A művész felbecsülhetetlen értéket hagyott maga után. A családnak külön köszönet, hogy az utókor számára fent maradt és közkinccsé tett „értékek” mindenki számára láthatóak. A házfalak és a használati tárgyak, a vázában érintetlenül hagyott ecsetek és a személyes holmik között járva szinte egy pillanat alatt a múltban érezhettem magam. Abban a világban, ahol a festő megálmodta és vászonra festette képeit.

A madridi emeletes házak között egyszer csak elénk tárult egy kis oázis. A kapu bejáratában már szembeötlő volt, hogy ez valami más, mint egy szokványos múzeum. Különleges világba érkeztünk. A kert maga volt a paradicsom. Csodaszép csempével kirakott, pihenésre, révedezésre váró padok, narancs- és rózsafák, halkan csörgedező kis szökőkút, elképzelhetetlen színű virágok mindenhol, különleges szobrok sokasága.

Egyszerűen letaglózta az embert. A nyüzsgő, városi forgatagból belepottyantunk egy mediterrán álomvilágba. Leírhatatlan. Sevilla jutott eszembe, az ottani csempevilág, a park…mintha újból ott jártam volna. Az Andalúzia ihlette belső udvar – mint egy ékszerdoboz, úgy ajándékoz meg mindenkit kincseivel. S egy idő után, mikor felocsúdtunk e szépségből, várt bennünket a festő világa, az otthona.  

A ház 1910-11 környékén épült, s a belső udvart, valamint a kertet maga a festő tervezte meg. Joaquín Sorolla Bastida impresszionista festő 1863-ban, Valenciában született és 1923-ban halt meg. Felesége 1931-ben nyitotta meg otthonukat a közönség számára.

Legtöbb képe hatalmas méretű, sokszor majdnem életnagyságú alakokkal. Képeinek témájául sok esetben családját, gyermekeit, és feleségét választotta, valamint a vizet, kerteket, udvarokat, Sevillát és Granadát. 

   
A festmények mellett igen különleges berendezési tárgyakat, modern bútorokat is fellelhetünk. Személyes tárgyai között hitvallásának jeléül sok-sok kegytárgyat is találunk. Értékes szobrokat, műtárgyakat, mindennapos használati kellékeket, befejezetlen festményt, vázlatokat, beszáradt festékes pasztákat, ecseteket, könyveket, csodaszép porcelán étkészleteket és kaspókat is láthatunk. Pécsi ember lévén, számomra külön csemege volt, hogy a Zsolnay Vilmos által megálmodott, s azóta már híressé vált eozin kerámiákhoz hasonló vázákkal és tányérokkal is találkoztam.

A legfelső emeleten egy idős asszony ült, és merengve nézte a képeket. Többször jár már itt, néha csak betéved, hogy újra lássa őket. Én meg csak hallgattam – ugyan nem értettem – ahogyan a lányommal beszélt, és csak mesélt és mesélt Sorolláról.   

A képek megtekintése után nehezen távozik az ember. A kertben, az egyik padon épp egy pár ölelkezik, a másik helyen a turisták epret eszegetnek, s csak jönnek az újabb és újabb látogatók, mi meg csak ülünk, és valahol Andalúzia világában járnak a gondolataink. Megcsillan a napfény a szökőkút vízcseppjeiben, a virágok illatát érzem, s itt kellene hagyni ezt az oázist. Nehéz volt.

Kellemes barangolást kívánok mindenkinek e meseszép paradicsomban.

Mármarosi Melinda

2013. május 30.

Hozzászólások