1945 augusztus 6-án és 9-én az amerikai légierő a világtörténelem első (és remélhetőleg utolsó) nukleáris bombatámadását hajtotta végre. A cinikus módon „Little Boy” (Kisfiú) és „Fat Lady” (Kövér hölgy) névre elkeresztelt bombák a földdel tettek egyenlővé két japán nagyvárost, Hirosimát és Nagaszakit. Sok ezer embert öltek meg azonnal, köztük nagyon sok nőt és gyermeket. Azt ezt követő években a sugárfertőzés legalább ennyi ember szenvedéssel, fájdalommal teli halálát okozta.

Azóta is vita folyik arról, hogy erre az embertelen lépésre szükség volt-e. Az amerikaiak azzal érvelnek, hogy az atomtámadás siettette a háború befejezését. Tény, hogy néhány nappal később Japán bejelentette feltétel nélküli kapitulációját. Amerikai elemzők szerint az atombomba nélkül a japánok még sokáig ellenálltak volna, amely milliós amerikai áldozattal is járhatott volna.

Lehet, hogy így van. Az érzelem nélküli matematikai logika ezt igazolhatja. Nekem ezzel kapcsolatban inkább a régi római mondás jut eszembe, miszerint a győztesnek mindig igaza van. Embertelen terrortámadásnak tartják Rotterdam vagy London német bombázását, teljes joggal. Rengeteg polgári áldozatot követeltek. De ezek száma meg sem közelíti a drezdai, tokiói vagy hirosimai bombázások polgári áldozatainak a számát.

A két japán város egyike sem volt katonailag fontos, megsemmisítésük a lakosság lélektani megtörését szolgálta. Hadászatilag meg lehet indokolni, de ha látjuk a korabeli képeken a szénné égett japán gyermekek holttestét, akkor az egész dolog embertelensége megdöbbentő. Ilyenkor megfordul a fejünkben az a gondolat, hogy az ilyen rémtetteket végrehajtó győztesek (Hirosimán kívül sok más példát lehetne felhozni) hogyan merték emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolni a veszteseket.

 

Weninger Endre

Hozzászólások