Dunaszekcsőn születtem. Szellős április hozott a háború után. A családom Erdélyből származik, anyai ágon Székelyföldről, édesapám pedig Kolozsvár környékéről, Noszolyból. A keresztapám Dunaszekcsőn volt gyógyszerész. Mi, édesanyám nagymamával és velem a Duna túloldalán, Dunafalván laktunk. A magyar-román határ lezárása előtt Marosvásárhelyről ide menekültek. Édesanyám Dunafalván kapott tanítói állást, ő volt átmenetileg a családfenntartó, mert édesapám orosz hadifogságban volt. Az inflációs időben elég körülményesen lehetett élni, hisz a pénz úgy elértéktelenedett, hogy volt, mikor a fizetése másfél tojást ért, mesélte nagymama és anyukám. Így a milpengőkkel – amelyekből ma is őrzök egy párat- én játszottam, édesanyám pedig a tanítás mellett petróleumlámpa fényénél ruhadarabokat kötött a falubelieknek, amiért élelmiszert kapott cserébe.

Így éltünk. Első rajzaim, firkálmányaim édesanyám tankönyveit díszítették. Ugyanis a Székelyudvarhelyt megszerzett tanítói diplomáját itt érvényesítenie kellett, s míg ő tanult, én az ölében ülve állandóan firkálni akartam. 1950-ben Mohácsra költöztünk, így a gyermekkorom igazából Mohácshoz kötődik, itt végeztem el az általános iskolát is, itt született az öcsém. Kezdetben a sokác negyedben kaptunk lakást, amely a színes népviseletet hordó emberek látványa és szokásai miatt nagy élményt jelentett számomra. Úgy érzem, ez nagymértékben befolyásolta a néprajz iránti érdeklődésem is, amelynek szeretetét szüleimtől örököltem.

Miután fő szórakozásomat a rajzolás jelentette, a folyosón édesanyámék felraktak egy nagy falitáblát, így aztán a papír mellett ott élhettem ki „szenvedélyemet”. Felső tagozatos koromban a Kolbe Mihály festőművész rajztanárom által vezetett városi rajzszakkörbe kezdtem járni. Itt sajátítottam el a rajzolás alapjait, amelynek köszönhetően felvettek a pécsi Művészeti Gimnáziumba. Itt Simon Béla festőművésznél fejlődött tovább a rajzkészségem.

Akkor a középiskola elvégzése után egyértelmű volt, hogy hová felvételizel. Vagy mégsem?

Két helyre adtam be a jelentkezésem: a Magyar Képzőművészeti Főiskolára és a Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára, ugyanis nagyon szerettem a matematikát és a kémiát is. Természetesen igazi vágyam, álmom az volt, hogy festőművész legyek. Így aztán, bár édesanyám lelkemre kötötte, hogy feltétlen menjek el a Műegyetemre – ahol maximális pontszámmal indultam volna a felvételin – nem mentem. Hiába volt anyai-apai kérlelés! Édesapám, aki felkísért Mohácsról, hiába állt oda taxival a Képzőművészeti Főiskola elé és hiába kérlelt, döntöttem, nem mentem el felvételizni a Műegyetemre. Nem akartam egy percet sem hiányozni, nemhogy két napot az akkor két hétig tartó rajzfelvételiről, hiszen az első hét végén rosta volt.

Aztán jött az első nagy pofon az élettől, kiestem, pedig máig is úgy érzem, az addigi legjobb munkámat készítettem el a felvételin. Így egy évig mint képesítés nélküli nevelő napköziben dolgoztam Mohácson. A következő évben pedig anyukám nagyon is reális tanácsára úgy döntöttünk, legyen előbb egy diplomám, s utána próbálkozzam, s majd levelezőn elvégzem. Akkor még volt ilyen lehetőség. Így kerültem a Pécsi Tanárképző Főiskola matematika-rajz szakára, ott végezve pedig belefeledkeztem, beleszerettem a tanításba, és közben megszűnt a Képzőművészeti Főiskolán a levelezőn való diplomázás lehetősége.

Friss diplomával a zsebben hol és hogyan indult a pedagógusi pályád?

Frissen szerzett diplomámmal Mohácson kezdtem el a tanítást abban az iskolában,ahol egykor diák voltam, így hajdani tanáraim kollégája lettem, az igazgatóm pedig az édesanyám volt. Ez volt az intézményesített oktatásban eltöltött legszebb négy évem. Édesanyám csodálatos anya, kiváló pedagógus, minden tekintetben nagyszerű ember volt. Baranyában Pécs után a mi iskolánkban elsőként vezette be a kabinet rendszerű oktatást. Az egész tantestület mellette volt, és a tanárok, szülők, vállalatok támogatásával közösen csodálatos oktatótermeket hoztunk létre, sportpályát építettünk gyermekek, szülők, nevelők közösen.  A „jutalom”sem maradt el, amikor a Városi Tanács Művelődési Osztályának vezetője fegyelmit akart ezekért édesanyámnak adni.

Édesanyám minden jó, új pedagógiai kezdeményezésre fogékony volt, ami a gyermekek sokoldalú képzését, eredményes fejlődését biztosította, hatékonyabbá tehette. Így a mi iskolánkban beindult az ének-zene tagozat a néptánc oktatással karöltve. Városi, megyei tanulmányi versenyek győztesei, I, II. helyezettjei mindig a Park utcai Általános Iskolából kerültek ki. Az iskolában délután is nagyon aktív élet folyt szakkörök, rendkívüli tanfolyamok keretében. Öröm volt tanítani az Ő iskolájában.

A gyermekek kérésére beindult az általam vezetett rajz szakkör is a pályám első évében, az első téli szünetben. Aztán jöttek kérésükre a tavaszi, nyári szünetekben megrendezett alkotótáborok. Először csak az iskolában, aztán mindig messzebb, más-más megyében, újabb és újabb településeken eltöltött két, majd három hetes néprajzi-rajz alkotótáborok. Bejártuk az adott megye műemlékeit, felkutattuk régi parasztházait, megfigyeltük a népviseleteket, gyűjtöttünk népdalokat, s amit láttunk, levázoltuk, a műtermi foglalkozásokon fel is dolgoztuk.

A vizuális tematikát hozzájuk, a mindenre fogékony és mindig valami újat akaró gyermekekhez igazítottam úgy, hogy közben megtanulják a képzőművészeti kifejező eszközök: a vonal, folt, szín használatát, megismerjék saját munkájukon keresztül a különböző technikákat, az egyes korok, XX. századi izmusok képalkotó módszereit. Így alakult ki egy olyan vizuális tematika, amelyet mindig egy kicsit tovább fejlesztve, később a Budapesten létrehozott délutáni alapítványi rajziskolában, a Barcsay Gyermekképzőművészeti Iskolában is hatékonyan alkalmaztam, amelyet egyes szakemberek a vizuális nevelés Kodály módszereként emlegettek.

Velem megértette édesanyám, hogy mivel a lánya vagyok, ő nem fog jutalmazni, de annyit dolgozhatok kedvemre, amennyit akarok. Ennek igazi jelentését és jelentőségét csak később, más iskolákban értettem meg. Amikor egyes helyeken kegyet gyakorolt az igazgató, ha megengedte, hogy rajzszakkört indíthattam vagy nyári alkotótábor
t szervezhettem. Minden igazgatót édesanyámhoz mértem, azt vártam tőlük, hogy engedjenek kedvemre dolgozni, de nem hagytak.

Ezért szakítottam az intézményesített általános iskolákkal és hoztam létre az általános iskolai korosztálynak egy délutáni „rajziskolát”, ahol rajzoltunk, néptáncot tanultunk, tavasszal kirándultunk, nyáron táboroztunk, ősszel kiállításokat rendeztünk munkáikból. Karácsonykor betlehemeztünk és kirakodóvásárokat rendeztünk a Vörösmarty téren, tanév végéhez közeledve képaukciókat tartottunk, ahol az ő munkáik mellett jeles képző- és iparművészek által felajánlott alkotásai is kalapács alá kerültek, és neves előadók, színészek, népi zenekarok, néptáncegyüttesek léptek fel. Rengeteg fővárosi, országos és nemzetközi eredményt értünk el a gyermekekkel, s számomra ez volt a legnagyobb öröm és elismerés is.

Ezután jött a szerelem, a házasság és a család?

Igen. A szerelem! Talán ott kezdeném, hogy nem is tudom, így visszatekintve, volt-e nekem igazán magánéletem. Talán a főiskolán és röpke ideig a főiskola után. A középiskolai szép plátói szerelem még egy ideig elkísért. Vagyis a szerelem, mint érzés tovább élt bennem. Aztán jött a főiskola, az előadások, a vizsgaidőszakok. A főiskolára akkor még kevés fiú járt, a mi csoportunkban is mindössze három volt. A magánéletemnek talán azt tekinthetem, amikor festhettem…. A szerelemben, mondhatni, nem volt szerencsém.

Harmadéves lehettem, amikor a szomszéd lány, egykori általános iskolás társamnak köszönhetően megismerkedtem a levelező olasz partnerével. Belém szeretett, aztán fordítva is megtörtént. Azonban amikor komolyra fordult a dolog, a szüleim hallani sem akartak arról, hogy összeházasodjunk, s hogy én Olaszországban éljek. Így aztán meghalt a kapcsolat. Évek teltek el. Én belevetettem magam a tanításba. Időm sem maradt, alkalom sem kínálkozott ismerkedésre.

1971-ben azonban a Marosmenti Művésztelepen megismerkedtem egy festőművésszel, aki jelenleg is férjem. Természetesen nem történt ez ilyen egyszerűen.  Hódmezővásárhely egy kissé messze van Mohácstól, akkor még nem volt mobiltelefon, sem Skype, telefon is ritkán . A művésztelep után kétszer, háromszor találkoztunk, hol ő jött Mohácsra, hol én utaztam Vásárhelyre. Leveleztünk, aztán összevesztünk, évekig nem találkoztunk, néha írtunk egymásnak.

1975-ben viszont megkeresett. Akkor én már Pesten laktam és tanítottam. Éppen aznap nyílt egy grafikai kiállításom a Ferencvárosi Pincetárlaton. Szóval megkeresett és elmondta, hogy szeretné, ha újból felvennénk a kapcsolatot. Nagyon boldog voltam, mert nagyon hiányzott nekem. Megállapodtunk, hogy mielőtt elindulunk egymáshoz, előtte táviratban jelezzük. Egyik szombaton elindultam, megvettem a jegyet a Nyugatiban, de ekkor eszembe jutott az egyezség, visszaváltottam a jegyet s magam helyett feladtam egy táviratot a következő hétvégére.

Ha az ember tudná előre, hogy mi minden történhet! De nem tudja… Egy héttel később elutaztam Hódmezővásárhelyre s akkor ott tudtam meg a szörnyűséget, hogy komoly autóbalesetet szenvedett a szerelmem, és élet-halál között van. Átutaztam Kiskunfélegyházára. A kórházban, az ő ágyánál ismertem meg az édesanyját. Borzalmas volt látnom eszméletlenül, ahogy gégemetszéssel feküdt. Bennem azonban nem szűnt meg a szerelem, nem halt ki a vágy. Később látogattam őt Kaposvárott, Pécsett, majd rendszeresen otthon az édesanyjánál. Végül sok-sok bonyodalmat megjárva és hosszú évek múlva összeházasodtunk.

Fájdalmat és bánatot látok a szemedben. Megosztod velünk a gondjaidat? Hiszen szinte minden embernek vannak lelket gyötrő emlékei, amelyből vajúdva törnek felszínre a mondatok, a színek, az ecset és a tollvonások.

Nem csoda, annyi szörnyűségen mentem keresztül, olyan sok trauma ért, annyi tragédiát éltem át, hogy az a csoda, hogy még vagyok. Csak a legnagyobbakról szólnék:
Mint említettem, festőművésznek készültem. Ezen a téren ért az első nagy pofon a sorstól, amikor nem vettek fel a Képzőművészeti Főiskolára. Eleinte még nem adtam fel a vágyam, nyaranta művésztelepekre jártam: Dunaszekcső, Makó, Tokaj, Zebegény, Tura, Nagykapornak, Veszprém, Sopron, Balatonfüred… A telepeken alkalmam volt különböző technikákkal megismerkedni és gondtalanul elmerülni a rajzolás, festés rejtelmeiben, ami év közben a tanítás mellett nem volt lehetséges. Több csoportos kiállításon is szerepeltem a munkáimmal, de az alaptagsági kérelmem mindig visszautasította a Művészeti Alap. Ez nagy kudarc volt és még ma is az számomra. A pedagógus pályán pedig jól működött a féltékenykedés. Így aztán hiába volt a sok városi, fővárosi, megyei, országos és nemzetközi eredmény, amit elértünk a tanítványaimmal, jutalmat, kitüntetést, de legtöbbször még jó szót sem kaptam a feletteseimtől. Illetve nyugdíjba vonulásom után megkaptam a Magyar Köztársaság Ezüst Keresztjét, de akkor már igazából nem tudtam örülni ennek az erkölcsi elismerésnek.

1975-ben az akkor még csak leendő férjem komoly agysérüléssel járó autóbalesetet szenvedett, édesanyja kérésére orvosi javaslatra cselekvőképességet kizáró gondokság alá helyezték. Hiába próbáltuk Pesten élő édesapjával felszabadíttatni, édesanyja akaratát a bíróságok jobban méltatták. Annyit értünk el, hogy a kizáró fokút korlátozó fokúra változtatták. Ekkor tudtunk összeházasodni, 1980-ban. Hiába próbáltunk ki különböző rehabilitációs módszereket, az én nagy tehetséggel magáldott férjem már nem érzett és érez belső késztetést a festéshez.

1978-ban, 33 éves koromban elveszítettem édesanyámat, amit hosszú ideig nem tudtam feldolgozni, hiszen minden fontos döntésemben, csalódásaim, problémáim megoldásában mindig mellettem volt. Egész életem átszőtte az ő lénye, léte, szeretete. Öcsémék, akikkel együtt laktunk, édesanyám halála után hazaköltöztek Mohácsra, így aztán sokáig úgy éreztem, teljesen magamra maradtam a mindennapi problémákkal a fővárosban. Szerencsére nem így volt, mert öcsém szinte átvette anyukám szerepét és minden problémás helyzetnél a segítségemre sietett, bárhol, bármikor és bármilyen messze is voltam földrajzilag tőle.

Aztán 2005-ben jött a menthetetlen betegség, s én hiába próbáltam mindenben mellette lenni, minden lehetőséget felkutatni, s ő hiába mondta, hogy nem adjuk fel és az utolsó hétig dolgozott
, 2007-ben a sors elvette tőlem. A mai napig nem tudom kiheverni a történteket, a mai napig hiányzik a jelenléte, embersége, szeretete. Ketten vagyunk, gyermekeink nincsenek. Ugye most már érted, miért látsz fájdalmat, bánatot a szememben?

Honnan, hogyan jött a versírás az életedbe?

Nyár volt, elviselhetetlen meleg a budapesti panelben. Leültem a számítógép elé és írni kezdtem. Ez volt a nyugdíj előtti utolsó nyaram. Aztán megkezdődött a tanítás, a versírás egyre jobban kezdett érdekelni. A délelőttjeim ezzel teltek. Akkor már elég sok meghívót, szórólapot terveztem és kiviteleztem az iskolának, így kedvet kaptam a versekből képverseket készíteni. Nagyon élveztem. Kedvenc költőm József Attila. A megélt folytonos kudarcok, a mélységes magány, a mellőzöttség, a szeretet utáni vágy már középiskolás koromban nagyon megfogott és azóta is tart ez a „szerelem”. Olyan mélységekbe és magasságokba repít, ahová csak versei által jutok. Több verset is írtam az ő emlékére.   

Hol publikáltad eddig a verseidet? Jelent-e meg köteted, kiállításod volt-e?

Amikor 2001-ben nyugdíjba mentem, új életet kezdtem. Férjemmel minden nyáron, néha télen is  – öcsém anyagi támogatásának köszönhetően –  elkezdtünk alkotóházakba járni. Télen Zsennyén, tavasszal Szigligeten töltöttünk két vagy három hetet. Csodálatos időszak volt. Nem kellett semmi másra koncentrálni, csak a festésre. Ilyenkor természetesen férjemet is odaállítottam a festőállvány elé. Ha nem is olyan szinten, mint hajdanán, a balesete előtt, de ő is festett. Így elég sok munkám kerekedett, amiből először 2005-ben Pécsett a POST idején kiállításom nyílt a Csontváry Múzeum épületében, szeptemberben Mohácson, 2006 áprilisában Cegléden, 2011-ben ismét Pécsett az ANK Művelődési Házban, ahol férjemmel együtt állítottunk ki.

A festés teljesen felszabadít, ilyenkor boldog vagyok, messze tűnnek a negatív, visszahúzó gondolatok. Verseim egy része a társadalmi igazságtalanságokkal foglalkozik. Ilyenkor átjár a tehetetlenségből fakadó düh, a keserűség, a szomorúság. Természetesen feltolulnak a gyermekkori, családi emlékek, nagymamám ízes beszéde, édesanyám áradó szeretete és a megélt tragédiák, a gyász, az elmúlás, s mellettük a természet, az évszakok  szépsége is.
2005-ben, az első pécsi kiállításom megnyitójára a HetedHéthatár gondozásában megjelent a képverseimből egy kis füzet. A második kiadás a mohácsi megnyitóra készült el öcsém támogatásával.

Keresem a helyem, a Poet-on pár hónapja rendszeresen publikálok, a Facebookon nem olyan rég próbálkozom és örülök, hogy vannak nívós irodalmi, képzőművészeti portálok, ahol befogadtak. Nem említek neveket, nem szeretnék senkit kihagyni és ezáltal megbántani.

Ha lenne egy jó tündér, mit kívánnál tőle?

Ó, csak megvalósíthatatlan kívánságaim vannak! Szeretném, ha visszafordíthatnám az idő kerekét és ebből adódóan visszakapnám szeretteimet, akik őszintén velem örülnének a sikereimnek. Meg nem történtté válna férjem balesete, és újból festene, s akkor talán gyermekünk is lenne.

Kedves Melánia, a magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked jó egészséget, és töretlen alkotókedvet! Szeretném, ha nagyon sok verseskötetben találkoznék a grafikáiddal. Minden álmod, kívánságod váljon valóra!

Köszönöm, jó lenne!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné

2013. október 6.

Hozzászólások