A hegy másik arca

Már második hete a szigeten voltam, és néhány lazább napot kivéve minden nap tapostam a pedált új és egyre keményebb utakat bejárva. Gyakran feltekertem a sziget legmagasabb pontjára, a Vidovicára, ahonnan szinte mindig láthatóak voltak az Adria-partról meredeken tornyosuló Bikovó havas csúcsai. A Hegy, amely sohasem kérkedett erejével, de puszta jelenlétével, a maga 1800 méteres magasságával is tekintélyt parancsolt. Zord, ismeretlen arcát mutatta, de nekem indulnom kellett, hogy bicajommal feljussak a csúcsán kis pontként látszó toronyhoz, amit csak a Bora után kitisztuló időben láthattam.

A Hegy lábánál közvetlen a tengerparton fekvő kis településről, Makarskáról indultam “hódító” utamra. A nyüzsgő, forgalmas kisvárosból kiérve Tucepibe vettem az irányt. Jól sejtettem, hogy folyamatos mászásban lesz részem, ráadásul hátamon is tekintélyes súlyt cipeltem. Rendesen bemelegítettem, mire elértem a Bikovó Nemzeti Park kapuját, ahol két őr figyelmeztetett, hogy meleg ruhát és élelmiszert feltétlenül vigyek magammal. A hátizsákomra mutattam, majd 10 kuna kifizetése után rátérhettem egy keskeny aszfaltútra. Innen még 23 km mászás várt rám a csúcsig, ami első hallásra nem is tűnt olyan soknak. Nem is sejtettem, mi vár még rám..

Fenyőerdők között pedáloztam egyre feljebb, próbáltam laza tempót hajtani, de az út igencsak meredek volt. Pulzusmérőm 165 körüli értéket jelzett, ennél keményebben nem is akartam nyomni, tartalékolni akartam még az út végére. Lassan a fák is eltűntek, csak törpe örökzöld bokrok, cserjék követték a kanyargó hegyi utat. Kiértem a tűző napra a sziklák és a kopasz hegyoldalak közé, majd alattam megpillantottam az Adriát. Végre láthattam, mennyit haladtam felfelé, de még mindig csak félúton jártam. Szakadt rólam a víz, és egyre sűrűbben nyúltam a kulacsom után. Egy óra tíz percnél terveztem egy rövid pihenőt,hogy hátizsákomból feltöltsem a kulacsomat, na meg enni szerettem volna egy tartalmas szendvicset.

Ahogy megálltam, egyből elkezdtem fázni, éreztem, hogy tovább kell mennem. Tudtam, hogy ellenkező esetben lábaim ólomnehezek lesznek, és nehéz lesz majd újra felvenni a tempót. Kissé engedett az út a szorításából, amikor eltűnt a tenger, és felértem egy körös-körül csupasz sziklacsúcsokkal övezett hatalmas fennsíkra. Elnyelt a Hegy gyomra… Kellemetlenül hűvös szélben 10-14 km/h-val “száguldottam” tovább. Ekkor egy autó közeledett felém, majd félreállva megvárta, míg elhajtok mellette. Úgy látszik, ebben a magasságban errefelé már kellő tiszteletet kap a magányos vándor – gondoltam – , és közben otthoni halálfélelmemre gondoltam, amikor éppen országúton edzek. Ezzel szemben itt most biztonságban éreztem magam. Csak még kibírjam azt a hátralevő 8 km mászást! Egyre hűvösebb lett, egyre több energiát kellett leadni a pedálokra a ritkuló, éles, hideg levegőben.

Két óra menetidőnél jártam, amikor megláttam egy újabb sorompót egy kis épülettel. Innen már csak autó nélkül lehetett továbbmenni, gyalog vagy bicajjal. Az aszfaltút még rosszabb állapotú lett. Megint egyre meredekebb, 10-14 %-os mászás következett, ezúttal 175-ös pulzust mért az órám, de még éppen jól éreztem magamat ebben a tartományban is. Megjelentek az első hófoltok az út szélén és egy távoli sziklacsúcs mögött megpillantottam a Sveti Jurén álló tornyot. Végre láthattam magát a célállomást, ahonnan már nincs tovább út, csak lefelé…

Újabb energiák szabadultak fel bennem, mert láttam magam előtt a célt, és tudtam, hogy az út nagy része már mögöttem van. Lenéztem az órámra és alig akartam hinni a szememnek, mert még mindig 4 km-re volt a torony. Pedig az előbb olyan közelinek tűnt, és a szintkülönbség se lehetett már olyan nagy. Néha majdnem függőleges sziklabevágásban haladt az út, és egy-egy hajtűkanyarban olyan meredeken ívelt felfelé, hogy majdnem kistányérra kapcsoltam. Aztán mégsem engedtem a csábításnak, és középtányéron éltem át a kritikus szakaszokat is.

Már majdnem azon voltam, hogy tartok egy rövid pihenőt, amikor egy kanyar után megláttam egy másik bringást a távolban. Gyorsan csökkent a különbség kettőnk között, és már arra koncentráltam, hogy ne menjek túl erősen, mert éreztem a fáradtságot, ráadásul már rég ennem kellett volna. Amint az idegen közelébe értem, láttam, hogy nagyon fáradt a mozgása, kistányéron is darabosan mozgatja a pedálokat, miközben párafelhőt szuszog ki magából. Meglepődött arccal nézett rám, amikor mellé értem. Gyors üdvözlés után kiderült, hogy Szlovákiából jött másik két társával, akik már fentebb járhatnak.

Ezután tényleg megálltam, kulacsomat feltöltöttem energiaitallal, meg benyomtam két gélt, aztán gyorsan továbbtekertem, mert a hideg miatt nem volt tanácsos sokat állni. Fázott a lábam is, éreztem, hogy nagyon kimerültem. Szegény szlovák bicajost megint befogtam, aztán gyorsan otthagytam azzal, hogy a toronynál majd úgyis találkozunk. Még 1,6 km volt hátra a csúcsig, mire megláttam a tornyot teljes nagyságában, és nem kis pontként, mint korábban a szigetről. Már csak a fejem vitt előre, mert a testem rég felélte a tartalékait. Csak nagyon lassan értem a célegyenesbe, az utolsó kilométer nagyon hosszúnak tűnt.

Fent villámgyorsan átöltöztem, mert kemény hideg volt. Mindenütt hó borította a lejtőket, a tenger és a szigetek ködpárában úsztak. Mintha egy repülőről tekintettem volna le a mélybe. A másik két szlovák biciklis már kipihenten élvezte a táj szépségét, és harmadik társuk is hamarosan felért. Rövid eszmecsere és közös fényképezkedés után elindultak lefele.

Egy darabig még láttam őket a szerpentineken ereszkedve hangosan fékezve, aztán végleg eltűntek. Egyedül maradtam a Biokovó tetején. Körülsétáltam, élveztem az űrbéli csendet és arra gondoltam, ezekért a percekért érdemes élni. A hegy mögött minta térképet látnék, kis falvak, kígyózó utak bukkantak elő. Távolban egy hegyvonulat látszott, talán a Sveti Rok lehetett. Kulacsomat jól megtömtem hóval, aztán útnak indultam visszafelé…

Szerencsére az útfelület száraz volt, és erősebb fékezéskor sem csúsztak meg a kerekek, ellenben időnként meg kellett állnom életet lehelni elfagyott ujjvégeimbe. Volt egy-két hosszabb egyenes szakasz, ahol 60 km/ h fölött mentem, de a kanyarokban nem vállaltam túl magamat. Inkább kényelmesen haladva élveztem a tájat, gyakran megálltam fotózni. A fennsíkról kiér
ve a tenger felőli oldalán megkezdtem a leereszkedést az Adriáig, talán ez volt a lejtmenet legszebb szakasza. Figyeltem, ahogyan Makarska kikötője közelít, miközben a tenger egyre élénkebb kék színben pompázott. Kis lakatlan kőházat láttam terasszal, melyről letekintve függőleges sziklafal húzódott több száz méter mélységben. Igazi bázisugró álomhely lehetne, nekem viszont most inkább a tériszony jutott róla eszembe.

A fenyvesek között továbbhaladva már egyáltalán nem fáztam, és úgy egy óra levezető pörgetéssel már lent is voltam a kikötőben. Tavasz volt, egymásután dobtam le magamról a rétegesen felvett bicajos öltözetet, majd pihenésképpen kiültem egy tengerparti kávézó teraszára. A kávém mellé kértem egy kis whiskyt is, hogy észhez térjek a nagy száguldásból. A pincér elfelejtett jeget hozni az italomhoz, de ezúttal nem szóltam neki. Eszembe jutott a hóval töltött kulacsom. Még úszkáltak benne a jégdarabkák, így gyorsan ki is szolgáltam magam a vendégek legnagyobb bámulatára. Aztán estefelé indult velem a hajó vissza Brac szigetre. A parttól távolodva félúton visszanéztem. Nem a zord és rideg Hegyet láttam mögöttem. Úgy néztem fel rá, mint a barátomra.

Forrás: Üzen a homok

Hozzászólások