Ismeretségi körömben már régóta emlegették az Éhezők viadala című nagy sikerű könyvtrilógiát, illetve az abból készült filmet, sokáig azonban úgy gondoltam, hogy ez is a Harry Potter vagy az Alkonyat sorozathoz hasonló szórakoztató regények egyike. A történet első részének filmes változatával először egy német tévécsatornán találkoztam novemberben, és ekkor elhatároztam, hogy kíváncsiságból elolvasom a három kötetet. Az első pár tucat oldalt követően nyilvánvaló lett, hogy a szokásos szórakoztató irodalommal ellentétben itt mélyebb mondanivalóval is találkozunk.

A történet szerint egy levert lázadást követően Panem országának tizenkét körzete büntetetésből évente egy-egy tinédzser fiút és lányt küld a fővárosba, a Kapitóliumba, ahol azok egy élőben közvetített valóságshowban vesznek részt. A kiesőket azonban nem kiszavazzák, hanem meghalnak, ugyanis a műsort a római gladiátorjátékokat imitáló, számtalan természeti veszélyt magában rejtő (vadállatok, árvizek, mesterséges futótűz stb.) arénában rendezik. A résztvevők a természet és a játékrendezők szeszélyei ellen, valamint az egymással folytatott embertelen küzdelem során egymás után életüket vesztik, kivéve az utolsót, akit életben hagynak, és haláláig jólétben élhet. A fiatalok
túlélési esélyeit csak saját képességeik, a nézők és a szponzorok
szimpátiájának megnyerése, és utóbbiak bőkezű adományai javítják.


A „játékokat” – elrettentésül – a szegénységben tartott és elnyomott körzeteknek is kötelező végignézniük. A résztvevőket jelölő „tribute” szó (a magyarban nem egészen találóan „kiválasztott”) a latin és angol nyelvben adót is jelent. Az ifjak elküldése emlékeztet a görög mitológia Thészeusz történetére, ahol az athénieknek kilenc évente hét fiút és hét lányt kellett küldeniük a Minotaurusz krétai labirintusába.

Az első kötet nagy részét a viadalra való felkészülés, majd az arénabeli viszontagságok teszik ki, a történet azonban az emberi lélekben zajló folyamatokba is komoly betekintést ad. A szerelem, mint mindent meghatározó és befolyásoló erő átszövi a cselekményt, és végig meghatározó a szerepe. A főhősök győzelmével azonban nem szűnik meg a feszültség, hiszen az igazi bonyodalmak az első rész végén kezdődnek azzal, hogy a 74. játéksorozat végén egy helyett két győztest avatnak, akik – ekkor még csak a hivatalos propaganda szerint – egymás iránti szerelmükből nem voltak hajlandók kezet emelni egymásra.

A klasszikus utalások szövevénye mellett számomra nagyon érdekes volt az a kérdés, hogy egy diktatúra mennyire engedheti meg magának, hogy a saját maga által felállított szabályok áthágását elnézze, esetleg maga is támogassa. A választ röviden megkapjuk: a totalitárius rezsim mindent irányítani akar, az érzelmeket is. A feszültség lapról lapra fokozódik. A második kötetben a korábbi győzteseket ismét harcba kényszerítő 75. viadal már nem a hagyományos győzelemmel végződik, hanem egy forradalmi húzással a főhősnő, Katniss Everdeen kiszabadításával a diktatúrából.

A harmadik kötet Panem felszabadítását taglalja, de a hadműveletek mellett az emberi élet manipulációjának újabb lehetőségeivel szembesülünk: milyen az, amikor a felszabadító nem feltétlen szabadságot akar hozni, illetve amikor ugyanazzal a büntetéssel tervezi sújtani a vesztest (a levert Kapitólium gyermekeinek részvételével rendezni egy utolsó viadalt), mint az a korábbi szolgáit.



Ezek után nem csodálkozhatunk, ha a harmadik rész végére a főszereplők, Katniss Everdeen és Peeta Mellark testileg-lelkileg összetörten kezdenek új életet az új, szabadabb világban. A felszabadítóan optimista végkicsengés elmarad: kérdés, a filmesek mit kezdenek majd ezzel a befejezéssel, hiszen idáig csak az első két kötet filmes változata került a mozikba.

A regény nem bánik kesztyűs kézzel saját korunkkal sem. Panem országának kialakulásáról vajmi keveset tudunk meg (talán egy atomháború pusztította el Észak-Amerikát, amelynek a romjain az új ország és a diktatúra felépült). A harmadik kötetben Katniss és a forradalom egyik vezére, Plutarch beszélgetnek a jövőről. Szóba kerül, hogy a felkelés győzelme után milyen politikai berendezkedés lesz Panemben. Plutarch a demokrácia bevezetését ígéri, bár ezzel kapcsolatban megfogalmazzák, hogy az már a múltban sem működött, hiszen az abban élt emberek tették tönkre a környezetet, és hagytak utódaikra egy kiszipolyozott földgolyót.


A regény olvasói közül többen kritizálták a befejezést, hiszen a katarzis, a jó győzelme és a világrend helyreállása feletti öröm nem zavartalan. Megpróbáltam beleképzelni magam a főhősök helyzetébe, miként érezném magam összetörten egy diktatúra játékszereként. A klasszikus happy end szerintem nem illett volna a történethez. Mivel a filmek nem tudják az összes lényeges tartalmi mondanivalót átadni, ajánlom a kötetek elolvasását mindazoknak, akik a szórakoztatás mellett egy összefüggéseiben elgondolkodtató, jó történelmi és pszichológiai érzékkel ábrázolt történetet és karaktereket bemutató könyvet keresnek.

Schramek László

2014. február 5.

Hozzászólások