“…mi az élet költészet nélkül: csontváz, melynek bíbor ajkai, igéző keble lerohadtak, melynek csontüregében a kajánság kígyója lappang”. (Madách Imre)

Bizonyára még sokan emlékeznek az Arankával készült interjúra, ami nem volt nagy terjedelmű, de sok mindent megtudhattunk róla: Gyermekkorában énekelt, festett, táncolt, verset, mesét írt. Később is írt, de aktívabban nyugdíjba vonulása után kezdett el verseket, novellákat alkotni.

arany08

Mi történt veled az elmúlt másfél évben? Ritkán látlak mostanában a neten. Hogy vagy?

Először is köszönöm szépen a megkeresést és ennek a kibővített interjúnak a lehetőségét. 2012 tavaszán kezdődő szemproblémám miatt igen rövid időt tölthetek a neten, ami nagyon korlátoz a munkámban. Igyekszem hasznos dolgokkal múlatni az időt, amit ma már kedvem szerint tehetek. Írok, olvasok, festek, rajzolok, népi táncolok. Budapesten öt Művész Körnek vagyok a tagja, de eljárok más körökbe is, ha egészségem engedi.  Nagyon szeretem a szonett írást, annak is a klasszikus formáját, szigorú rímképletével. A múlt évben írtam egy szonett koszorút, a második félkész állapotban van, mindkettő Petrarcai. Tán ez a legnehezebb forma, ahol kettő az egyben van jelen. Szeretem a kihívásokat, nem szeretem az egyhangúságot. Kedvelem még a Shakespeare-it és írtam Ronsard-féle szonetteket is.

Sajnos, nem mondhatom, hogy jól vagyok. Kevesen tudják: 9 éve múlt, hogy új életet kaptam a sorstól, azóta második életemet élem. Súlyos betegségből evickéltem ki, állandó orvosi felügyelet alatt állok.

Aranka, nem véletlenül adtam ezt a címet az interjúnak. Az egyik megjelent versed címe ez volt. Én akkor úgy gondoltam, hogy megtaláltad a helyed. Te hogyan érzed most?

Az interjú címe találó, nagyon ráéreztél. A Madách-i idézet is lelkemhez szóló, hiszen hitvallásom Madách Imre: Az ember tragédiájának végszava, az Úr biztatása: “Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!” Ezt a biztatást mormoltam, akár egy imát, nehéz óráimban, napjaimban. Erőt adott a nehézségek leküzdéséhez, a kitartáshoz, de szóljon erről a versem:

Biztató szavak

Túl csendéletű, derűs vágyaimon,
Gyermekénű akarat hatvan tájba,-
Átlépve keresztutas várromjaimon:
Érkeztem útkereső stációimba!

Barázdált vándorutam kanyargóit,
Hátamra nőtt málháimmal tettem.
Lényem feszületének görcscsomóit,
Oldozó, biztató szavakkal viseltem.

Madách: Az ember tragédiájába’,-
Amit az Úr végszavaként tett elém:
“Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál”!

E hit nem sodort az elmúlásba…
Üzenetével imát táplált belém:
Örök-érvényű hitben élj,- ne hátrálj!
(2007)

Visszakanyarodva az interjú címéhez, miszerint: “Nem lelem helyem”. Ez igaz ma is. Vándoréletem még gyermekkoromban kezdődött. Nem mindenkinek adatott meg, hogy egyszerre három otthona is legyen, mint nekem. Apai nagyszüleim házában születtem, anyai nagyszüleim és rokonságunk nagy része is szülőfalumban élt. Ötgyermekes család első szülöttjeként én még ismerhettem anyai nagyapám édesapját és anyai nagyanyám édesanyját, két dédszülémet is.

Az apai nagyszülői házban 3 éves koromig, harmadik testvérem születéséig laktunk, de napjainkat továbbra is ott töltöttük. Édesanyánk nagyszüleink gazdaságában dolgozott kint a földeken kora tavasztól késő őszig Napközben nagyanyánk gondoskodott rólunk. Két fiúgyermeke után a húgomat kislányának tekintette, úgy is nevelte. Annyira összeszoktak, hogy ebből egy életre szóló törés keletkezett bennünk.

Gledícsia tüske

Vándorutam ösvényein botorkálok
Szövevényes kanyargóin meghátrálok
Csöndem selymében ósdi hangszer citerál
Templomi meghittség kegyében ministrál
Gondolatban állok gledícsiás sövény —-
Kerítésnél, s látom öt diófánk törzsén
Mikor testvéreimmel versengve másztunk
Hatalmas koronájuk volt a mi grundunk
Kora tavasszal hatalmas fészket raktunk
Fagyos télig ázva- fázva ott sátraztunk
A Táncsics utca 4-ben egyedüli tanya
Dinnyeföldjeinken kirándultunk vala’
Bőség kosara gyümölcsök garmada
Megkóstoltunk minden útszéli ehetőt
Dércsípte gledícsia hüvelyből szívtuk
A jóízű sárga nektárt, szúrós hosszú
Tüskéje valahányszor bőrünkbe karcolt
Vérzett is olykor, de nem nyüszögtünk
Öt gyermek és öt diófa, egyik árva…
Négyen laktunk szüleinkkel e házban
Az Ady utca mögötti kertaljai részen
Én a legidősebb és a három kisebb
Két lány egy fiú,- harmadik lány apai
Nagyszüleinknél nevelkedett, sohasem
Jött el hozzánk, nem látta édenünket
Mi mentünk minden nap, hiányát éreztük
Testvérünk volt nekünk, de nem élt velünk
Csak később fogtuk fel, miért szakadtunk el
Mindketten apai nagyszüleink házában
Születtünk két év korkülönbség van köztünk
Nagy gazdaságot vezettek, édesanyánk
Kora tavasztól kint dolgozott a földeken
Nagyapánkkal és a sok napszámossal
Nagymama a benti munkákat végezte
Ebédet főzött mindenkinek segítséggel
Pirkadatkor kelt, ellátta az állatokat
Voltak tehenek, malacok, baromfiak
Mellette két unokájának is gondját viselte
Nekem volt dadám, Ferkó bácsi a szomszéd
Húgomat születésétől a nagyi gondozta
Maga mellé vette, egy ágyban aludtak
Én a szüleimmel a másik szobában
Harmadik testvérem születése előtt
Albérletbe költöztünk, vittek mindkettőnket
Akkor a húgom egy éves múlt, én három
Az esti lefekvéskor kezdődött a baj
Sírni kezdett, egyre jobban, belekékült
Nehezen lehetett megérteni mit mond…
“Haza akarok menni” ezt hajtogatta
Vihar tombolt akkor éppen, dörgött az ég
Villámlott, apám gumicsizmát húzott és
Felvett egy nagy viharkabátot, az alá
Bújtatta húgomat, nem tudott mit tenni
Visszavitte a nagymamához, aki az
Ágya szélén ült és magába roskadva
Sírdogált, hiányzott neki a megszokás
Mikor apám kibújtatta kabátja alól
Nagyi “babáját” ölelve szorították egymást
Attól kezdve örökre ott maradt, sohasem
Ment el sehova, hozzánk sem, talán
Csak egyszer tizenévesen látogatóba
Ott maradt felnőtt koráig az Ady 61-ben
A közös szülőházunkban, ahol naponta
Találkoztunk minden, este külön menve
Anyai nagyszüleink csak fényképen látták
Nem élt velünk testvérként, s nem lett
Máig igazi testvérem – testvérünk
Gledícsia tüskék garmada karistolja
Azóta is énünket mindörökké: Ámen
(2001)

Testvérek vagyunk, de “félidegenek”, sohasem alakult ki igaz testvéri kapcsolat köztünk. Kicsi korban másként éltem meg, de felnőtt korban fájón, ma is fáj. Többször kérdeztem tőle, Ő hogyan élte, éli meg mindezt, de mindig kitért a válasz elől. Soha nem beszélt róla. Jól érezte magát nagyszüleim szárnya alatt, akik “tejben- vajban fürösztötték”. Neki volt hajas babája, nekünk csak csutka- és rongybabánk. Nekünk egy mesekönyvünk volt, neki rengeteg, amit csak ott olvashattunk, nem vihettük el magunkkal. Ő járhatott gimnáziumba, én nem. Nekem pénzkereső szakmát kellett tanulnom. A gimnáziumot, majd a közgazdasági szakközépiskolát munka és család mellett, esti iskolában végeztem. Később a további szakképesítéseket is.

Apai nagyapám ellenezte szüleim házasságát, mondván, hogy szegény lány. De apám nem engedett, feleségül vette édesanyámat. Nagyapám beletörődött, sőt megengedte, hogy odaköltözzenek a házába. Fentebb már írtam, hogy az apai szülői házban születtem a második húgommal együtt. Sajnos, a két nagyszülői család között soha, semmiféle kapcsolat nem volt. A húgomat anyai nagyszüleim csak egy éves koráig látták, ha édesanyám elvitte hozzájuk. De a nagy “törés” után már nem lehetett kimozdítani nagyanyánk mellől, így aztán csak fényképről ismerték. (Tizenhét éves lehetett, amikor egyszer eljött hozzám, akkor már nagyapám nem élt. Nagymamám szólt, hogy egy lány keres. Nem ismerte, én mutattam be neki. Mit érezhettek, nem tudom, de nekem máig fájó emlék.)

Amikor már lett saját házunk, oda sem jött el, még látogatóba sem, én mentem minden nap. Később a kisebb testvéreim is sok időt töltöttek náluk. Iskola után ott folytatódott a napom, azon a környéken voltak a barátaim, osztálytársaim. Innen mentem az anyai nagyszülőimhez. Jóformán csak aludni jártam haza, akkor is csak iskolai napokon. Dédimamámat is rendszeresen látogattam, főként pénteki napokon, akkor sütötte a hétvégi kalácsokat. Nagyon szerettem a mákos kalácsot. Iskolából mentem hozzá, mindig kint várt a kapuban, olyankor nála aludtam. Később beteg lett, nagyszüleim magukhoz költöztették, ahol még több időt töltöttünk együtt. Harmadik testvérem születése után, óvodás koromtól egyre többet voltam anyai nagyszüleimnél. Örömmel mentem, nagyon szerettek, kényeztettek első unokaként. Nagyapám sokat foglalkozott velem, erősen kötődtem hozzá. Középiskolás koromtól velük éltem. Tizenhét éves múltam, amikor hirtelen –orvosi hiba miatt– elveszítettük. Utána nagyanyámmal éltem 23 éves koromig, házasságkötésemig. Anyai nagyapám volt a mindenem. Ma is bennem él, “Ő az őrző angyalom/ Velem jár-kel utamon.” Hozzá kötődik az is, hogy miért lettem Arany. Ő nevezett így. Édesanyám volt a “Nagy Arany”, én voltam a “Kis Arany”. Írói nevem mindkét család nevét emlékül őrzi.

arany6

Édesanyámmal egy éves koromban

 

Papám volt a tanítóm
anyai nagyapám emlékére

Drága jó nagyapó
Igazi szeretetet adó
Kísértem mindenhova
Kis kotnyeles koromba’
Bánatomat feledtette
Vígságával fűszerezte
Sündörögtem körülötte
Gyermekkori édenembe’
Szőlőmetszés, faszemzés
Rózsaoltás, méhészkedés
Illatos akácosunkban
Méhcsaládok kaptárban
Megmutatta a királynőt
Méhek jártak keringőt
Mézpörgetés együtt
Lépes-mézet ettünk
Anyám helyett anyám
Apám helyett apám
Papám volt a tanítóm
Igazi szeretetet adóm
Ő tanított számolásra
Bolha betűk írására
Rajzolásra, festésre
Esténként játszottunk
Magokkal malmoztunk
Csüngtem a nyakába’
Mindennapi imánkba
Ő az őrző angyalom
Velem jár-kel utamon
(1968)

55 éve kötődöm Székesfehérvárhoz, itt végeztem tanulmányaimat, itt kaptam munkát, itt talált rám a szerelem, itt alapítottam családot. 45 éve vagyok a város állandó lakója. Szeretett városom, de nem ereszkedtek mélyre a gyökereim. Csak egy “mentsvár” vagy “menedékhely”, ahonnan örökösen “haza” vágyom. A haza számomra a szülőfalumat jelenti, ahova sok szép emlék köt, még ha ötvöződik is sok rossz emlékkel. A kevésbé jót, rosszat egy idő után tisztára mossa az idő, idővel minden megszépül! Megszelídül az emberi lélek, ha nem nyomorítják “sós-zsák” terhek.

Én talán már sohasem fogom meglelni igazi helyem. Vándoréltű lelkem (erre még később visszatérek), bárhol is éltem, mindig hazavágyott, Majd egy idő után ismét vissza, sehol nem leltem nyugtom. Kislányomék 15 éve élnek távol tőlünk. Egy évben egyszer tudunk találkozni, akkor is elvétve tudunk egy asztalhoz leülni. Óriási bennem a hiányérzet, kár, hogy nem lehet kettéosztódni, itt is, ott is lenni. Két gyermekem és négy unokám a közelemben él, mégis magam vagyok magammal, a csend hangjai zsongnak körülöttem. Ez az alkotáshoz ideális, de a magány órái szenvedelmesek.

Sír a hegedűm
-kislányomhoz-

Csendem csigaléptű mozgása
Növő,- fogyó holdam mélasága
Ősi véráramlat az erős kapocs
Mi őrzi örökös gyermek illatod

Apró kezeid szorításában élek
Lábaid lenyomatán ténfergek
Csendemhez lapulva érezlek
Szívhangunk együvé érlelget
Távoli hang csilingelve hallik
Ó’ hegedűm siratóst játszik
Szívem költöző madárkája
Hova lett már a fészekalja
Szétszéledt erre – amarra
Oda hol más dallam járja
Csendem méla lassúsága
Növekvő korom vízmosása
Kezdődő feledés homálya
Lesz tán sorsom máglyája
Zokog az ósdi hangszerem
Álmomban véled ölelkezem

Csendemben lapulva félek
Csendedhez simulva élek
(2014)

Ez a versem a MAIT 2014-es jeligés pályázatán Nívódíjas lett. Meg kell említenem, hogy ehhez a versemhez Erdősi Ildikó székesfehérvári tanárnő írt egy hegedűszólót, amelynek előadására eddig két könyvbemutatómon került sor. Ezen kívül több versemet megzenésített és szép énekhangjával, saját gitárkísérettel elő is adott. Régóta ír verseket, zenéket, énekel és több hangszeren is játszik.

arany7

Erdősi Ildikóval a Batsányi- Cserhát Művész Társaság
őszi fesztiválján 2014. szeptember 9-én

Tudom, hogy azóta a Krúdy Gyula Irodalmi Kör tagja is lettél. Hogy érzed magad közöttük? Ki most a mentorod?

Igen, tagja vagyok a budapesti Krúdy Gyula Irodalmi és Művészeti Körnek. 2013 őszétől vagyok pártoló tag. A körben hagyomány, hogy a végleges tagságot egy év után kapjuk meg, ami már esedékes számomra. Nagyon jól érzem magam köztük. Először Kanizsa József titkár urat ismertem meg egy könyvbemutatóján, aki meghívott közéjük. Örömmel elfogadtam. Ekkor ismertem meg Király Lajos elnök urat, ezen kívül találkoztam még sok ismert és új alkotótárssal.

Kanizsa József –író, költő, a Magyar Kultúra Lovagja, Kőbánya díszpolgára– és Király Lajos –író, költő, műfordító, a Magyar Kultúra Lovagja– kértek tőlem írásokat. Versválogatást készítettem számukra. Király Lajos kezdett el foglalkozni velük, ellátott sokféle szakmai tanáccsal. Megköszöntem, de nem követtem az általa felvázolt teendők sorát, miszerint a verseimet így, úgy, amúgy kellene átformálni. Hallgattam erről, ill. tartottam magam a saját elvemhez, miszerint – számomra legalábbis – az az igazi vers, ami és ahogy a lelkünkből kikívánkozik. Csiszolgatni lehet, sőt kell is, de nagyon “belenyúlni” nem szabad, az már mesterkélt, elveszi az igazi, sajátos nyelvezetű mondanivalónk “élét”!

Én eléggé “öntörvényű” vagyok, egy különleges –de nem különc– emberi lény. Engem úgy kell elfogadni, amilyen vagyok, az írásaimat is úgy, ahogyan azok belőlem kikívánkoztak. Mondják többen: nehéz a nyelvezetem, ez igaz lehet azok számára, akik nem tudnak olvasni a “sorok mögött”, ha pedig egyértelmű a mondanivaló, arra rámondják, hogy: közhelyes! E kitérő gondolatmenetből visszakanyarodom a Király Lajossal induló alkotótársi kapcsolathoz. Miután Lajos elolvasta a nála lévő verseimet, kérte, hogy küldjek még továbbiakat. Ekkor osztottam meg vele az E-könyvben már megjelent: Vándorutam piramisa c. művemet.

Kérdezed, ki a mentorom? Nincs mentorom, de szeretem kikérni, –mint ahogy tettem korában is– elismert irodalmárok, irodalomtörténészek véleményét. A tőlük érkező visszajelzések fontosak számomra még akkor is, ha kritikát gyakorolnak. Ettől függetlenül marad úgy minden, ahogy azt a belső énem diktálja, tehát ritkán teszek, de csak némi korrigálást.

Könyved is jelent meg. Mi a címe? Ki írta az ajánlót?

arany2

Itt térek vissza arra, amikor Király Lajossal megosztottam az E-könyvemet, ami elnyerte a tetszését és azt mondta: “Arany, ez egy irodalmi remekmű”! Ezt egy önálló kötetben kell kiadni, nem szabad egy verseskönyv részeként megjelentetni. Ugyanis én úgy terveztem, hogy az első verses könyvem fő része lesz. Hallgattam Király Lajosra, aki vállalta a szerkesztést, a nyomdai munkálatok intézését, sok segítséget, biztatást kaptam tőle. Ő volt az, aki igazán megfogta a kezem, így aztán 2014. április 10-én, a költészet napjára napvilágot látott első könyvem. Ezúton is köszönöm, örök hálával tartozom neki. Azt is el kell mondanom, hogy a könyvkiadással járó költséget gyermekeim fedezték, nekik is hálával tartozom ezért. A könyvem címe: Vándorutam piramisa, ami tartalmilag és formailag is egy különlegesen felépített mű. Saját sorstörténet versekben, prózaversekben, ami 37 versből áll, mindegyik 14 soros, mivel eredetijét szonett formában írtam. A műben a versek szótagszáma 9-től egy-egy szótaggal 27-ig növekvő, ez a piramis csúcsa, majd onnan egy-egy szótaggal csökken, 9 szótagszámos verssel zárul.

Az eredeti, szonett formában megírt művet sok irodalmárral megosztottam. Olyanokkal is, akiket csak írásaik alapján ismertem. Így került sor többek között arra, hogy megkérdeztem Hajdrik Józsefet is, –akinek ismertem és  kedveltem költészetét, de egyébként nem ismertük egymást– vállalná-e művem véleményezését. Személyem ismerete nélkül igent mondott és fogadta írásomat. Miután elolvasta, felajánlotta, hogy szívesen ír hozzá ELŐSZÓT, ha elfogadom. Meglepetésként ért megtisztelő ajánlata, amit örömmel fogadtam. Amikor elkészült vele és megküldte, ma sem tudom szavakba önteni, milyen felemelő érzésben volt részem. Végig “bőgtem”, alig-alig, csak homályosan láttam a sorokat, nagyon meghatott, ahogy ráérzett az én lelki valómra. Szerettem volna már többször személyesen is találkozni vele és megköszönni, de sajnos ez idáig még nem sikerült, csak fényképről ismerjük egymást. Azóta is hálás szívvel gondolok rá, és ezúton is köszönöm szívjóságát, barátságát.

Hogyan ajánlanád a könyvedet az olvasóknak? Miért érdemes és hol lehet megvásárolni? Miről szól? Ebben írsz az amerikai élményeidről?

Mint ahogy fentebb említettem, könyvem saját sorstörténetem, “kényszerpályás” vándorutamról szól. Annak is csak egy kis szeletkéjét mutatja be verses, ill. prózaverses formában, de “szép kisregény” formával is illették. Megvásárolni csak a könyvbemutatóimon lehet. Miért érdemes megvásárolni? Egyszerű a válaszom: mert tanulságos. A munkanélküliség átka, a megélhetés biztosítása, az ellehetetlenülés “védőhálója” volt e menedék. Hasonlóképpen a vízben fuldoklóhoz eljuttatott kötél szerepéhez, ha időben érkezik, életet ment. Sajnos, a vándorbotos életre a létfenntartás miatt egyre többen, mondhatni tömegesen rákényszerülnek fiatalok, idősek egyaránt. A hazai kilátástalan helyzet válaszút elé állít sokakat, családokat is. Én 50 éves koromban maradtam magamra, a kisebbik gyermekem még középiskolába járt. A közalkalmazotti fizetésemből nem tudtunk megélni. Hiába pályáztam meg több, jobban fizető munkahelyet, koromnál fogva nem tudtam érvényesülni. 40 éves kortól már le vagyunk írva. Nem volt más választásom, külföldön vállaltam munkát. Először Németországban lettem bébiszitter és házvezető-mindenes, majd Bécsben.

Amikor kisebbik gyermekem befejezte a tanulmányait, akkor indultam el a tengerentúlra, ahonnan csak 3 havonta vagy félévente tudtam hazajönni. Kemény, küzdelmes cselédsorsba kerültem. Látástól vakulásig dolgoztam, emberi méltóságot megalázó módon. Így tartottam fenn magunkat, örültem, hogy jut kenyér az asztalunkra. Nem kellett nélkülöznünk, nem kellett félni attól, hogy hajléktalanná válunk. De sok áldozattal járt, távol a családtól, a honvágy kegyetlen leírhatatlanságával. Megfosztott életemből elveszett közel tíz év, elmaradt, kimaradt sok minden, amit pótolni nem lehet. Az 50-es éveim, amik tán a legszebb éveim lehettek volna, így porladtak el. Egészségem megromlott. Sok szép helyre eljutottam, sok kedves sorstárssal találkoztam. Maradandó élményekkel, emlékekkel gazdagodtam, de örök vesztes maradtam!

Visszanéztem felhők szárnyán

Repültem én magasságban
Kékségeknek fogságában
Odalent várt borús kétség
Fényárfürdős színezettség
Felhők felett csupa kékség
Alatta meg nagy fehérség
Föntről néztem lentiségbe
Földi létből égiségbe
“Elindultam szép hazámbul
Híres kis Magyarországbul”
Visszanéztem felhők szárnyán
Szemeimben könnyszivárvány
Ereimnek kéklő fala
Kétségekkel viaskoda’
Védőszentem vigyázott rám
Szent Kristófhoz szólt az imám

“Visszanéztem félutambul
Szememből a könny kicsordult”
Mindenhonnan hazavágytam
Honi létért imádkoztam
(2012)

arany4

Könyvbemutatóm és második önálló festménykiállításom szülőfalumban – kislányommal, Király Lajossal és Kanizsa Józseffel

Múlt év májusától négy könyvbemutatóm volt, három Budapesten, egy pedig a szülőfalumban. Egy kivételével mindegyik Király Lajos közreműködésével, szép számú érdeklődő előtt zajlott. Említésre méltó a Krúdy Gyula Irodalmi Kör rendezésében a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Sashalmi Könyvtárában tartott könyvbemutatóm, melynek során bemutathattam eddigi festményeimet, első önálló kiállításomon. A másik a szülőfalumban tartott könyvbemutatóm, ahol szinten kiállításra kerültek a festményeim. Itt is Király Lajos elnök úr volt mindenben segítségemre, de ott volt velünk Kanizsa József titkár úr is, aki riportot és sok fotót készített az eseményről. Beszámolóját a 18. Kerületi Hírek közölte, ami az alábbi linkre kattintva megtekinthető, olvasható.

arany3

Szülőfalumnak ajándékozott festményemmel, amit Kiss Gyuláné
alpolgármester asszony és Nagy István Műv. Ház igazgató vett át tőlem.

Kell szólnom arról is, hogy 2013 júniusában kezdtem el az olajfestészettel foglalkozni. Festőmesterem: Ősi Kovács Imre festőművész, akitől tanulhatok. Egy régi gyermekkori álom látszik valóra válni. Gyermekként festő vagy grafikus akartam lenni, de szüleim a taníttatásomat nem tudták vállalni. Más művészeti pálya is vonzott: tanultam hegedülni, énekelni, népi táncoltam (ma is táncolok: a székesfehérvári Alba Regia Nyugdíjas Egyesület tánccsoportjában), de csak kenyérkereső szakmát választhattam. Nem választottam, úgy “aggatták” a nyakamba – kényszerpályára kerültem. Most, a delelőm lejtőjén adatott meg, hogy a belém fojtott művészeti hajlamot kicsit felszínre hozzam, megmutassam. Sajnos egyre jobban fáradok, versenyt futok az idővel, örökös késésben vagyok.

Lesz következő köteted is?

A meglévő több száz versemből a múlt év nyarán megszerkesztettem a 67. születésnapomra egy 67 versből álló kötetet: Hatvanhét karcolat címmel. Sajnos, anyagi okok miatt a kiadás várat magára.

Holtig kapocs

Haldoklik az érzelem,
Nem mond imát senki sem,-
Feledettekért sosem!
Fáj csendjében némaság…
Zárfalak lakatja ráng,-
holtig kapocs: Értük! – Értem?
Nem értem, vajúd’ énem!
Nem mond imát senki sem.-
Feledettekért sosem!
Gyászmenetű sorscsapás…
Idült szeretet hiány,-
tágult erek: Értük! – Értem?
Meg- átéltem sok gonoszt,
Hangyányi öröm jutott,
Mit imába foglalok!
Kimért sorsút partjain…
Fáj csendjének karjain,-
holtig kapocs: Értük! – Értem?
(2014)

Szintén nyomdakész állapotban van egy novellás kötetem, ezen kívül még kb. öt kötetnyi fiókkönyvem van. A feldolgozandó téma pedig kifogyhatatlan, amihez sok idő, energia és jó egészség szükségeltetik. A könyvkiadáshoz pedig pénz, amit egy egyedülálló, kisnyugdíjas ember nehezen tud összekuporgatni. De nem is fontos, elég annyi, ha a családnak hagyhatom örökül, hiszen minden írásom egy tőről fakad. Mindegyik valós sorstörténetre, ahogy mondani szokták: “az élet írta” alapokra épül, úgy versben, mint prózában.

Mit jelent számodra az írás? A szemed betegsége nem gátolja a tevékenységedet?

Az írás jó terápiának bizonyul, könnyíti a lelki terheket, ha azokat “kiírhatom” magamból. Valós tükör, nem tükörkép, bármilyen indíttatású is! A szemproblémám nem gyógyítható, gondos odafigyelést igényel, nem szabad terhelni, sokat kell pihentetni. Ez nagyon-nagyon gátol a munkámban. A számítógépnél naponta maximum fél órát tölthetek, az a legnagyobb ellensége. Amúgy jól látok, csak olvasáshoz kell 2-es szemüveg, de hamar elfáradnak
a szemeim, olvasással is csak egy órát tudok egyfolytában tölteni. Igyekszem betartani a “játékszabályokat”, mert ez a probléma akár vaksághoz is vezethet. Nem akarom teljes sötétségben látni árnyfoltos világunkat!

Van neked egy internetes oldalad is. Hol, milyen címen találjuk meg? Milyen céllal hoztad létre?

Igen, februárban lesz három éve, hogy létrehoztam internetes csoportomat: Aranycsillag – Versben mondom el… névvel. Nem véletlen, mert korábban egy másik internetes oldalon ugyanezen a néven publikáltam írásaimat. Később pedig bemutató blogokat szerkesztettem a velünk élő író- költő- és művésztársakról. Havonta egy-egy személyt mutattam be, ezt kibővítettem klasszikusok bemutatásával is, amit kéthavonta készítettem és osztottam meg több helyen. Nagyon aktív voltam, sokat dolgoztam. Miután létrehoztam a csoportomat, akkor jelentkezett a szemproblémám. Meg akartam szüntetni, de segítőtársaim azt mondták, hogy ne, ők szívesen csinálják. Tehát így maradt meg és működik a csoportunk. Így többes számban, hiszen én néha napokig be sem tudok nézni.

Akik hűen őrzik a lángot, azoknak itt is szeretnék köszönetet mondani és aktív tagjainknak is, akik rendszeresen publikálnak. Elsősorban Lengyel Józsefnek, aki a megalakulástól kezdve helyettesem, Csősz Józsefnek, aki szintén helyettesem és vezető költőnk. Vezető költők továbbá: Földes Olga és Szuhanics Albert. Adminok: Ács Nagy Éva költő, Vancsai Erzsébet fotóművész, Keresztesné Marika, Péntek Tulipán

A mi csoportunkban nem megengedhető az emberi méltóságot sértő kritika vagy sértő megjegyzés. Mi a gyengébb és a tehetségesebb írókat is szívesen fogadjuk. Minden ember értéket képvisel a maga módján, hiszen ahány ember, annyi lélek, nincs egyforma. Ettől lesz színes a paletta. Meg kell becsülni és tudni kell tisztelni mások emberi mivoltát. Sok olyan tagunk is van, akik csak irodalomkedvelők, és szívesen jönnek közénk olvasni, feltöltődni.

Szívesen lettem volna a szerkesztőtársatok is a Montázsmagazinban, de a már meglévő szemprobléma miatt ezt nem vállalhattam. Felajánlottam az általam készített bemutató blogokat, amelynek Weningerné Erzsike örült is, és szívesen le is közölte írásaimat az Íróklubban. Így került sor elsők között a Batsányi-Cserhát Művész Társaság akkori vezetőinek és számos tagjának a bemutatására.

Ekkor került sor elsőként néhai Ihász-Kovács Éva író, költő bemutatására. Ismeretségünk fia, Bornemisza Attila író, költő révén kezdődött, ami jó barátsággá vált. Éva lett a mentorom, földijének tekintett, mivel Székesfehérváron született. “Lányává” fogadott, sok biztatást, elismerést kaptam tőle, ami erősítette hitem abban, hogy írjak és haladjak a megkezdett úton. Nagyon szerettem, igaz szívű ember, jó barát volt. Távozásával nagy űrt hagyott bennem.

arany1

Ihász-Kovács Évával az utolsó találkozón, 2013. május 5-én

2012-ben Art Aranydiplomát kaptál a Cserhát Művész Társaságban. Azóta kaptál-e valahol kitüntetést?
Pályázataimra a Batsányi-Cserhát Művész Társaságtól:
— 2013-ban: Irodalmi fődíjat
— 2014 novemberében Cserhát József művészeti díj arany fokozatát kaptam
— 2014 nyarán a MAIT-tól: Nívódíjat kaptam, a fentebb már említett és közzétett jeligés pályázati versemre.

Székesfehérváron milyen kulturális élet folyik? Működik-e irodalmi kör nálatok? Tudják-e a lakóhelyeden, hogy verseket és novellákat írsz?

Székesfehérvár nagy múltú történelmi, “királyi” város, ahol mindig kiemelkedő kulturális élet folyt, folyik ma is. Már a XIX. század második felében is volt Vörösmarty Irodalmi Kör. A Vörösmarty nevét viselő irodalmi kör vagy társaság később, a két világháború között és az 50-es években is működött, ám folyamatosan csak rövid ideig. A politikai változások mindig elsodorták. Mindezek után 1988 novemberében alakult újjá, s azóta él.

A Társaságnak én is tagja vagyok. Kevesen tudják rólam, hogy “írogató”ember vagyok, azt pedig még kevesebben, hogy festészettel is foglalkozom. Ha tehetem, eljárok a különféle rendezvényekre, és a havonként tartandó Költőzug összejöveteleire. A Társaságnak van saját irodalmi és közéleti folyóirata Vár címmel, amely negyedévenként jelenik meg. Az elmúlt év 3. számában jelent meg első alkalommal két versem. Székesfehérváron még nem volt alkalmam bemutatkozni.

arany5

Kiállítás megnyitóm szülőfalumban

Aranka, mit szól a családod, hogy ilyen nagyszerű tevékenységgel töltöd az idődet? Bizonyára büszkék rád.

A családomról el kell mondanom, hogy három gyermekem és négy unokám van, ők az én kincseim, az életem éltető elemei. Nélkülük nem nyílna szívvirágom, elhervadna földi virágom.

Hét hajtás

Szegény vagyok, mégis gazdag földlakó
Termékeny anyaméhem három gyermeket adó
Kincseim ők, s négy unokám ráadás
Életfámon a legszentebb eddigi hét hajtás
(2009)

A kislányom biztatására kezdtem el aktívabban írni. Sokat szoktam mesélni gyermekeimnek és unokáimnak is a gyermekkoromról. Az akkori életről, szokásokról. Nem is volt tán olyan nap, amikor ne kérték volna: Anyu, mesélj! Mami, mesélj! Aztán többször szóba hozták, hogy írjam is le. Hát valahogy így kezdődött, hogy írásra adtam a fejem. Őszintén szólva örülnek is meg nem is, mivel rájuk így kevesebb idő jut. Hogy büszkék-e rám? Különösebben nem hozzák tudtomra, hallgatólagosan elfogadják ezt a tevékenységemet. Ugyanúgy a többit is, hiszen mindenki —szinte már az unokáim is—saját útjukat járják. Már nem úgy van szükség a nagyira, mint amikor kicsik voltak és foglalkozni kellett velük. Valóban kevesebbet vagyunk együtt, de ez nem csorbítja összetartozásunkat, szeretetünket.

Milyen vágyaid, álmaid, céljaid vannak még az elkövetkezendő esztendőkre?

Sohasem voltak nagy vágyaim, álmaim. Ami volt, az nem teljesedhetett ki gyermekként és felnőttként sem. Akaratom ellenére történtek a dolgaim, ami megalkuvással, örökös alkalmazkodással járt. El kellett fogadnom azt, amit a sors rám mért, nem volt apelláta. Ezáltal nagyon kifinomult az alkalmazkodási készségem. Amit elértem, erős akaraterőmnek köszönhetem. Mindig három dologra vágytam: nyugalomra, békességre, szeretetre, ma sincs másképp. Célokat nem tűzök ki magam elé, hiszen már az is nagy dolog számomra, hogy túléltem a “halálomat”! A második életem 10. évében járva, ajándékként élek meg minden napot. Nagyon tudok örülni a legapróbb dolgoknak is. Szeretem az embereket, el tudom őket fogadni olyannak, amilyenek. Szeretném, ha engem is elfogadnának olyannak, amilyen én vagyok.

Azonban van még valami, amit nagyon szeretnék: szűnjön meg a nyomor, az éhezés, az emberiség gátlástalan leigázása, legyen végre béke! Jusson kenyér minden éhezőnek, ne csak ünneptájt kapjanak egy-egy tál ételt. A szeretet ünnepe szép, ha igaz, ha nem hamis, mint oly sok más… hamis e világbál!

Vergődés

Korunk voltja,- vanja’ jövőnket varrja
Emberi valónkat verejték marja
Árral szembeni vadvízi evezés
Vakvágányokra kényszerült létezés
Kapaszkodó nélküli hánykolódás
Nyakon hurok csigáz, görcsbe rándulás
Szegi – szedi áldozatát a nyomor
Sok az éhező száj, a korgó gyomor
Vergődünk ősi honunk bölcsőjében
Vajúdunk Európa elitjében
Korunk voltja,- vanja’ jövőnket varrja
Emberi valónkat verejték marja
(2014)

A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon jó egészséget és töretlen alkotókedvet!

Köszönöm szépen! Én is kívánok neked és a szerkesztőség többi tagjának minden jót a további munkátokhoz! Legyen békés, szerethetőbb új évünk, mellé jó egészség, mert csak azzal együtt teljes az élet.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások