A napokban volt az évfordulója az Augsburg mellett lezajlott csatának, amelyet 955. augusztus 10-én vívtak a város közelében a Lech folyó melletti mezőn. A vereség hatására eleink felhagytak a nyugati kalandozásokkal, jóllehet a veszteség nem olyan mértékű volt, mint ahogy a korabeli krónikások ábrázolták, a következménye mégis a kalandozó hadjáratok beszüntetése volt.

Az augsburgi csata ábrázolása egy 15. századi krónikában

Nem ez volt az első számottevő kudarca portyázó eleinknek. I. (Madarász) Henrik német király két évtizeddel korábban, 933-ban Merseburgnál mért jelentős vereséget a magyar csapatokra a német lovagi haderővel. Ezt követően a magyarok nyugati hadjáratai során igyekeztek elkerülni a német területeket.

A kalandozó hadjáratok sikerét eleinte a nyugati államok megosztottsága és a különleges, nyugaton újszerű harcmodor okozta. A német király központosítani akarta uralmát, amit a tartományok urai nem néztek jó szemmel, sőt gyakran nomád szomszédaikat hívták segítségül az uralkodó ellen.

955-ben is egy ilyen belviszály vezetett el az Augsburg melletti Lech-mezőn lezajlott csatához. I. Ottó német király ellen fellázadt saját, első házasságából született fia, akihez a lotaringiai herceg is csatlakozott. A felkelők magyar csapatokat is hívtak erősítésként, ám a királynak hamar sikerült felülkerekednie a felkelőkön, még mielőtt a magyarok megérkeztek volna. Ezt követően a német haderő már egységesen lépett fel az immár ellenséggé vált magyarokkal szemben.

A csata barokk kori ábrázolása. 18. századi mennyezetfreskó

A belharc megszűnése nem vette el a magyarok kedvét a hadjárat folytatásától. Gyorsan előrenyomuló eleink ostrom alá vették a korszak legjelentősebb bajor városát, Augsburgot. Az ostrom lassan haladt előre, és közben megérkeztek a felmentő csapatok I. Ottó, Madarász Henrik fiának vezetésével. A különböző tartományi egységek külön hadoszlopokban közeledtek az ostromlott városhoz. Az elővédet támadták meg a magyarok, már-már felülkerekedtek, amikor a király vezetésével érkező főerők megfutamították a magyar erőket. A könnyű vérttel és íjjal, nyíllal felszerelt magyarok nem tudtak ellenállni a vértes lovasság fegyelmezett támadásának.

A résztvevő hadseregek létszámáról megoszlanak a vélemények, annyi bizonyosnak tűnik azonban, hogy a magyarok jelentős számbeli fölényben voltak.

A magyar sereg vezéreit, Bulcsút, Lehelt és Súrt kivégezték. A Lehel-kürtje monda ezt az epizódot örökíti meg, nyilvánvalóan kiszínezve, pontatlanul. A császár elé vitt legyőzött vezérek közül Lehel kürtjével agyonsújtja Konrád császárt, felszólítva, hogy a másvilágon szolgálja őt. Konrád a valóságban Vörös Konrád lotaringiai herceg volt, és tényleg részt vett a csatában Ottó király oldalán, halálát azonban nem a mondában említett módon lelte, hanem a csata hevében.

Lehel lesújt a császárra – ábrázolás a Képes Krónikából

A csata következtében leálltak a magyarok nyugati irányú támadásai, sőt a 960-as és 970-es években már a német csapatok szorították ki a magyarokat a mai Ausztria területén lévő szállásterületekről.
A déli irányú hadjáratok 970-re ugyancsak véget értek, ekkor Arkadiupolisz városánál a megújuló Bizánci Birodalom mért súlyos vereséget eleinkre. A magyarságnak ezt követően meg kellett kezdenie a beilleszkedést a korabeli Európába, vagy a megsemmisülés lehetőségével kellett szembenéznie a két nagyhatalom szomszédságában.

 

Hozzászólások