Füzes Csenge Luca különdíjas műve a Szerelemre ítélve című pályázaton – A kecskeméti önkormányzat novellaíró pályázatot hirdetett 25 év alatti fiatalok részére Szerelemre ítélve címmel. A pályázat a Házasság hetéhez kapcsolódott. A legjobb pályamunkák szerzői a Lechner Kávéházban rendezett ünnepi eseményen vehették át a díjat. Az egyik különdíjat Füzes Csenge Luca, a Szegedi Tudományegyetem elsőéves gyógypedagógus hallgatója kapta.
A díjat Szemereyné Pataki Klaudia polgármester asszony adta át, és biztatta a fiatalokat tehetségük további fejlesztésére. A Nők a Nemzet Jövőjéért Egyesület segítségével létrejött projekt sikerességét és a színvonalas műveket Engert Jakabné alpolgármester asszony méltatta.
Füzes Csenge Luca
Önéletrajz – Füzes Csenge Luca
Füzes Csenge Luca vagyok, jelenleg a Szegedi Tudományegyetem elsőéves gyógypedagógus hallgatója. Tanulmányaimat tavaly tavasszal fejeztem be a Piarista Gimnáziumban, aminek írás és lelkiségi szempontból is rengeteget köszönhetek. Hatodik osztályos lehettem, amikor megírtam életem legelső versét, egy irodalom házifeladatnak köszönhetően. Ez akkor még nagyon kezdetleges volt, de a versírás azóta is a szívemnek egyik legkedvesebb hobbija az olvasás mellett.
Gimnáziumba kerülve humán tagozaton tanultam, ahol az osztályfőnökömmel és sok-sok más lelkes osztálytársammal együtt létrehoztunk egy író-olvasó kört. Nagyon szerettem a 4 év alatt idejárni reggelente, szerettem, ahogy megosztottuk egymással a műveinket, azokat elemezgettük, valamint sokszor kaptunk kreatív írási feladatokat. Úgy érzem, ez idő alatt rengeteget fejlődött a versírási készségem, illetve az, hogy milyen stílusban is írok. Számomra az írás egy önkifejezés, igazi nagy álmom egyszer egy saját verseskötetet kiadni.
Újdonság volt számomra mind a novellaírás, mind az, hogy ezt beküldtem erre a pályázatra. Életem legelső novelláját a tényleges igazimról írtam, aki a legnagyobb támogatóm volt ez idő alatt is. Nem titok, hogy vele szeretném valóra váltani minden álmom. Elsősorban neki vagyok hálás, amiért ennek a pályázatnak az egyik különdíjasa lettem.
Füzes Csenge Luca: Az igazi
Honnan tudom, hogy megtaláltam az igazit? Ezt nem csak tudom, érzem. Érzem, mert ott volt velem, mikor a legjobb volt, de ott volt velem akkor is, mikor a legnehezebb. A mi történetünk különleges már az elejétől fogva. Szeretném elmesélni nektek a mi történetünket. Azt, hogy hogy lettünk mi egymás párja, házastársa s családja.
A mi szerelmünk a gimnázium utolsó évében kezdődött. A mai napig frissen él az emlékezetemben az a szeptemberi délután ott a játszótér közepén a hintában, amikor Levi feltette nekem a kérdést, hogy leszek-e a barátnője. Emlékszem, ahogy minden reggel együtt jártunk iskolába, emlékszem az órák közötti lopott csókokra. Emlékszem, ahogy fokozatosan szerettem bele a gesztusaiba, minden legapróbb figyelmességébe.
Abba, ahogy már akkor is virággal kedveskedett nekem, sokszor csak úgy. Ahogy felkért a szalagavatóra táncpartnernek, a délutáni kávézásokra, arra, ahogy Levi régebben mindig feketén itta a kávéját, ahogy cukkoltam, mennyivel jobb a cappuccino, ahogy azóta ő is így issza a kávéját. Minden apró pillanatra emlékszem, ami hozzánk tett, amitől a kezdetektől fogva megbeszéljük, különleges a kapcsolatunk.
Minden szerelemben van megpróbáltatás. Ez olyasvalami, amiben együtt vagytok benne, legyen az akármilyen nehéz. Nekünk ez érettségi után jött el. Ott álltunk Kecskemét főterén izgulva, egymás kezét el nem engedve, mikoris eljött az egyetemi pontok kihirdetésének a perce. Levi katonának tanult tovább, én pedig gyógypedagógusnak. Két külön városban. Ő Pesten, én Szegeden. Az egész nyarat együtt töltöttük, sokat beszélve erről. Volt, hogy könnyek között, volt, hogy felhőtlenül tervezgetve a közös jövőnket.
Egy forró nyár végi napon eljött a bevonulásának az ideje. Mi, ott, akkor együtt mentünk bele, egy párként, közösen. Kismillió közös szokást alakítottunk ki ez alatt a 4 év alatt. A késő péntek estéken mindig már ott vártam Levit az állomáson. Jól emlékszem, olyan izgatott voltam az összes alkalommal, mikor jött haza, hozzám. Nem volt ez máshogy a vasárnap délutánokon sem, amikor sok-sok utolsó csók, szeretlek, vigyázz magadra után ő is, és én is felültünk a vonatokra. Még néztem, ahogy távolodik, minden percet kihasználva, jól a szívembe zárva a közös hétvégéket mosolyogva integettem, és ilyenkor minden hét, haza- és visszamenés után csak még szorosabb kötelék alakult ki köztünk.
Különleges a kapcsolatunk, s már ilyenkor tudtuk, minden külön töltött nap megéri az együtt töltöttekért, minden külön töltött nap megéri a péntek esti végtelen mesélésekért, a szombati randevú napos, kávézós lelkizésekért, a hétköznap esti 5 vagy 20 perces telefonálásokért, mert Levi minden este felhívott, ha kicsi, ha sok ideje volt. Így idővel minden kis közös szokásunk hozzátett ahhoz, hogy megőrizzük a mi kis szerelmes lángunkat.
Így telt el 4 évünk, együtt-közösen, egymást előre húzva s támogatva. Volt, hogy nehezebben ment, s jobban hiányzott a másik, de minden megérte azért, ami azután következett, hogy mind a ketten megszereztük a diplománkat. Levi frissen végzett hadnagy volt, én pedig gyógypedagógus. Mind a ketten pontosan tudtuk, mit szeretnénk, hiszen mennyiszer, de mennyiszer beszéltünk akkor erről az előtte lévő években. S akkor ott megtörtént. Összeköltöztünk. Nincsen több külön töltött nap. Amit ilyenkor éreztünk, egyikünk sem fogja soha elfelejteni.
Jól a szívünkbe zártuk a pillanatot, ahogy a kezünkben a lakáskulcs, ahogy először beléptünk ide, arra a megható pillanatra, mikor mind a kettőnkben tudatosult, hogy elkezdődhet egy nagy boldog, közös élet, kéz a kézben, egymást el nem engedve. Valami igazán különleges. Attól a naptól kezdve együtt indultak a reggelek. Levi hadnagyként tevékenykedett Kecskeméten, én pedig belekezdhettem régóta dédelgetett álmomba. Taníthattam, s lelkeket gyógyíthattam, kisgyermekekkel foglalkoztam. Már ilyenkor izgatott a gondolat, hogy milyen lesz egy saját, közös csöppséggel a kezünkben.
Egy évvel később egy gyönyörű tavaszi napon munka után vacsorát főztem magunknak. Levi épp akkor ért haza, amikor már terítettem az asztalt. Finom, puha csókot adott a kézfejemre majd a számra is, gyengéden átölelt és a fülembe súgta: „Babám, ma kaptam a hírt, hogy valóra válthatom egy régen őrzött álmom, célom.” S pontosan tudtam, mire gondol a szerelmem. Misszió. Fél év. Afrika. Ide nem mehetek vele, de a szívemben békét éreztem, ahogy ezt mondta nekem. S tudjátok miért? Az a 4 év, amin közösen átmentünk az egyetemi éveink alatt, valami olyan láthatatlan bizalmi és őszinte, tiszta köteléket alakított ki köztünk, ami a mai napig elválaszthatatlan.
Az én kis féltő, bizalmas szívem így válaszolt: „Szerelmesem, menj és váltsd valóra, amit szeretnél! Mindennél jobban fogsz hiányozni, de amíg vissza nem jössz, én számolom a napokat, s készítem a szívemet a napra, amikor hazatérsz. Tudom, hogy megoldjuk, tudom, hogy milyen kommunikáció működik közötted és közöttem. Nem lesz baj, hisz jól tudom, mi mindig is itt vagyunk egymásnak.”
Két hónappal később kikísértem a reptérre. Csillogott a szemem, de Levié is a könnyektől, s ki is csordult pár csepp mind a kettőnknek. Volt ebben öröm- s bánatkönny is, a hiányé, a féltésé, a szereteté, a támogatásé, a bizalomé. Fél év, de Levi mindennap felhívott, csak úgy, mint az egyetemi éveink alatt. Szombaton és vasárnap videóhívásban is telefonáltunk, hiába voltál távol, a szívünk ilyenkor is közel volt, mert mind a ketten tudtuk, hogy mi egymáshoz tartozunk.
Ez alatt a fél év alatt a gyógypedagógiai hivatásomban is egyre többet fejlődtem, már nem csak iskolában tanítottam, otthonra fogadtam gyerekeket magán logopédia órákra is. Őszintén szólva a legnagyobb örömömet leltem abban, hogy segíthetek a gyerekeken. Olykor a hivatásom, a szenvedélyem miatt sokszor túl is vállaltam magam. Akkor még mit sem sejtve, hogy ezzel önmagamnak árthatok is, ám erre csak később derült fény.
November 20. A nap, amikor Levi hazajött! Előtte lévő nap megbeszéltük, hogy pontosan 11 órakor száll le a repülőgép Budapesten. Így én szépen el is terveztem, hogy 9 óra körül elindulok itthonról a reptérre. A nagy izgatottságban s készülődésben azonban rendesen késésben voltam. 9 óra 20 perc volt, amikor a zárba dugtam a kulcsot. Már nyomtam le a kilincset, s már az ajtón is kiléptem. S ami ezután történt, nos, életem legszebb, legemlékezetesebb, legboldogabb emléke. Velem szemben ugyanis ott állt az én Levim.
– Neked nem a repülőn kéne még lenned? – kérdeztem meglepődve, de majd kiugorva a bőrömből örömömben.
– A leggyönyörűbb nő a Földön megérdemli, hogy meglepjék, hogy én menjek haza hozzá, vissza az én egyetlen babámhoz.
– De mégis, hogy? Nem is sejtettem… – mondtam összevissza, nem találva a szavakat, mert amilyen boldogság akkor bennem volt, az leírhatatlan.
– Ez maradjon az én titkom. Tudom, mennyire szereted a meglepetéseket, s azt is tudom, mennyire megérdemelsz mindent, mindent, amit tőlem kapsz.
Ezután nem bírtam már tovább, s Levi nyakába ugrottam. Próbáltam minden szeretetemet, hálámat, örömömet, boldogságomat beleadni abba az ölelésbe, amit fél év után először adtunk egymásnak. Ez hasonló volt, mint a reptéri búcsúkönnyek, minden, de minden benne volt! A hosszú puha, finom ölelések után picit eltolt magától finoman, hátralépett, s a zsebébe nyúlt. A könnyeim már ilyenkor elindultak, mert nem gondoltam, hogy épp most. Levi térdre ereszkedett, s feltette a kérdést, ami életem legnagyobb álma volt.
„Hozzám jössz feleségül?” Akkor ott fülig érő mosollyal, örömkönnyek között azt válaszoltam: „Igen! Életem legboldogabb igenjét neked adom.” Az ujjamra húzta a gyűrűt, május 14-én pedig megtartottuk az esküvőnket. Azt a varázslatos esküvőt, amiről kislány korom óta csak álmodni mertem, s Levi, a férjem életem legszebb ajándékát adta nekem. Azóta a gyönyörű felesége vagyok, mert mindig így hív, így lettünk mi szerelmespárból szerelmes férj s feleség, házastárs.
Továbbra is egyre több kis lurkó járt a mi otthonunkba, hozzám magán logopédiára. Levi és én is odáig voltunk a gondolatért, hogy lehessen egy saját közös kisgyermekünk. Egy édes kisfiú volt az álmunk gyönyörű kék szemekkel és csodás szőke hajjal. Akárcsak a férjemé, az ő szempárjába a kezdetektől fogva beleszerettem. Az én Levim viszont csöppet elkezdett aggódni értem Hiába volt a szenvedélyem a munkám, egyre többet vállaltam, s bár a minőségi idő ugyanúgy megmaradt egymásra, de egyre többször voltam fáradt. A fejem hihetetlen sokat fájt, a kezeim s lábaim pedig szinte mindig hidegek voltak a kimerültségtől.
Levi javasolta, hogy látogassuk meg az orvost, derítsük ki, mi áll ennek a hátterében. Makacskodtam, csak hajtogattam, hogy de hát én jól vagyok, de Levi mindig is gondoskodó volt, s elvitt egy általános kivizsgálásra. Itt sok hónapon keresztül több orvosnál is megfordultunk, de nem találtak semmit. Majd egyszer egy napon pajzsmirigy alulműködéssel és endometriózissal diagnosztizáltak, s az orvos közölte velünk, hogy nem lehet gyermekem, a petefészkem tele van kisebb-nagyobb cisztákkal. Levi ott volt velem a legrosszabb pillanatomban, fogta a kezem, amikor nem láttam a könnyeimtől. Nem csak ott és akkor, heteken, hónapokon keresztül a legnagyobb támaszom volt, ahogy a mai napig is ő a legnagyobb támaszom és társam, párom mindenben.
Kevesebb munkát vállaltam ebben az időben, hisz lelkileg sem bírtam úgy, a szerelmem azonban egy percig sem változott meg. A hír őt is ugyanolyan rosszul érintette, mint engem, de mellettem volt. Azt ismételgette, amit én is a kezdetektől fogva: a kapcsolatunk különleges, mindenbe együtt megyünk bele, már nem csak párként, házastársként, férj és feleségként. Levi már akkor tudta, hogy család is leszünk.
18 éves korom óta tudom, hogy Levi az igazi. Ezt nem csak tudom, érzem. Érzem, mert ott volt velem, amikor a legjobb volt, de ott volt velem akkor is, amikor a legnehezebb. Három év telt el azóta, hogy azt mondták, nem lehet gyermekünk. Azóta pedig terápiára jártam. Levi sokszor a munkáját is mellőzve velem volt, kéz a kézben. Azóta orvost váltottunk. Levi addig vitt, míg meg nem találtuk azt, aki igazán segít. S meggyógyultam.
S most itt állunk, a pocakomat fogod, már 4 hónapos terhes vagyok, és a kisfiunk rúg egyet a kezed alatt. Család leszünk. Nekem Levi a párom, a másik felem, az, aki a lelkemet is érti, házastárs, a gyermekem édesapja. Mióta belészerettem, tudtam, éreztem, hittem, hogy nekem ő a nagybetűs életre szóló igazi.
Füzes Csenge Luca
