Életre kel a múlt – Interjú Boros Ilonával az Arcok a vitrin túloldaláról című sorozatban. Egy korábbi, szárnyakat adó vezetőnek köszönheti, hogy három évtizede a pályán van. Ha ez nincs, lehet, hogy ma nyomozóként derít fel szövevényes ügyeket. Boros Ilona, a Kecskeméti Katona József Múzeum műtárgyvédelmi munkatársa, oszlopos tagja, akinek gondos, értő kezei 30 éve adnak új életet régmúlt korok tárgyainak.

A családodban megjelenik másnál is a művészi vonal? Kitől örökölted a tehetségedet?

A szüleim kétkezi munkások voltak, nagyszüleim paraszti foglalkozást űztek, juhászok voltak mindketten. Én kilógok a sorból, de nem csak a kreatív véna miatt. Már egészen fiatalon éreztem, tudtam, hogy – bár szeretem és tisztelem őket – én nem erre az életformára vágyom.

De te sem azonnal találtál rá erre az útra.

Valóban, eleinte nem dübörgött bennem az elhivatottság, általános iskolában még nem igazán szerettem tanulni. A 8. osztály után könyvkötői szakon kezdtem tanulni egy szakmunkásképző iskolában. Valójában ez is csak tapogatódzás volt: igaz, felületesen, de beleláttam egy nyomdász családtagom életébe, távolról jónak tűnt, gondoltam, megpróbálom én is.

Mikor jött a fordulópont?

1991-ben nyári munkára jelentkeztem a Magyar Naiv Művészek Múzeumába, ahol diákként több hetet eltöltöttem. Az akkori igazgató, Dr. Bánszky Pál, aki óriási szaktekintélynek számított, nagyon elégedett volt velem. Észrevette a tehetségemet és elhivatottságomat, s hívott, dolgozzak papír restaurátorként a Katona József Múzeumban. Örömmel elfogadtam az ajánlatát. Elvárás volt azonban az érettségi és az, hogy képezzem magamat. Így leérettségiztem, s munka mellett elvégeztem először egy műtárgyvédelmi asszisztens képzést Budapesten, majd egy megelőző műtárgyvédelmi tanfolyamot. Egyrészt akkorra értem meg a tanulásra, rákaptam az ízére, másrészt végre azt tanulhattam, ami valóban érdekelt. Az akkori igazgatótól, Dr. Bárth Jánostól és a közvetlen osztályvezetőmtől, Áipliné Faragó Máriától kapott pozitív visszajelzések szinte repítettek ebbe az irányba.

Ez elég lendületet jelentett 30 évre?

Kezdő lökésnek elegendő volt, igen, az életre szóló hatást azonban első főnököm, Áipliné Faragó Mária gyakorolta rám. Szinte második anyámként tiszteltem, szerettem őt. Amellett, hogy minden fontos, szakmai fortélyra megtanított, türelemmel és hittel egyengette az utamat és ösztönzött arra: tanuljak, legyek több és jobb. Ő szerettette meg velem a szakmát, és neki köszönhetem, hogy hittem és hiszek önmagamban.

30 év azért nem kevés idő egy munkahelyen, mi tartja fenn a motivációdat?

Nagyon szeretek műtárgyakkal foglalkozni, minden tárgyban ott vagyok én is. Kihívás volt számomra például a Szórakaténusz Játékmúzeumban őrzött Rodolfo hagyaték műtárgyaival is foglalatoskodni, mert ezáltal kicsit közelebb kerülhettem a bűvész legenda varázslatos titkaihoz. A tárgyak a kezem hozzáadott munkájával a jövő generációi számára is megőrizhetővé váltak. A hagyatékában a sérült plakátjaival, kártyáival és a könyveivel dolgoztam a legtöbbet, de öröm volt a bőröndjét konzerválni, a fehér kesztyűjét tisztítani, az eltüntető dobozokat, kockákat javítani vagy a fémkarikákat restaurálni.

Most min dolgozol épp?

Ebben az évben 110 éves Nemes Marcell hagyatéka, melyből kiállítást tervezünk a Cifrapalotában. Már elkezdtük a közel 80 darabból álló képzőművészeti alkotások restaurálását. Izgalmas időutazás abba a korszakba, mely számomra a legkedvesebb. Nagyon szeretem ugyanis a szecessziós stílusra jellemző növényeket, indákat, virágokat, ahogyan lerajzolják és ábrázolják őket akár papíron, akár az épületeken.

Pontosan mit csinál egy restaurátor?

A restaurátorok feladata elengedhetetlen a múzeumi szakmában. Ők azok a szakemberek, akik a fém, kerámia, csont, fa, textil és papír tárgyakat különféle technikákkal és eljárásmódokkal eredeti állapotába varázsolják. A cél az, hogy a múzeumi kincsek állapotát megóvjuk, élettartamukat meghosszabbítsuk. Én a papírok – térképek, könyvek, okiratok, céhlevelek, orvosi lajstromok – restaurálására specializálódtam, ez általában az én feladatom a háromtagú csapatunkban. Dokumentálok, restaurálási tervet készítek, tisztítok, szárítok, préselek, a hiányzó részeket kiegészítem. Emellett különféle technikákkal megóvom a tárgyat a káros környezeti hatásoktól és ezáltal a további romlásoktól.

Csapatmunka vagy zömmel egyéni a tiétek?

Legtöbbször önállóan dolgozunk, mindenki egy-egy tárgyon, de van, hogy csapatban. Például egy-egy kiállítás berendezésénél általában mindannyian jelen vagyunk, de az is előfordul, hogy egy tárgy restaurálásánál egyszerre többünk szakértelmére van szükség. Ha egy keretezett képet kell restaurálni, a fakeretet András kollégám, magát a festményt pedig én varázsolom újjá.

Te egy végtelenül kedves, türelmes ember vagy, aki úgy beszél a tárgyakról, mintha a gyerekei lennének. Ilyen egy jó restaurátor?

Ennyi év távlatából elmondhatom, hogy elsősorban kitartásra és türelemre van szükség, ezt a munkát nem lehet kapkodva, rohanva végezni. Számomra a tárgyak életre kelnek a kezeim között, ezáltal kötődöm hozzájuk. Sosem rögtön kezdek neki a munkának. Először ráhangolódom, nézegetem a tárgyat, gondolkodom, s csak mikor megérkezik az ihlet, állok neki felelősséggel a munkálatoknak. A türelmet a szülői házból hozom, s legfőképp nagymamától tanultam. Ő egy igazán gondoskodó, türelmes asszony volt, szoros kapcsolatom volt vele mindvégig, míg élt.

Mit csinálsz, ha épp nem restaurálsz?

Rajongok a nyomozós filmekért! Egyik nagy kedvencem Murdoch nyomozó. Ha újrakezdhetném az életem, biztosan nyomozó lennék. Szeretem a filmekben a szövevényes megoldásokat, már az elején próbálok rájönni, ki lehet az elkövető. A sport fiatal korom óta az életem szerves része. Elsőként a Shito-Ryu karatét, majd a Shotokan stílust próbáltam ki. Ez utóbbit elég sokáig folytattam, felnőtt koromban is heti kétszer jártam edzésekre. Később kipróbáltam a Krav Magát, ami már az önvédelemről szólt, de ezzel egy idő után egészségügyi problémák miatt kellett felhagynom. Szinte nincs olyan karatés film, melyet nem láttam volna, Bruce Lee és Jackie Chan a mai napig példaképeim. Ha tehetem, utazom is, kedvenc úticélom Horvátország, ahová egy ideje minden évben elutazunk a gyerekeimmel. Evezni is szoktunk a barátokkal a Tiszán és a Dunán.

Hogy látod, gyermekeid tovább viszik majd az általad képviselt művészi vonalat?

A lányom az egri Eszterházy Károly Egyetemen tanul tervező grafikus szakon. Nagyon tehetséges, ő lehet, hogy kreatív szakmát választ majd. A kisfiam egyelőre még bimbózik, nála nem tudni, merre kanyarog majd az élete. Azt azonban remélem, hogy a küzdeni akarást, az elhivatottságot és kitartást, melyek az én életemet is előre vitték, mindkettőjükbe sikerült átörökítenem.

 

Várkonyi Éva

Kecskeméti Katona József Múzeum

 

Hozzászólások