Szár Budapesttől 40-45 kilométerre fekvő barátságos kis település. A főutca vége felé rátalálunk a házra, melynek a képe az internetről már ismerős: földszintes épület, középen hosszan elnyúló udvar, mellette melléképületek. Tekintélyes külsejű gyümölcsfa bólogat az udvar mélyéről. A háziasszony már nyitja is az ajtót, majd egy rendkívül barátságos, a melegben kissé lomhán mozgó kutya is hozzánk szegődik.

Hány éves ez a ház? – kérdezem Editet, aki kedvesen invitál minket, és hűsítően friss mézes-citromos limonádéval kínál. A konyha gerendázata és elrendezése egy régi parasztházé, ha azonban jobban körülnézünk, felfedezhetjük modern korunk szükséges eszközeit is. Kicsit eklektikus a berendezés – fogalmaz Edit. Talán igen, ez azonban nem von le semmit a hangulatából. Itt tényleg ki lehet kapcsolódni és gondolatban vissza lehet térni egy lassabb tempót diktáló, feszültségekkel kevésbé terhelt életmódhoz.

– A ház kétszáz éves. Ez a főépület, mely több részből áll. Középen a konyha, a ház elülső részében laknak általában a fiúk a gyerektáborok idején. Külön fürdőszoba áll rendelkezésükre. Régebben itt lakott a családunk…

Edit és a gyerekek

Hogyan kerültetek Szárra?

– Tizenöt éve költöztünk ide Szegedről. Kicsik voltak a gyerekeink, és szerettünk volna kertes házban élni. A Duna-kanyart már drágának tartottuk, ez a vidék azonban még megfizethető volt. Később, miután elváltunk a férjemmel, el akartam adni a házat. Nem kapcsolódtak hozzá kellemes emlékek, de senki nem vette meg. Végül elfogadtam, hogy itt kell laknom. Ma már szeretem is a házat, amit fokozatosan felújítottuk és szépítettünk. Lakhatóvá tettük a régi istállót és a présházat.

Éppen munka nélkül voltam, amikor megfogalmazódott bennem a gyerektáborok ötlete. Eredeti végzettségem pedagógus. 20 év újságíróskodás után egy gyerekotthonban tanítottam magyart, ami reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Annyi önbizalmat azonban adott, hogy rájöttem, talán nem olyan ördöngösség gyerekekkel foglalkozni.
Az első kézműves táborunkat 2008-ban rendeztük meg. Először csak ketten jelentkeztek, a többiek a barátaink gyerekei közül kerültek ki, hogy mégiscsak tábor-hangulat legyen. A következő évben már 15-en jöttek, lassan beindult. Hasonlóan kezdődött a színjátszó tábor is…Ma már szervezünk szövő-, fazekas és természetismereti életmódtábort, nehéz sorsú gyerekeknek külön tábort, sőt idén először hittantábornak is helyt adott a ház.  

Színjátszó tábor

A jelentkezők a környékről érkeznek?

– Sokan igen, de jöttek Budapestről, Debrecenből, Győrből, Pécsről, Szegedről is, az ország minden részéből. Miénk az egyik legolcsóbb tábor. Látom, milyen nehezen tudják a szülők még ezt az összeget is kifizetni. Kedvezményeket is adunk, és ingyen is táboroztatunk gyerekeket. Ezt csak vállalkozók segítségével tudjuk megtenni. Van, aki kenyeret ad, más szörpöt hoz, ismét más évek óta nekünk adja a birkák lenyírt gyapját a fonáshoz és a nemezeléshez, a gombatermesztő pedig gombával lát el minket. Anyagi támogatást is kaptunk már.

Kik tartják a foglalkozásokat?

– Kézműves tanárokat szoktam hívni. A fazekasmester például már évek óta jár hozzánk, sőt egy 87 éves idős néni a faluból pedig fonni tanítja a gyerekeket. Az ő jelenléte és szavai jelentik az egyik legnagyobb élményt számukra: elmeséli a gyerekkorát, ami jelentősen eltér a mai gyerekek életmódjától. Amikor arról beszél, hogy nem volt fagyi, sem hűtőszekrény, sem fürdőszoba, internet vagy telefon, akkor a gyerekek szájtátva hallgatják. Hogy lehetett így élni?!
A színjátszó tábort színészek és rendezők tartják, sokáig a Nemzeti Színház egyik színésznője járt hozzánk. Önkéntesek is részt vesznek a programokon, ők általában a táborozó gyerekek szülei közül kerülnek ki.

Egész nyáron szerveztek táborokat?

– A gyerektáborok az iskolai nyári szünet ideje alatt, június közepétől augusztus végéig folyamatosan indulnak. Általában 5 és 18 év közötti gyerekeket fogadunk. Akik kinőnek a táborból, gyakran visszajönnek segíteni. Ősszel viszont egy egészen új kezdeményezésként elindítjuk a női méltóság iskoláját, amelynek a Női Sátor elnevezést adtuk. Ez annyit jelent, hogy a nőket szeretnénk visszavezetni a saját méltóságukhoz és az egyszerű életmódhoz. Az egy évig tartó, összefüggő sorozat szeptember utolsó hétvégéjén kezdődik. Olyan tudást is át szeretnénk adni, ami az élete gyakorlati dolgaiban segíti őt. Vagyis ne ijedjen meg, ha elfogy a kenyér, hanem tudjon újat dagasztani, sajtot készíteni, mosószódával és ecettel takarítani, tudja gondozni a kertjét, képes legyen természetes módon szépíteni a bőrét, a haját… Ez lenne az önellátás a fenntartható fejlődés szellemében. Másrészt önismereti kurzus is lesz, aminek az a célja, hogy a nő visszataláljon önmagához és rácsodálkozzon belső szépségére. A programot egy pszichológussal, Szűcs Emesével és egy drámapedagógussal, Vincze Katival dolgoztuk ki. A honlapunkon már megtalálható az első hétvége programja.

Mindent élményszerűen szeretnénk átadni, nem megmagyarázni a részvevőknek, hogy mit kell érezniük, hanem olyan gyakorlatokat végezni, hogy ők maguk is ráébredhessenek arra, hogy mi mindent tudnak. Ki merjék ezt mondani, és meg merjenek tenni olyan dolgokat is, amiket korábban nem mertek. Fontos, hogy apró felismerésekből jussanak el az önálló döntésekig, a belső szabadságig. El kell hinnünk magunkról, hogy szerethetőek vagyunk.

Részlet a kertből

Említetted, hogy sokáig újságíró voltál. Nem kedvelted ezt a hivatást?

– Sokáig a Magyar Nemzet hétvégi mellékleténél írtam riportokat. Egy ideig szerettem ott lenni, de hiányzott a közösség. Újságíróként nem vagy valódi része egy folyamatnak, csak éppen belépsz, majd távozol is a riport helyszínéről.
Hiányzott a közös alkotómunka élménye is. Ahogyan például a Női Sátor esetében, amit március óta tervezünk. Minden héten találkozunk, mellérendelt a viszonyunk, senki sem a másik főnöke. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt Angliából költözött Újbarokra (a szomszédos településre – szerk.) egy lány, aki később barátnőm lett. Mintha egy romantikus fénykép kelt volna életre: nagy szalmakalapot, hosszú ruhát viselt, biciklivel járt, melyre szalmakosarat akasztott. Jött, és vidáman újságolta: képzeld, megvettem a tönkölybúzát, hamarosan vetek, majd együtt, kézzel aratjuk, jó? Álltam, és néztem. Kezemben a táskám, benne az épp aktuális kézirat. Idegeskedtem, hogy elérem-e a vonatot, és hogy tetszeni fog-e a cikkem a főszerkesztőnek. Azt éreztem, hogy milyen szabad ez a lány. Ő osztotta be az idejét, elment, ahová akart, ura volt saját életének. Aggodalomnak semmi nyomát nem láttam rajta, ellenkezőleg. Szabadság lengte körül és önbizalom áradt belőle.

Sárkányeregetés a Kálvária dombon

Beletelt még egy időbe, amíg én is rátaláltam saját magamra. Ma már úgy érzem, hogy bár néha anyagi gondjaim vannak, az időmmel és az életemmel mégis én rendelkezem. Tegnap például kint aludtunk a Kálvária-dombon a gyerekekkel, és végig azt éreztem, hogy igen, így is lehet, dinnyét eszünk, gitározunk, aztán este mesélek nekik. A napok itt tele vannak gyerekzsivajjal, nyüzsgéssel, a barátaimmal dolgozom…Ez egy egészen másfajta lét, amelyet örömmel lehet élni.

És nem hiányzik az újságírás?

– Amikor bekapcsolom a számítógépet, úgy érzem, mindent dokumentálnom kell, ami ott egy másik valóság. Ha írnom kell, nem vagyok teljesen a jelenlétben, mert arra figyelek, hogy mindent megörökítsek és lefényképezzek.

Mi a te feladatod, azon kívül, hogy koordinálod a táborokat?

– A főzés részben rám hárul, de tartok kézműves foglalkozásokat is: nemezelünk, batikolunk, szappant és sajtot készítünk. Játékokat, tréningeket is vezetek a gyerekeknek.

Tábortűz

Tervezel még átalakításokat a házban?

– Szükségünk lenne egy nagyobb zárt térre, ahol eső esetén sokan elférünk.

A csoportokon kívül egyéni utazókat is fogadtok?

– Persze. Jöhetnek családok, párok is – folytatja Edit, majd felajánlja, hogy körbevezet a vendégház épületeiben. Sorban megmutatja a különböző helyiségeket és a tágas udvart.

– A régi nyári konyhából is kialakítottunk egy lakrészt, most fürdőszobából és hálórészből áll. Az emeleten is lehet aludni. Innen nyílik a lejárat a pincébe, amit nyáron hűtőszekrénynek használunk. A világháború alatt állítólag itt bújtak el a katonák elől a lakók.  

Kellemes hűvösség fogad a pincében. Zöldségek, gyümölcsök, lekvárok hívogató kupacokban – későbbi reggelik és ebédek alapanyagai.

-A fedett, de oldalról nyitott terasz az étkezések és a kézműves foglalkozások helyszíne – mondja Edit, ahogy tovább kalauzol minket az épületek mentén. – Itt folyik a korongozás és a batikolás, és itt található a kemence a kenyérsütéshez, aszaláshoz.  

Ahogyan a hátsó kert felé tartunk, kinyílik a tér. A kis tó partján egy kislány játszik a vendégház macskájával. Játszótér és feltölthető medence is várja a gyerekeket. A kiskertben ízletes zöldségek teremnek, a gyümölcsszerűen édes, vastag húsú paradicsomnak valóban nehezen találni párját. A kutya végig előttünk jár, vissza-visszanéz, hogy követjük-e.

Egy fontos kérdést még fel sem tettem. Honnan származik a név: Élni jó ház?

– Egy színdarabból. A Kolibri Színházban egyszer régen láttunk a gyerekeinkkel egy macskákról szóló darabot, ahol a kiscicák, miután megmenekültek egy veszélyes helyzetből, azt énekelték: Élni jó, élni jó! A gyerekek hazafelé ezt ismételgették a kocsiban. Nagyon megtetszett.

Ahogy visszanéztem a csukott kertkapu mögött látszódó udvarra, valóban idillinek tűnt a környezet: egy szelet a múltból, szinte más idősík, a nyugalom kis szigete. Érdemes lenne újra betérni ide testi-lelki feltöltődésért.

Az Élni jó ház honlapja

Weninger Nóra

2013. szeptember 23.

Hozzászólások