Kedves Marika, csak csodálni lehet mosolygós tenni akarásodat, buzgó munkálkodásodat, sok szép írásodat, amelyek még most is gyakorta elővarázsolódnak a tollad nyomán. Teljes életet élsz, mely irigylésre méltó, és büszke lehetsz rá, hogy 87 éves korodban kitüntetésekkel ismerik el a munkásságodat.

Kérlek, mesélj a gyermekkorodról, fiatalkorodról!

Gyermekkorom nagyban kötődik a bugaci pusztához, a pusztai emberek életmódjához, a pusztán legelő gulya, a ménes csodálatos látványához. Édesanyám, a bugacpusztai szülésznő sokszor vitt bennünket, gyermekeket lovaskocsin, amikor a kötelező családlátogatásokra elindult a hatalmas tanyavilágba. Öröm volt menet közben a lassan haladó lovaskocsiról leugrálni, árvalányhajat, mezei virágot szedni, gyermekfejjel a puszta varázslatos világát élvezni. Elemi iskolámat Bugacon kezdtem el, majd a kiskunmajsai, zárdaként is működő Római Katolikus Polgári Leányiskolában végeztem el a polgári iskolát. Ezek a boldog, gondtalan évek számomra olyan tanulságosak voltak, hogy a mai napig is útravalóul szolgálnak az életemben.

Bugacpusztán

Gyermekkori élményeidet már felnőtt fejjel megírtad, és a Pusztai romantika című kötetben jelentetted meg 1999-ben. Mesélnél egyről röviden, ami nagyon emlékezetes a számodra?

Szomorú emléket idéz a Szeretet fénye című írásom, amely 1997-ben elhunyt férjem súlyos betegségét és családja szeretetét idézi fel.

A szeretet fénye

A Papa súlyos gégeműtéten esett át és nagyon beteg. Családja aggódva állja körül a kórházi betegágyát. A Papa régebben sokat mesélt a gyermekeinek, az unokáinak a fiatalságáról, a második világháború borzalmairól. Elmondta, hogy fiatalon az volt minden vágya, hogy bíró lehessen. Elhivatottságot érzett magában, hogy az emberi jogokat, az igazságot szolgálja. Sajnos, a háború beleszólt az életébe. Másodéves joghallgató volt, amikor kivitték a frontra, hadifogságba került, és hosszú évekig szenvedett kegyetlen körülmények között a szovjet lágerekben. Nagyon vágyott haza a szüleihez, a testvéreihez, a nagyszüleihez.

Végre ez a nap is eljött, amikor újra magyar földre tehette a lábát. Bizakodott, talán még sikerül újrakezdeni az életét, bár akkor már huszonnyolc éves volt. Sajnos megdöbbenve, szomorúan tapasztalta az akkori honi állapotokat, hogy osztályidegen, megbízhatatlan lett a saját hazájában. Akkor már tudta, az ő álma mindörökre szertefoszlott, hogy belőle már sohasem lesz bíró. Igyekezett ezt elfogadni, amit a sors reá mért, és ezen belül megtalálni az élete további értelmét. Ez sikerült is neki, mert ma szerető család veszi körül a betegágyánál.

Évike unokája harmadéves joghallgató, kitűnő tanuló és imádja a nagyapját. Mindig meghatódva hallgatta, hogy a Papának nem teljesülhetett a vágya, ami miatt sokat bánkódott. Évike már kicsi korában mondogatta:
– Papa, majd én bíró leszek, meglátod, majd nekem, az unokádnak sikerülni fog!
Erős volt a kislány elhatározása, nagy volt benne a szeretet, hogy a Papa álmát megvalósíthassa. Már csak alig pár év választja el attól, hogy mindez sikerüljön.
Most kétségbeesve ül a papa betegágyánál és a sírás fojtogatja.
Könyörögve mondogatja:
– Papa, most nem hagyhatsz cserben, neked élned kell! Papa meg kell gyógyulnod! Ott kell lenned a diplomaosztásomon, hiszen miattad, érted tanultam! Érted, hogy kárpótoljalak, én, az unokád, mert nagyon szeretlek.
A Papa nem tud beszélni, de fáradt szemei biztatóan tekintenek drága unokájára, s mintha mondaná:
– Meg fogok gyógyulni, mert meg akarok gyógyulni, mert értetek élni akarok!
A szeretet csodákat tud művelni és mindent legyőz. Legyőzte ezt a betegséget is, és ha Isten megengedi, akkor rövidesen, boldogan és büszkén mondhatja már:
– Ember lett, bíró lett az én kis unokám!

Hogyan teltek fiatalkorod évei? Milyen foglalkozást választottál? Hol dolgoztál?

A háború miatt már továbbtanulási lehetőségem nem volt, ezért az iskola befejezése után a bugaci községházán kezdtem el dolgozni, és aktív szervezőmunkát végeztem a fiatalság körében. Az akkori fiatal tanítókkal összefogtunk és népdalt, néptáncot, színjátszó csoportokat, szüreti mulatságokat szerveztünk. Ezekre a szép időkre ma is örömmel emlékezem vissza.


Sajnos a háború szele hamarosan elérte a falunkat is. Akkoriban a bugaci hatalmas katonai repülőtér miatt már sűrűn bombázták a környéket. Emiatt úgy rendelkeztek, hogy mindenkinek az ablakát fekete papírral be kell sötétíteni, hogy az ellenséges repülőgépek ne vegyék észre a fényeket. Iszonyú volt a bombákkal megrakott ellenséges orosz és amerikai gépek morajlását hallani. Szomorú emlékeim közé tartozik 1942. augusztus 20., Szent István napja. Ünnepi bálat rendeztünk volna, de szomorúságomra elmaradt. A rádió bemondta, hogy ifjú Horthy István lezuhant a repülőgépével és életét vesztette. Nemzeti gyásznapot hirdettek.

A front egyre közeledett, így 1944. október 23-án Kecskemétet és környékét katonai parancsra ki kellett üríteni. Fiatal lányként nagyon nehéz volt ezt megélni. Családok százai szedték össze batyuikat és elindultunk, azt sem tudva, hogy hová, merre megyünk. Az úton gyakran kísért bennünket az ellenséges repülőgépek géppuskasorozata. Rettegésben, halálos fenyegetésben vagy száz kilométert gyalogoltunk, mire a front utolért bennünket. Ekkor visszafordultunk, és sok szenvedés után jutottunk haza a kifosztott otthonunkba. Hát az én fiatal éveim így teltek.


Családot alapítottál, gyermekeid születtek. Mesélj róluk!

A háború után Budapestre költöztem, tanulni szerettem volna és kulturális vonalon érvényesülni. Budapest akk
or még romokban hevert, a hidak a Dunában feküdtek. Szerencsémre olyan munkahelyre kerültem, ahol már megszerveződött egy pesti színjátszó kör. Természetesen rögtön jelentkeztem. Énekeltünk, táncoltunk, szerepeltünk és műsorunkkal jártuk az üzemeket és falvakat. Nagyon szerettem volna a fiatal tehetségeket támogató népi kollégiumi mozgalomba bejutni, de a sors nekem más utat jelölt ki, és más irányba terelte a további jövőmet. Megismerkedtem egy nagyon intelligens, megnyerő modorú fiatalemberrel, aki nemrégen jött haza a háromévi kegyetlen orosz hadifogságból. Hazatérése után – horthysta katonatisztként – szomorúan tapasztalta, hogy saját hazájában osztályidegenként kezelik. A háború miatt abbahagyott jogi egyetemet sem folytathatta, és a végzettségének megfelelő munkát sem kapott.

Marika és Kati lánya

Egy évi ismeretség után összeházasodtunk a semmire. Férjem sokat mesélt nekem egy másik világról, ami számomra addig ismeretlen volt. Ez engem bölcsebbé tett, és a gondolkodásomat is nagyon átformálta. Az 1950-es évek Rákosi korszaka szinte elviselhetetlen volt számunkra Budapesten. Sírva írogattam édesanyámnak, hogy de jó is lenne újra Bugacon élni. Bugacon akkoriban szervezték meg az állami gazdaságot, ahol képzett adminisztrációs szakembert kerestek. Szerencsénk volt. Édesanyám ismeretsége útján férjemet felvették irodavezetői beosztásba. Két kicsi leányunkkal, kevés holminkkal örömmel költöztünk az állami gazdaság által kijelölt szolgálati lakásba. A gémeskútról hordtuk a vizet, de úgy érzem, a szegénységben, a petróleumlámpa fényénél is a legboldogabbak voltunk. Közben megszületett harmadik kislányunk is.

Harminhét évvel ezelőtt Kecskemétre költöztünk, a Hunyadivárosban sikerült lakást vásárolnunk. Én a kecskeméti Mezőgazdasági Szakközépiskolában dolgoztam nyugdíjazásomig élelmezésvezető és könyvelő beosztásban. Örömmel emlékezem az ott töltött évekre, mert úgy a tanárok, mint a diákok nagyon szerettek.  

Mikor kezdtél el írogatni? A vers vagy a próza áll közelebb hozzád?

Aktívabban írogatni csak akkor kezdtem, amikor Kecskemétre költöztünk. Alapító tagja vagyok a Bács Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének. Írogatok verseket is, de a próza közelebb áll hozzám, szeretem a múlt történéseit írásaimmal megörökíteni. Úgy érzem, a jövőnket is csak a múltra lehet építeni. Hat évig szerkesztettük a Róna Rádió Nyugdíjasok műsorát többek között Czakó Ferenccel, Vörös Józseffel, Mittelholczné Zsuzsával.

Hol és mikor jelentek meg az írásaid ?

Több folyóiratban, időszaki kiadványban jelentek meg kisebb írásaim. Jelenlét, Vadvirág, Üzen a homok, stb. Két antológiában is szerepeltem. 1999-ben családi kiadásban jelent meg a Pusztai romantika című kis kötetem, majd 2006-ban a Bugaci emlékkönyv. Első kötetemben elbeszélések, versek olvashatók, míg a másodikban már történelmi események sorrendjében idézem fel a régi bugaci élményeimet. A bugaci polgármester és az ottani népdalkör ünnepélyes keretek közt megszervezte könyvem bemutatóját. Könyveim bugaci helytörténeti múzeumban és a könyvtárban is helyet kaptak. Bugacról szóló írásom a Sulinet oktatási anyagban is olvasható.


Részt vettél pályázatokon is. Hogyan végződtek ezek? Milyen sikerekről tudsz beszámolni az olvasóknak?

Több pályázaton részt vettem kisebb nagyobb eredményekkel. Kiemelkedően büszke vagyok az 1992-ben Kecskemét Város Polgármesteri Hivatala által Életet a múltnak címmel meghirdetett Menekülés című pályázatomra, ahol első helyezést értem el. Azért is vagyok nagyon büszke erre, mert az első helyezést az általam nagyon tisztelt Antalfy István Pilinszky díjas költővel kaptuk megosztva. 1997-ben az akkori minisztérium által meghirdetett novellaíró pályázatra benyújtott írásommal bejutottam a parlamenti ünnepségre a díjazottak közé.   

Egy régi felvétel a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köre néhány tagjával

Mesélj bővebben az utóbbi idők elismeréseiről, kérlek! Nem mindennapi történések ezek, hadd legyünk még büszkébbek rád!
Koromnál fogva talán a legbüszkébb vagyok az Életünk című – az Emberi Erőforrások Minisztériuma által 2013-ban meghirdetett – pályázatra beadott írásomra. Ezzel édesanyám, a bugacpusztai szülésznő harminckét éves küzdelmes munkáját örökítettem meg. A több száz pályázat közül százhatan lettünk díjazottak. 2013 szeptemberében a Művészetek Palotájában ünnepélyes műsor keretében Balog Zoltán miniszter úr köszöntött bennünket, majd Jókai Anna Kossuth díjas írónő méltatta a pályaműveket. A zsűri tagja volt Hanák Gábor filmrendező, Kalász Márton költő valamint Kozma Huba író. A műsor után Soltész Miklós államtitkár úr adta át az elismerő okleveleket a vele járó pénzjutalommal együtt.

Meglepetésként nemrégen kaptam a minisztériumtól egy meghívást, hogy a százhat díjazott pályázat közül a legjobb negyven írásból antológiát jelentettek meg két kötetben Visszhangok címmel. Az utóbbi napok boldog eseményei között említem meg, hogy egyedüli kecskeméti pályázó és díjazottként Dr. Zombor Gábor polgármester úr hivatalában fogadott egy kötetlen beszélgetésre, ahol virágcsokorral és oklevéllel köszöntött. Meglepetésemre jelen volt a Kecskeméti Televízió stábja is, és rövid híradást adtak az eseményről a hírekben. A polgármester úr kedves vendéglátását megköszöntem, és emlékül neki ajándékoztam a Visszhangok című antológia egy példányát.

Hogyan telnek a napjaid mostanában? Sokat írogatsz-e? Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Még ma is írogatok, és közben élvezem a nagy családom, a gyermekeim, a hat unokám, a tíz dédunokám szeretetét.  

Soltész Miklós államtitkár átadja az oklevelet

Kedves, vidám, optimista embernek ismertelek meg. Mi a titkod, hogy sikerült ilyennek maradnod a hosszú évek alatt?

Optimista vagyok, úgy érzem a jó Isten mindig velem volt, és velem lesz további életemben is. A hit, a család szeretete nagyon fontos kell, hogy legyen életünkben, amely számomra sok erőt ad idős napjaimban.  

Kedves Marika, további jó egészséget, alkotókedvet, optimizmust kívánunk az olvasók és a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körének nevében! Írjál még sok szépet nekünk!

Weninger Endréné

2014. április 9.

Hozzászólások