Miként rendtársai, ő is egyetemet végzett, tanár lett. Görög és latin szakos tanulmányainak mint kiváló zsoltár-és himnuszfordító is hasznát vette. Elsődlegesen azonban magyartanár volt. Diákok nemzedékeinek tartott emlékezetes órákat, és emellett mintegy harminc tankönyvet írt (többnyire társszerzőkkel). Irodalomtankönyvei mellett akadt köztük Magyar nyelvtan, Stilisztika, Retorika, Poétika című is.

1928-ban A magyar fiú szavalókönyve bevezetőjében buzdításképp kifejti: „A művészi előadás (…) igen hasznos, igen jótékony elősegítője az egyéni érvényesülésnek és az eszményeinkért való küzdelemnek.” Szerinte ezt szolgálja „a nyilvánosság előtt való szóbeli szereplés, legelsősorban a tartalmilag nagyértékű, nyelvi kifejezésükben pedig tökéletes műveknek előadása, vagyis a szavalás”.

Szegedi egyetemi tanárként vezetőjükké lett a színjátszóknak. Rokonszenvvel nézte e fiatal amatőrök vállalkozását: a Kodály-féle nyelvvédő mozgalom szerves részét látta benne. Örömmel írta le: „Azok a derék fiúk és leányok (…) apostolaivá lesznek a legnagyobb nemzeti szentségünknek, megtartónknak és dicsőségünknek: a magyar nyelvnek”.

Esztétikájában (1942) „A költészet” címszó alatt értekezik a szóról. A költői szó hatásait így összegzi: „A művészi nyelv éppen abban különbözik az egyszerűen csak közölni akaró (…) beszédtől, hogy a közlésen túl (gondolati réteg) muzsikál is, szuggerál is, képzeletet is mozdít. Voltaképpen két különböző valóság rejlik a nyelv szónak e mögött a kétféle értelmezése mögött.”

Sík Sándor számos költeményében ha nem is a nyelv, de a szó meghatározó fogalom. Olykor nagybetűsen írja, hiszen hívő katolikusként a Logoszra, az Istenre gondol. Hetvenévesen veti papírra a Búcsú a szavaktól című versét. A kezdő strófa döbbenetes sora: „Minden nap egy-egy új szót temetek”. Az elégia legvége viszont nem csupán a maga, hanem mindannyiunk vigasza:

Csak egy, csak egy szót, csak azt ne feledjed:
Őbenne hallod az Egyetlenegyet.
S újra tanulsz beszélni általa,
A Szót, a Szót, mely kezdetben vala.

Még a ’30-as évek derekáról való „Az acélember”. Alcíme: Ének a sürgönypóznáról. Ezen allegorikus verséről azt vallotta: három anonim pap ihlette. Mi mégis érezzük: önmagát is megrajzolta! Az utolsó három sorpárban Sík Sándor olyat ír le, amit akár a kommunikáció-tankönyvek mottójává tehetnénk. Az Üzenet szó mellett a Vezetékre figyeljünk, mai szakfogalmunkkal ugyanis ez az a bizonyos Csatorna:

Tudom, a mi törvényünk állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.

Holczer J. Pompiliusz
2013. október 2.

Hozzászólások