PETŐFI SÁNDOR CSIZMÁJA

Kiskunfélegyházán a régi idők gyalogpiaca a Petőfi-park helyén volt. Itt árulták zöldségeiket, gyümölcseiket a kofák, itt vásárolta a lakosság a háztartáshoz szükséges terményeket. A mostani sétáló részen különböző iparosok árultak, többek között csizmadiák is. Édesapám – azon kívül, hogy sok gondja-baja volt – ,mindig valami huncutságon törte a fejét.

Egyik alkalommal összetalálkozott egyik régi ismerősével. Adjon Isten!- Adjon Isten! – üdvözölték egymást, és kiderült, hogy az illető csizmát akar vásárolni. Én tudok ajánlani magának valakit, ha meg tud vele egyezni, olcsón megkaphatja a csizmáját, először van a lábán. Annak rendje és módja szerint az áldomást megitták a Keresztesi-kocsmában, és onnan jövet rámutat édesapám a Petőfi-szoborra: ott az illető, alkudjon meg vele, olyan a csizmája, mintha ráöntötték volna.
Amikor a Fürdő-kertben felállították az első világháborús emlékművet, nem egyszer bocsátotta áruba a katonák bakancsát is.

DUNDI GYURI ESETE

Valamikor, nem túl régen,
Kicsi város közepében
Született egy fiú: Gyurka,
Gömbölyű volt, mint egy hurka.

Szerették őt, dédelgették,
Még a széltől is féltették,
Etetgették minden jóval,
Csokoládés mogyoróval.

A kenyeret nem ismerte,
Még a húst is hússal ette.
Meg is nőtt a hasa hája,
Alig bírta el a lába.

Apukája úgy szerette,
Tornából is felmenttette,
Nem járt sokat gyalogosan,
Beleizzadt hamarosan.

Autóval hozták-vitték
Iskolába a szegénykét.
Tanítója mondta sokszor:
Kíméld gyomrod olykor-olykor!

Okos szóra nem hallgatott,
Továbbra is evet-ivott.
Úgy kipukkadt Gyurka pucra,
Mint a véreshurka burka.

A BICIKLI (AVAGY A FÉLEGYHÁZI EMBEREK HUMORA)

Nőtt a családunk, szűkösnek bizonyult a Perzcel utcai kis nádas ház, a lakosságnak pedig a város. Az 1920-as évek közepén bővítették a város lakóterületét, és az úgynevezett vásárteret kiparcellázták, házhelyeket osztogattak, ez lett a város III. kerülete Erdélyváros néven.

Ezt a kis kitérőt csak azért tettem, hogy kicsit érthetőbbé tegyem a történetet. Mint minden háznál, volt házőrző, így nálunk is egy szép nagy komondor. Nem tudom, mennyi idős lehetett, de nálam biztosan öregebb, mert amióta az eszem tudom, ez már megvolt. El is vittük magunkkal az új házba, de ez csak szomorkodott. Nem tudta megszokni az új környezetet, hiányzott neki a gyermekzsivaj, mert a régi helyünkön annyi gyermek volt, mint égen a csillag, családonként hat-nyolc, vagy még ennél is több. Addig szomorkodott, míg egy szép napon csendesen kimúlt.

Eltemettük, elsirattuk, ment az élet a maga útján. Igen ám, de most mit tegyünk, mondta édesapám, kutya nélkül nem maradhattunk. A város külső részén, az úgynevezett tanyasoron lakott Tóth Lajos bácsi, az oldotta meg e kérdést. Neki volt kutyája kettő, egyiket nekünk adta. Fiatal, nevelhető, kedves jószág, de nagyon hamis, idegen embert meg nem tűrt az udvaron. Kicsit furcsa neve volt, a Bicikli névre hallgatott.

Abban az időben az igazi bicikli olyan ritka volt, mint a fehér holló, vagy mint most a Mercedes autó. Édesapám a városházán dolgozott, nagyon sok ismerős, barát vette körül. Szerették apámat ízes humoráért. Egyik napon jön feléje lélekszakadva valaki.
–    Mi a baj, szomszéd? – hangzott édesapám kérdése.
–    Sürgős dolgom lenne Szentkútnál, kölcsön szeretnék kérni egy biciklit.
–    Egy lépést sem – mondja édesapám – ,nekem van egy odahaza. Kis hibája van ugyan, lyukas a hátsó része.
–    Nem baj – mondja az illető – , ő rendbe hozza.
–    Menjen csak haza, a feleségem megmutatja az udvar hátsó részén.
Bezörget az ember a ház kapuján. Édesanyám kérdi, mi járatban van. Ő feleli, István bácsi kölcsönadta neki a biciklit, azt szeretné elvinni. Hiába szabadkozott édesanyám, azt még nem adtuk senkinek sem kölcsön. Az illető olyan erőszakosan követelte, hogy édesanyám behívta és rámutatott a kutyára:
–    Itt a Bicikli, hát vigye!
Azt hiszem, nem kell túlságosan nagy fantázia ahhoz, hogy elképzeljük, milyen érzéssel távozott az illető.

Nagy L.Éva
Forrás: Üzen a Homok

Hozzászólások