Folyamatos párbeszédben vagyok Istennel. Hallom Őt, mert más nem zavar közben. A hideg, a szél, a hó, a halál csak körülmény, nem állapot. Itt a helyem. Megtaláltalak. Hozzád húz a szívem, érted dobog. Érzem, ahogy lüktet. Tisztán látlak. Visszanézve elképedek, hogyan jutottam el idáig. Magamtól biztosan nem lettem volna rá képes. Ha a többieken múlik, akkor pláne. Mosolygok magunkon. Ez aztán az élet! Azt hinném, a csúcson vagyok, de még van tovább.

Eléd hoztam mindent, már semmi nem az enyém. Így könnyű! Ajándékokat kapok a visszaútra, hazaérve szétosztom őket. Jó lesz újra otthon, a családom vár engem, talán a barátaim is. A munka mindig megvár, hűséges hozzám, pedig gyakran cserbenhagyom. Aligha mérhető pénzben, amit elértem. Eláruljam, miket kutatok odafent? Gyógyírt keresek sebeinkre. Sokan sürgetnek. Nekik türelmet hozok. Szeretném, ha végre belőlem fakadna. A kételkedők reményt kapnak, ez a kedvencem! Sosem elég belőle. A gazdagokkal a legnehezebb. Látszólag mindenük megvan. Ők egy különleges szemüveget érdemelnek, mellyel észreveszik a nélkülözőket, különösen saját maguk között. Az elfoglaltaknak idő dukál. El sem tudják képzelni, mennyi tartalék áll rendelkezésükre! A gyengéknek megfogom a kezüket.

Fáradok. Hibázok. Letolnak, félrelöknek, kinevetnek. Legalább ezt is megtapasztalom, gondolom, de fáj, sajog, bénít. Elég hamar ideges lettem és meggyötört. Segítségért kiáltok, dühöngök, tajtékzok, rombolok, pusztítok, aztán elszégyellem és megrázom magam, és elkezdek rendet rakni. Újból felemelem fejemet. A hegyekbe vágyom, és ez így lesz egészen addig, ameddig nem ölel örökre magához.

Valahol Európában, a mi időszámításunk szerint kettőezer-tizenhárom május huszonötödikén

Hozzászólások