lát
Tengeren is túl
Idegenben
Mondok el forró
Imát.
Megváltó Istenem
Kísérd lépteiket
Kiket te adtál nekem;
S értük hallgasd meg
Könyörgésemet!

Jaegerspris, 1945.

Hetven év telt el a II. világháború befejeződése óta. Emlékezzünk ezekkel a fájdalomban született versekkel is a sokat szenvedett katonákra!

 

Anyukám_lánykorában

Édesanyám lánykorában

Emlékszel-e, kicsi párom

Emlékszel-e, kicsi párom,
Mikor együtt voltunk
Az öreg hold is hogy mosolygott
Hogy nevetett rajtunk
Szívünk sírt, zokogott, örömtől
Boldogok voltunk.
Az a csillag ott keleten
Ha feljött az égre,
Az volt a jel, nem volt nyugtom,
Csak menni a falu végére.
Utamban az akác illat
Azt súgta nékem
A szerelem nagy áldozat,
Szeresd a lányt szépen.
Szerettem is forrón, epedőn
Mit titkoljam, ha nem muszáj,
Nehéz a sors, szenvedőn
Ó, szeret-e nem tudom!
Szívem úgy fáj…
Egyszer egy este már rég,
Mikor mindenre csend borult
Emlékszel-e még?
Kis szíved elszorult
Akkor, akkor mondtál valamit
Hogy értem élsz! És szeretsz engem.
Mit titkoljam, nem kicsit
Boldog volt a lelkem.
Aztán jött, mint ősszel szokott
Rózsalevél hullás,
Szívünk sírt, dobogott,
Úgy fájt az elválás.
Nem susog már nékem
Az akácfa illat
Nem ragyog már nékem
Az Esthajnal csillag
Hiába hinti ezüst hold fényét
A sötét éjszakára
Nem látom szemednek színét,
Meghalok talán nemsokára.
Te áldott kis asszony
Ifjú asszonyom!
Üzenj a szellőn, az éjszakán
Üzenj bárhogy, én hallgatom!
Úgy este, mint szoktad régen
Várod a párod angyalom.
Az esti csillag ott fenn az égen
Hiába int, csak fájdalom.
Nem mehetek én! Hiába!
Tudom, hogy vársz kicsi párom.
Itt sínylődöm a fogolytáborban,
Talán itt lelem halálom!
Unna, 1945. IX. 28.

Szörnyű vád

Anyám, testvéreim!
Elhiszitek a szörnyű vádat?
Elszakadt véreim
Ki bírnám tagadni fajtámat?
Nem válhat vér vízzé!
A hűségért ez lett a bér
Megőszül fiatal fejünk
Agyunkat elönti a vér
Miért is nem volt fegyverünk!
Nem ízlik egyetlen falat
Lehet élni e szörnyű vád alatt?
Áruló Júdás lenni?
Meghalni, inkább meghalni!
Te cudar világ, te mostoha
Hozzád hűtlen leszek,
De hazám, tehozzád soha!
1945. VII. 20

Édesapámhoz

Élsz még jó apám?
Te drága jó ember.
A szíved meghasad,
Azt hinné az ember.
Ennyi fájdalmat hozni
Atyai fejedre
Egyedül maradtál
Öregségedre.
A sok szenvedésnek oh
Mi lett az ára
Öröm helyett bánatnak
Sodort el az árja.
Őszülő fejedet
Mily nagy gondok gyötrik
S mire még láthatnám,
Talán lehanyatlik.
Te mindig erős voltál,
Sokat is küzdtél,
Mire (hármunkat)
Szépen felneveltél
Sokat áztál, fáztál
Sokat nélkülöztél
És most végtére
Mégis árva lettél.
Hogy szerettél te
Vasárnap
Templomba járni.
Míg más ember
Elment
Lumpolni s kártyázni
Csendes békesség volt
Otthoni házunk
Káromkodás, átok
Soha nem volt nálunk.
Bennünket a jóra
Hogy tanítottál
Emlékszem szavadra,
Mit mondani szoktál:
Tanulj fiam,
Légy okosabb apádnál,
El nem veszi tőled senki
Azt, amit tanultál!
Nálad a becsület
Legfontosabb dolog.
A te mellkasodban
Igazi szív dobog.
A becsületességre
Miként tanítottál
Elébünk személyes
Jó példával jártál.
Ha még egyszer foghatnám
Dolgos kezed,
Mellyel kerestél
Számunkra kenyeret
Ha láthatnám fényét
Szemednek,
Hálát adnék a
Jó Istennek.
Ha láthatnám,
Hogy megviselt
Az élet,
Hajad a gondtól
ugye megfehérlett?
Jóságos szemednek
Ugye megtört fénye?
Hányat fordult orcádon
Az élet ekéje?
De ugye vársz engem
És tudod,
Míg élek,
Szívem érted dobog.
Érzed-e, hogy élek,
S naponta is hányszor
Gondolok én rád
Legalább is százszor.
Édesapám, te tudod,
Szeretlek.
Szörnyű fájdalom,
Hogy elvesztettelek.
Szívemet a bánat
Késsel hasogatja
Lelkemet a honvágy
Véresre marcolja.
Hív a nagy alföld,
Haza fogok menni
Idegen országban
Nem tudok én élni.
Hallom hívó szavad
Édes jó apám,
Haza térek hozzád
Egy csendes éjszakán.

Unna 1945.IX. 28.

Eltűnt szalonna

Nagy dolog történt
a fogolytáborban
Szalonna lépett olajra
A G.h. raktárban.
Szalonnáért nagy
a lótás-futás,
De eltűnt, mint a
Villás madár.
Bementek a bakák
Sorba a raktárba,
Keresték a szalonnát
Minden zeg-zugában
De eltűnt,
Mint Savanyú úr mondta.
Keresik, keresik a szalonnát,
Keserítik Savanyú úr sorsát.
Ne maradjon a kétszersült
Se simán,
Halljuk zengedezni a
Bakák száján.
Nagy most a tárgyalás
bent a szobában
emlegetik a dolgokat
szépen, sorjában.
Emlegetik, hisz
Éhes mindenki,
Alig tud a gyomornak
Pihenjt vezényelni.
Kint az udvaron pedig
Folyamatosan
Eszi a szajrét Savanyú úr
Mostan.
Meglátja azonban az ablakon
Az egyik baka
Ki már leste mindenütt
Hol a szalonna.
Megfogták a bakák
Savanyú Sándort
Nem eszel több szajrét
A G.h. raktárból!
Megnézik a zsebjét
És íme a tanú
Egy pici kétszersült
Úgy köröm-negyedre való!
Oszolj, oszolj
Az egész G.h.-nak
Vessünk véget a sok
Lopásnak.
Engedjünk mindenkit
szabad útjára,
Savanyút is zavarjuk a
Huszadik századba.
Ha ezt egy baka teszi,
Kikötik nyilván
Mivel nem az tette,
Elintézték simán.
Mire való a sok
Irka-firka!
Egy jegyzőkönyv,
És mindenkinek jut
Két deka szalonna!
Unna, 1945.VIII. 21.

 

Az eredeti könyvecske oldalai ITT láthatóak.

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások