December 26. Szent István napja. Azok az Istvánok ünneplik a névnapjukat ezen a napon, akik az első keresztény vértanút, Istvánt, azaz Sztephanoszt választották védőszentjüknek.

István művelt volt és a hittudományokban jártas, görögül beszélő zsidó családból származott. Krisztus követőjévé vált, és annak halála, majd föltámadása után a Jeruzsálemben létrejött keresztény egyházközség diakónussá választotta.

Elfogták, és a zsidó főtanács hamis tanúk vallomása alapján halálra ítélte. Ő hosszú beszédbe kezdett, amelyben kemény szavakkal ostorozta a zsidó főpapokat. A feldühödött tömeg halálra kövezte őt. Mindez Krisztus után 34-ben történt, egy évvel Jézus kereszthalála után.

Most egy részletet idézünk Lloyd C. Douglas híres regényéből, melynek címe: „És köntösömre sorsot vetettek”. Mindenkinek ajánljuk e könyvet elolvasásra, az Istvánoknak pedig boldog névnapot kívánunk!

„Marcellus meggyorsította a lépteit. Kissé lejjebb az utcán, Benjózsef boltja közelében tömeg verődött össze. A csoport szélén, láthatóan parancsra várva, egy század katonaság sorakozott fel. A legionáriusok hanyagul a dárdájukra támaszkodtak. A tömeg közepén valaki szenvedélyes hangú beszédet tartott. Marcellus hamarosan elég közel ért ahhoz, hogy megismerje ezt a hangot.

Stephanos volt. Hajadonfővel, barna tunikájában, amelyben dolgozni szokott, mivel nyilván a szövőszéke mellől hurcolták el, hogy kihallgassák. A tömeg komor csendjéből arra lehetett következtetni, hogy ezek az emberek hajlandók türelmesen kivárni, míg ez a vakmerő görög önmagára terhelő vallomást nem tesz.

Stephanos nem szépítgetett a szavain. Bátran állt a nyílt kör közepén, amelyet körülötte képeztek, hosszú karját kérlelően nyújtotta ki, de nem azért, hogy kegyelmet kérjen, hanem hogy a belátásukra hasson. Nem volt dacos, de nem is félt.

Nem demagóg beszéd volt, amelyet tartott, tudatlan emberek érzelmeire ható, hanem kíméletlen vádbeszéd Jeruzsálem vezetői ellen, akik Stephanos szerint nem voltak hajlandók felismerni a város bajainak orvosságát.

–    Ti magatokat a választott népnek tartjátok! – folytatta merészen. – Őseitek századról századra egyik szolgaságból a másikba estek, mindig várták a Szabadítót, de sohasem hallgattak nagy tanítóitokra, amikor azok a bölcsesség igéit hirdették. Népetek köréből újból és újból támadtak ihletett vezérek, de azokat mindig elgáncsolták és meggyalázták, nem a szegények és szűkölködők, hanem az olyanok, mint ti.
Erőteljes moraj zúgott végig a tömegen.
–    Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? – kérdezte Stephanos. – Most pedig ti lettetek az Igaznak elárulói és gyilkosai!
–    Istenkáromló! – üvöltötte egy erőszakos hang.
–    Ti – kiáltotta Stephanos s vádoló kezével végigmutatott az egész sokaságon – , ti, akik azt állítjátok, hogy törvényeteket angyalok kezéből kaptátok, hogyan tartottátok meg ezt a törvényt?

Dühödt ordítás felelt ezekre a szavakra, de egyelőre senki sem moccant. Marcellus azon tűnődött, vajon meddig fogja tűrni még e megveszett emberek elfojtott dühe ezt a vakmerő sértegetést.

Messze hátul, a tömeg széléről valaki egy utcakövet hajított be. Olyan pontosan célzott, hogy az arccsontján találta Stephanost, s ő megingott tőle. Ösztönösen felemelte egyik kezét, hogy letörölje a vért. Gyakorlott kézzel dobva, egy másik kő a könyökét sértette meg súlyosan. Hangos kiáltozás kezdődött.

… Stephanos már a térdére és könyökére bukva egyik vérző kezével próbálta védelmezni a fejét. A másik karja ernyedten hanyatlott le. A tömeg üvöltözött. Marcellus megismerte ezt az állati ordítást. Nem egyszer hallotta a Circus Maximus-ban.

… Marcellus töprengő tekintetét a derék görög megtört testére szegezte s mintha gyenge mozgást vett volna észre rajta. Stephanos lassan az egyik könyökére emelkedett. Az emberek mély csendben figyelték, amint feltérdelt. Vérrel mocskolt arca feltekintett s összezúzott ajka elragadtatott mosolyra nyílt. Majd egyszerre magasra emelte karját, mintha egy baráti kezet akarna megragadni.

–    Látlak! – kiáltotta diadalmasan. – Látlak, Uram Jézus! Fogadj el engem!
A szeme lecsukódott, a feje lehanyatlott, Stephanos lerogyott a kövek közé.”

Weninger Endréné

Hozzászólások