„Muszáj a szomorú mai naptól nosztalgiával telve visszaindulni a múltba, és keseregni a reménytelen jövőn? Nem akarom sem túlbecsülni a múltat, sem csak a jövőbe belevetni magam. Minden a pillanaté.” „Én már nem álmodom, nekem csak a remény maradt.” (Részlet Philippe Pozzo di Borgo könyvéből)

eletrevalo5

Életünk sok-sok pillanat töredéke, amelyek meghatározzák múltunkat, jelenünket és jövőnket is. Egy pillanat fel tud emelni, és egy pillanat alatt omolhat össze az egész életünk. Mindnyájan megélhettünk már ilyen pillanatokat, csak a súlya nem mindegy, hogy milyen. Nagyon meghatározó pillanat az is, amikor szinte elrendelt találkozás van olyan emberrel, aki az életünkbe a szivárványt, a szépséget, odaadást, szeretetet hozza el. Nagyon kevés embernek adatik ez meg, de ha eljönnek az ilyen találkozások, az felbecsülhetetlen, mert ott bizalom, őszinteség, hűség van. Az sem biztos, hogy onnan jön, ahonnan mi „képzelnénk” el, de az nagyon jó, ha felismerjük, hogy ő az az ember, aki meghatározója lehet az életünknek.

Szeretem az igaz történeteket, a filmes világnak ez olyan oldala, ami sokszor reményt tud adni a mindennapi élet fásultságának, olykor elviselhetetlenségének, hiszen nem a fantázia által létrehozott képsorok peregnek ellőttünk, hanem maga az élet. Van egy olyan mondás az emberek között: „A remény hal meg utoljára”. Nem tudom, ez honnan ered, de igen nagy hazugság, hiszen ezt nem csak a könyv írója, de nagyon sok ember is megéli, amikor az életének egy-egy nehezebb fázisán a remény tud utat nyitni ahhoz, hogy túljussanak rajta és tovább folytassák a küzdelmet, olykor a puszta létért.

eletrevalo03

„Olyan könyvet akartam íni, amely nem csupán szórakoztat. Nem akartam „realista” képet festeni a szerencsétlenségről, kellő mennyiségű leereszkedő szánakozással és jóakarattal. Még kevésbé akartam rendelésre optimizmust sugározni, az lett volna csak a nevetséges hazugság. A kiközösítettek közelségében eltöltött húsz év kifejlesztette bennem azt az éleslátást, mellyel felmérem a társadalmat annak bajaival együtt, és ez arra sarkallt, hogy megosszak másokkal néhány, számomra már kézenfekvőnek tűnő gyógymódot. Hála ördögi őrizőmnek – Abdelnek –, visszakaptam a humorérzékemet, amely a tragédiák előtt is jellemző volt rám.” (Részlet Philippe Pozzo di Borgo könyvéből)

Philippe Pozzo di Borgo Az Életrevalók ( Intouchables) című könyvéből készült film induló képsorai meghökkentőek, hiszen egy autós üldözésbe csöppenünk. De utána elindul a történet. Nagyon jó, ha van arra időnk, hogy a könyvet is elolvassuk és a filmet is megnézzük. A könyv itt olvasható.

eletrevalo02

Intouchables:

1993-ban a Pommery Pezsgőgyár ügyvezető igazgatója, Philippe Pozzo di Borgo nyaktól lefelé megbénult egy siklóernyős balesetben. 42 éves volt. Két nagy múltú francia család örököseként szembe kell néznie a kirekesztettség és a tehetetlenség érzéseivel – mindörökre. Abdel bevándorló, Philippe ápolója és „ördögi őrizője”, immár tíz éve. Ez a könyv az ő történetük.

Természetesen más a könyv és a film is. Nem egy szokványos ” regény”, és nem is lehet az, hiszen egy sokat szenvedett és szenvedő ember emlékeit, fájdalmait mutatja be. Aki átesett betegségen, vagy éppen beteg ápolását végezte, végzi, azonosulni tud az íróval, és mély empátiával olvashatja, a leírt szavakat, melyeknek érezzük a súlyát, a mélyére tudunk nézni. Egy igaz, őszinte vallomás az életről, szerelemről, szeretetről, szenvedésről és reményről.

eletrevalo1

„Olyan jó élni!” Essaouira, 2011. augusztus. A könyv befejező mondata pedig elénk vetíti a filmet. Az ejtőernyős baleset után tolószékbe kerülő gazdag arisztokrata, Philippe felfogadja otthoni segítőnek a külvárosi gettóból jött Drisst. Azt az embert, aki most szabadult a börtönből, és talán a legkevésbé alkalmas a feladatra. Két világ találkozik és ismeri meg egymást, és az őrült, vicces és meghatározó közös élmények nyomán kapcsolatukból meglepetésszerűen barátság lesz, amely szinte érinthetetlenné teszi őket a külvilág számára.

„A kórházban megismertem a fájdalom nyomorúságát, a nyomorékok magányát, az öregek, munkaképtelenek kirekesztettségét, a sok-sok fiatal ártatlanságának elvesztését. Amíg a baleset fel nem nyitotta a szemem e végtelen szenvedésre, burokban éltem. Vannak fiatalok, akik egy évet is eltöltenek ilyen központokban. Nincs se tévéjük, se rádiójuk, se látogatójuk. Elbújnak, hogy kisírják magukból zavarodottságukat, bűntudatukat, az érzést, hogy mekkora igazságtalanság érte őket.” (Részlet Philippe Pozzo di Borgo könyvéből)

eletrevalo4

Az interneten olvastam egy véleményt a filmről: „Olcsó, poénkodó, könnyed történet egy mozgássérült középpontba állításával. Nagy sikere azt mutatja, a közönség vevő erre. A sikert ma a gyártók (temérdek pénz) és a pusztán szórakozásra vágyó nézők (tömény igénytelenség) határozzák meg. Ez van, kár ezen siránkozni.”
Elég felületes vélemény ez, hiszen éppen a film mondanivalója nem jutott el az írójához. Időnként – szerintem- sok más ember is szeretne kitörni abból a sztereotípiából, vagy éppen szerepvállalásból, amibe belekényszerül, pedig szeretne mást tenni, mint ami az elvárás. A film jelenetei éppen ezt mutatják be.

„Abdel jelentkezik elsőként az Országos Állásközvetítő Ügynökségnél megjelent hirdetésre. Kilencvenen vannak, közülük csak egy francia; kizárásos alapon válogatok, marad Abdel és a francia, mindegyik egy hét próbaidőre. Abdelben megérzem, hogy van egyénisége, helyzetfelismerő intelligenciája, és van benne valami anyai. Ráadásul jól főz, még ha rendetlenséget hagy is maga után.” (Részlet Philippe Pozzo di Borgo könyvéből)
Philippe végre elkezd újra élni. Ahogy pereg a film, időnként az ember elfelejti, hogy egy tolószékhez kötött emberrel történik ez meg. A barátság elmélyül a két főszereplő között. Ledőlnek a falak „burzsuj” és „proli” között, beteg és egészséges között. Minderre pedig a szeretet képes.

 

Lakatos Ilona

Hozzászólások