,,A tehetség a legmagasabb, a legtágabb értelemben véve az élet ajándéka.” (Borisz L. Paszternák)

Kedves Etelka, kérlek, mesélj magadról, az életedről, a küzdelmeidről! Hol és mikor születtél?

Izsákon születtem. Megélhetőségünket a szántóföldünkön termett gabona biztosította. Szőlőtermesztéssel, kertészkedéssel foglalkoztak a szülők az én gyermekkoromban.

Milyen volt a gyermekkorod?

A hely és a szüleim tevékenysége, a természet és a szépségekben gazdag táj nyitott meg engem a szépségek mélységei felé. Testvér nélkül nőttem fel, édesanyám már 44 éves volt a születésemkor. Minden játékot, szépséget ujjongó örömmel éltem meg. Fára másztam, ismerkedtem a növényekkel. Ceruza mindig volt nálam, mert mindent le kellett rajzolnom, hogy megmaradjon.

A polgári iskola elvégzése után mi történt veled?

Tizenöt évesen elvesztettem az édesanyámat. Egyedül maradtam édesapámmal, aki akkor már 69 éves volt. Az ötvenes évek orosz igényének kiszolgálására a Tanácsnál „begyűjtési csoport” alakult. Ott voltam ún. „begyűjtési adminisztrátor”. Tizenkilenc évesen férjhez mentem.

Mikor írtad első versedet? Kinek mutattad meg?

Aki a gondolatok belső szférájába sodort, az Vergilius volt. Az Angolkisasszonyok iskolájában latin és görög irodalmat tanultunk. A rend feloszlatása után a megmaradt irodalomkönyvben találtam rá olyan – tudom, hogy ma elvont – gondolatra, ami az én akkor játékos kisgyermek világomba beleszólt. „Van a dolgoknak könnye!” S kezdtem érteni a tárgyak anyagát, önmagam gondolataira figyelve, játékosan is mélységes utakra terelve szűk kis világomat. Ültem egy alacsony növésű barackfaágon, s lábamat ritmusra lóbálva mondtam, amit éreztem, gondoltam. Aztán írni is megpróbáltam. Nem mindig ment. Mikor feladtam, akkor új varázzsal lepett meg egy gondolat, melynek persze ritmusa, játéka, zenéje is volt. Aztán azt olvastam valahol: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni, saját fájdalmad, s örömed, nincs rád szüksége a világnak, azért a szent fát félretedd!” Félre is tettem, mert jött a nagybetűs élet. Azt nagyon fontos volt kiírni magamból! Gyermekeim iskolaünnepeire mindig verset írtam. Mikor ők már kiröppentek, az iskolaigazgató, aki irodalomtanár is volt, meghívott az akkor induló izsáki újsághoz. Itt már felelősen és szigorú gonddal figyeltem a versekre, azok megfelelő irodalmi szabályaira, amit autodidakta módon magam tanultam meg. S figyeltem az emberekre, a kéréseikre. Huszonegy éve csinálom ezt.

Izsák kulcsa a városi cím adományozásakor

Hol jelentek meg az írásaid?

Az izsáki újságban, az Izsáki Hírekben.

Hány könyvet tudhatsz magadénak? Ki biztatott az írásra?

Hat antológiában jelentem meg. Az izsáki iskolaigazgató, Kovács Gyula tanár úr kérte, hogy írjak, majd Tetézi Lajos kultúrigazgató is.

Mikor és hol ismerkedtél meg Mesznéder Klárikával, aki Izsák helytörténetét is kutatja?

Mesznéder Klárával gyermekkoromban ismerkedtem meg. Kisgyermekkorunkban az iskolaudvaron együtt játszottunk „hátulsó pár előre fuss” játékot. Közeli szőlőszomszédok is voltunk. Később az iskolák miatt elváltak útjaink. Felnőttkorában Klári írt izsáki korrajzú könyvet. A megnyitó verset én írtam hozzá.

Ki invitált a Baráti Körünkbe, ahol mi nagy-nagy szeretettel be is mutattuk a munkásságodat?

Társaság után mindig vágytam, Izsákon pedig nincs közösség. Szerettem volna tartozni valahová, ahol magamhoz hasonló érdeklődésű emberek baráti kapcsolatban vannak. Klári tanácsára sikerült megtalálnom a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét.

Milyen érzés kerített hatalmába közöttünk? Hiszen mi ugyanolyan küzdelmek között éljük napjainkat, mint te, ugyanúgy az írás rabszolgái vagyunk.

Feszült belső figyelemmel s valamiféle örömmel éltem meg az első találkozást. Meghatározta a közérzetemet, hogy dr. Turai Kamil esztéta is ott volt, s hallottam tőle egy tanító mondatot, amely azóta meghatározza az életszemléletemet. Az ott hallott verseken át méricskéltem a magam batyuját, figyelve a gondolatszövésüket, zenéjüket. Úgy éreztem: otthon vagyok!

Kedves Etelka! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked nagyon jó egészséget, töretlen alkotókedvet, minden szépet és jót. Szeretettel várunk továbbra is közénk!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. február 3.

HOMOK LÁNYA

Homokon járok, laza bársonyon,
súlyom rajzolja mélyre lábnyomom.
A termékenység nagy csodája mellett
kaptam a mindig tartó földszerelmet!
Barna bőrömön vere
jték csorog,
kezemben tollat és kapát fogok.
Kapával kövér gazat irtok,
tollammal az embereknek írok,
kinek a lelkén nehéz a teher,
segítem őt az égre nézni fel!
A gond, a bánat és a közöny öl,
s hogy a kemény, csontos ököl
tudjon simogatóvá nyílni,
kemény szíveket segítek sírni,
a könnyebbülés titkát megkeresni,
a gyűlölőket tanítom szeretni!
Kemény vonásuk lággyá rajzolom,
aztán a földbe süpped lábnyomom!

KOLON-TÓ

A nagy Kolon-tó óriási tükör!
Színén a kék ég visszatündököl.
Imbolygó nádszál karcsú lányderék,
hajlongó táncnál kék tükrébe néz.
Ha sima színén átborzong a szél,
kék fodrú hullám álomtáncra kél.
A kitárt kelyhű vízililiom
szédülve lejt mély gyökérlábakon.
Tavi keringő, fodros kék uszály,
a nagy Kolon-tón áll a vízi bál!
Milliárdtagú zenekar zenél,
és aláfest a szőke déli szél.
Csobban a víz, s kör-körös tükör
színén egy arcot hintáztat a kör.
Élet zenéje sír, zenél, remeg,
egy gólya száll a vízi bál felett.
Leszáll, s tűnődve a zsombékra lép,
sírva repülnek kis vízicsibék.
Káka anyó rejt billegő kacsát,
róka lopakszik nádi úton át.
Lesre készül, ha majd a bál felett
az égi lámpák fénylőn lengenek.
Ugyan mióta tart e vízi bál?
Szépség ladikján az idő megáll, –
nézi, hogy minden pusztul és fogan,
új élet, új faj pezseg boldogan.
Mocsár, a földnek nedves kék szeme,
harmatgyöngy, Isten könnye hullt bele.
Drága gyöngyökkel kirakott medál,
Izsák keblén hullámzó vízi bál.

(Izsák várossá avatására)

EMELKEDŐBEN

Te keskeny arcú, bámuló szemű
tenger lánya! Kinek arcán keserű
növények ringnak gyógyír, méreg?
Tenyérnyi tér, maroknyi lélek!

Te idők ösvényein baktató
homok, mocsár, erdő és tiszta tó!
Szalagnyi tér, barna homok!
Vad ifjú arcod be megváltozott!

Lehulltak fészkeid nádas fejjel,
és kiegyenesedett az ember!
Az a hajlott gerincű, alázatos,
kérges tenyérre kitett szív, piros.

Angyalkáid, fehéren földbe ásott
gyorsan hervadó fehér virágok
helyett újak jöttek egyre többen,
túrtak homokban, jártak ködben.

Voltak uraid: bárók, törökök,
címered gólya, mocsár, nád között.
Karod emelve lettél mezőváros,
emelkedtél, mert ez a hivatásod.

Marok földhöz újabb marék homok,
összekoccanó csontos kun homlokok.
Eskü, s hűtlenség tanúja voltál,
égő áldozatokkal rakott oltár!

Nézte az Úr ezt az áldozatot,
s benne az embert, ki tüzet rakott.
Az ima s káromlás füstölt kéken,
talán kedves volt Isten szemében!

S növekedni hagyott, lettél erősebb
keménynyakú fiaid nagyra nőttek!
Álmodnak hazát, homokra várat,
ingó talajon robogva járnak.

Felnőttél és véget ér e század,
s hogy vele nő a veszély, bűn, a bánat,
szunnyadó erőid attól harcosok,
hogy ne győzhessen soha a gonosz!

Bár sötét keze üldözi világot,
de te Istené vagy, – hát – áldott.
Az Ő tenyerébe simulj bele szépen,
s maradj is ott, az újabb ezredévben!

FAGYOSSZENTEK

Európa asszony sokat táncolt,
hanyagolva sok alvó kisdedét,
míg rázta a csuklójára láncolt
néha szorító ékszerét!

A lánca bongva, zörögve csörrent,
a fül azt hihette: fegyverek
táncba ránthatta frakkos úri jött-ment,
s színes nyakkendős gyanús elemek.

Arcán kendőzés és serkentő vegyszer,
fején kalap, a divatos napelem,
nem védekezett a kísértés ellen,
olyan volt, mint egy bomlott szerelem.

Aztán egy alkonyati időtájon,
pihegve ült egy száraz fa alatt,
s szívének megengedte, hogy fájjon,
az elhanyagolt vérei miatt.

Föld szíve dobbant, közel a sötétség,
ideje lenne összeszedni hát
az övéit, akik vágyakozva
figyelik szíve fáradt ritmusát!

Az ezredév homályló alkonyánál
összegyűjtötte, kiket elhagyott,
távol, a nagy Jangce folyónál
sárgán nézett Kína és – hallgatott. –

Rizs adagjukat csörgették a japánok,
náluk a legnagyobb izgalom jele,
a Fekete Afrika csodálkozva állott,
s lefelé bámult a tenger fele.

Ő értékes gyöngyeit összeszedte,
felmérve a rég szerzett tudást,
a csillagok úgy pillogtak felette,
mint akik tudják már a folytatást.

Egy parányi gyöngyszem, úgy középtájról,
peregve, könnyként végigfutott,
s piros, fehér, zöld szivárványból
az alkonyatba ragyogást hozott!

Vén Európa vére! Apró nemzet!
Megint futsz, azután leperegsz,
s piros véreddel mosod hófehérre,
ami szürke volt, avagy megvetett!

Pedig tudod: jönnek majd a FAGYOSSZENTEK,
PONGRÁC? SZERVÁC? és BONIFÁC.
De TE fagyottan is kihajtol, Magyar Nemzet,
mert gyökered, mint az akác.


Hozzászólások