,,A boldogságnak, melyet másnak szerzünk, egy része mindig a magunké.” (Petőfi Sándor)

Csapó Lajos Szigethalom kulturális életének egyik meghatározó személyisége. Már régóta ismerjük egymást, de szeretném, mélyebben is megismertetni Lajost az olvasókkal, nemcsak mint tollforgatót, hanem egy kiváló szervezőt is.

ELTE 2013.

Legelőször is hadd igazítsam ki a bemutatást, ugyanis voltak ugyan próbálkozásaim a próza területén, de inkább igazodtam Kazinczy mondásához, mi szerint „Szűk legyen a szó, tágas a gondolat”. Sihederkori verses füzetem első lapján is ez az idézet díszelgett. A kétlakiságom a festészetre értendő. Amúgy én is születtem, növekedtem, rosszalkodtam, tanultam, mint a többi gyerek. Sem panaszkodni, sem dicsekedni nem érdemes vele. Elmúlt, sajnos. Mindig eszemben van nagyapám mondása: Csak előre figyelj, fiam! Aki mindig hátrafelé néz, az fenékkel megy a jövőbe! Az Ő tanítása nyomán sosem tartottam fontosnak, hogy ki honnan jött, hanem csak azt, hogy mit tett le az asztalra és hová tart. A rang, a tekintélytisztelet nálam ismeretlen fogalom, mindig a jól végzett munkát tiszteltem.

Alkotótábor 2004.

Hallottam valahol: aki a múltjából él, annak ingatag a jelene, jövője meg csak délibáb. Én ehhez is tartom magam. Itt élünk a jelenben, ha nem vagyunk elégedettek azzal, amit magunk mögött hagytunk, tegyünk most a jelenben érte, hogy holnap jobb legyen. A múltat megváltoztatni már nem lehet, csak a jövőnket, és rajtunk múlik, az milyen lesz. Egyszer egy kiállítás szervezői egy nacionálét kértek tőlem, de mivel nem vagyok relikviagyűjtő, sem vendégkönyvem, sem listám nincs a kiállításaim dátumairól, helyszínéről, mert soha nem azt tartottam fontosnak, így a következőket írtam nekik:

Munkáim elé
(ha úgy tetszik, Nacionálé)

Születtem. – innen nézve régen.
Növekedtem, tanultam, éltem.
Hol és ki tanított? Nem az az érdekes!
Ha a munka, mit látsz, szóra nem érdemes,
Gondolat, érzés tőle benned nem terem,
Úgyis csak szégyellné magát a mesterem.
S ha igen, úgy tisztelettel kérdem:
– Valójában kié is az érdem?

Elfogadták.

Milyen polgári foglalkozást folytattál?
Az életutam, mint sokunké, kanyargós, sokszor, utólag nézve céltalan vargabetűkkel volt tele, viszont rengeteg tapasztalattal ajándékozott meg. Ám, mint még egy ifjúkori versemben az „Ergo sum”-ban írtam:

Ne kutasd a múltam!
Voltam, aki voltam.
Lettem, aki vagyok,
S leszek, mi akarok!

Csepel Sziget Artfeszt 2005.

Mikor kezdtél el verseket írni?

Erre pontosan nem tudok válaszolni. Gondolom, az írás, olvasás tudományának elsajátításával kezdődhetett, hiszen rengeteget olvastam. Már ötödikes koromban különleges engedéllyel heti hat könyvet kölcsönözhettem ki a Szabó Ervin könyvtárból. Ezek hatására próbálkoztam én is a gondolataimat papírra vetni, de az első, mai napig vállalt versem 17 évesen született.

Kérlek, mutasd be azt a kulturális kört, amelyet már évek óta vezetsz. Tudom, hogy igen fontos szerepet játszotok Szigethalom kulturális életében, hiszen a város vezetése is mindig jelen volt ezeken a műsorokon.

Az Alkotók, Művészek és Művészetpártolók Egyesülete, röviden az AMME 2001-ben alakult, 7 képzőművész, 3 irodalmár és egy művészetpártoló jóvoltából. Mivel úgymond kétlaki vagyok, azaz nem csak írogatok, de festegetek is, engem választottak meg az egyesület vezetőjének, azóta is élvezem bizalmukat. Az egyesületünk Alapszabályában rögzített fő célkitűzéseink a fiatal, pályakezdő, vagy kevésbé ismert művészek szakmai, erkölcsi támogatása, érdekeik képviselete, kulturális programok szervezése …

Díjátadás Kőhalmon 2010.

Működésünk sikerességét jellemzi, hogy
–    hagyományt teremtve és őrizve az idén már 13. éve a március 15-i ünnepségsorozatot az egyesületünk Rügyfakadás kiállítása nyitja meg településünkön,
–    5 megrendezett Csepel Sziget Art fesztivál, melyeken összesen több mint 100 képzőművész, megközelítőleg 50 irodalmár vett részt, többen többször is
–    6 Így írunk mi versíró, (a legutolsó 256 pályázóval), és ugyancsak
–    6 „Szigethalmiak Szigethalmiaktól Szigethalmiaknak” versmondó verseny. (Fontosnak tartom, hogy településünk lakóival megismertessem és köztük népszerűsítsem az itt élő kortárs költőket, nevezetesen Barcs Jánost, Balázs Sándort (BASA) Kontra Marika Szvitát, Kővári Tibort, Somody Gyulát, s talán magamat is.)
–    12 Pegazus szárnyain elnevezésű poéta piknik,
–    a Magyar táj magyar ecsettel kiállítás sorozat,
–    az idén tizenharmadszor megrendezésre kerülő képzőművészeti alkotótábor,
–    az AMME égisze alatt működő Pemzli Suli kisdiákjai kiállításainak nagy sikere,
–    a Zengő Sziget furulyaiskola,
–    tanítványaink közt van 2 végzett grafikus, egy szobrász, s mindhárom Fischer-díjas!
–    évek óta részt veszünk a Mátrai Művészeti Napok „Muzsikál az erdő” rendezvénysorozaton kiállítóként és a kiállításainak szervezésében is.
–    valamint Irodalmi délutánok, író-olvasótalálkozók és még számtalan egyéb kulturális eseményen való részvétel vagy azok szervezése.
Egyszóval nem unatkozunk, bár ha anyagi lehetőségeink engednék, még többet is tudnánk tenni.

A legtehetségesebb tanítványommal

Úgy tudom, h
ogy különböző irodalmi pályázatokat is szoktatok kiírni. Kérlek, mesélj ezekről is!

A már hagyományos „Így írunk mi” versíró pályázatra gondolsz, amely nevezési díj és korhatár megkötése nélkül (6 korkategóriában) most is fellelhető az interneten? (PAFI) Nos, a tavalyi évben nem csak hazai, de a határainkon túlról is érkeztek szép számmal pályázatok. (Komoly munka volt ez a zsűrinek, közel ezer verset kellett kiértékelni.) Ezzel a szárnypróbálgató versfaragóknak szeretnénk segítséget nyújtani, hiszen a pályázat egyetlen feltétele, hogy a pályázónak még sehol nem jelent meg írása. A verseket szakmai, az ország különböző tájain élő kortárs költőkből álló zsűri értékeli, pár mondat kíséretében okulásul. Az előző évek helyezettjei közül nem egynek jelentek meg már azóta írásai.

Szobrász és grafikus tanítványaimmal

Tudom, hogy vezetni mindig háládatlan feladat, de azért mindig csináljuk tovább. Te hogyan látod ezt?

Azt szoktam mondani, ha ez a kérdés felmerül: szent őrültekre mindig szükség volt és lesz, a jelek szerint én is közéjük tartozom. Végzem a dolgom, mit úgy érzem, tennem kell. Nem beszélni kell erről, és úgy vélem, sok másról sem, hanem cselekedni, tenni.

Palóc világtalálkozó 2013.

Hány könyved jelent meg ezidáig?

Nos, annak idején, a 70-es évek elején verseim „társadalmat károsan irritáló, kritikusan lázadó hangvételük miatt kiadásuk nem javasolt” címkével lettek elutasítva. Most saját pénzen kiadhatnám, de mivel én nem tartozom az öntömjénezők közé, és nincs is miből, nem is áldozok rá. Úgy vagyok vele, ha jó, utat tör magának és terjed, mint a pestis, ha meg nem, hát nem is volt érdemes leírni. Hál’ istennek sok helyről visszaköszönnek írásaim. Ennek ellenére van egy kötetem, amit „Szemen szedett” címmel születésnapomra jelentettek meg.

Viszont könyveket szerkesztek, az egyesületünknek szerkesztettem három antológiát Tűzpróba címmel, valamint a pásztói Athéné Alkotó Körnek, (aminek szintén tagja vagyok), Mikszáth, a legnagyobb palóc hagyományait követve és tiszteletére már negyedik éve az Athéné Almanachot, ezekben is jelentek meg verseim. Ezeken kívül „Soha ne feledd” címmel egy garábi költő verseskötetét is én szerkesztettem.

Csapó Lajos: Robog a ménes

Irodalmi vagy közéleti tevékenységedért kaptál-e valamilyen elismerést?

Engem, mint fentebb említettem, a díjak, tapsok rivaldafényei sosem csábítottak, vonzottak, sosem ezt tartottam fontosnak. Ennek ellenére van egy Állami és egy Univerzum díjam.

Milyen terveid, vágyaid vannak az elkövetkezendő esztendőkre?

Rengeteg tervem volt, van, és gondolom lesz is. Tréfásan azt szoktam mondani, én küldetéssel jöttem, – de olyan lemaradásban vagyok, hogy attól félek, örök életű leszek.

Uniós csatlakozási ünnepség 2004.

Kedves Lajos, köszönöm szépen az interjút. A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Terveid, vágyaid váljanak valóra. Kívánom, hogy legyen kitartásod a közösségért végzett nemes munka további végzéséhez.

Köszönöm. A feltett kérdésekre verseimben talán jobb, kimerítőbb válaszokat találsz, hiszen én nem igen szeretek ezekről beszélni, inkább versbe foglalom.
 
Nem hazudok szépet
(Önarckép)

 
Születtem. – Nem díszkertben, mint nemes rózsa,
Útszélén árvacsalánnak, mit a szél borzol csak.
Társaim katáng, lapu, pitypang, – mit lenéznek,
Mondván haszontalan, – ám gyógyír értő kéznek.
Sártól, portól csapva, napfényt kortyolva nőttem,
A kérges földbe kapaszkodva, mint őseim előttem.
Így lettem én örömből, mosolyból, konok dacból,
Könnyből, kínból, sikolyból, és fehér izzású jajból.
S láttam mindazt, mint mosott kezek útszélre hánytak,
Mindazt, ami bűne, szégyene, és kínos átka e világnak.
Poétaként, szógyöngyöt fűzve, és formálva a szót,
Nem hazudok szépet, hogy Júdásként áruljam a valót.
Szemem a magasba motoz, s bár derékig ér bennem a félelem,
Nem adom, és nem cserélem el – senkivel életem.
Édes öröm és szenvedés, – fakadhat ugyanazon tőről,
Rákacsintok a mosolyra, míg agyam gondot őröl.
Futó szél szárnyán szállnak el felettem az évek,
Míg csak el nem ér, s nem sorvaszt el az enyészet.
– Csak arra kérem azt, ki ezt a való létet gyúrja,
Hogy addig,- gerincem ne hajoljon talp alá a porba!
 
 
A fáklyavivő
 
Tekintetével a távolt kémlelve rohan,
Tudja sok helyen várnak rá, – és sokan..
Rohan. Őrzi és viszi az éltető lángot,
Azt remélve, hogy egyszer a világot
Világosság borítja majd el, és fényözön, –     
S akkor, – és akkor – majd ő is leköszön.
Leteszi majd tisztét, hisz küldetése lejár,
Elfogy a vevő, – hát bezár a bazár.      
De most még a távolt kémleli, – és csak rohan.
Tudja sok helyen várnak rá, – és sokan.
Rohan. Nem tudja mióta, több ezer éve,
Arcokat váltva, testeket cserélve,                 
Viszi a fáklyát, mert valaki mindig várja,
Valaki, valakik vágy
nak a lángra.         
– Ha bősz vihar dúl, földi vagy égi háború,
Megáll, menedéket keres, meglapul.
De ha oszlik már a felhő, s nem dörög fegyver,
Újra útra kel, hisz rengeteg ember                
Vágyik ilyenkor nagyon napsütésre, fényre, –
Így volt ez mindig – már sok ezer éve.
Ilyenkor szemével őket keresve rohan,
Tudja sok helyen várnak rá és sokan.
Rohan. Viszi a lángot, viszi az örömet,
Nem tudja, miért teszi, hiszen köszönet
Sem jut érte, – de azt, – sokszor meg sem várva,
Lába új ösvényen, – s úton már a fáklya.
El– eltöpreng olykor, – tán átok ez, – vagy áldás?
De űzi őt a lelke. Nincs megállás.
Teszi, mit tennie kell, – viszi szerte a fényt,
Gyújtva a lelkekbe hitet, és reményt.
– A lángot, mit visz, – miként osztják az emberek?
Jut-e mindnek, és lesz-e ki didereg,
Mert gyarló ember módon, testvérien osztva,
Lesz, ki nem kap, és lesz, ki felhalmozza?
Ő már ezt nem láthatja, – nem is ez a dolga.
Nem osztani jött. – Ő a fáklyát hozta.
Hogy ember sose add fel, ha nincs is már remény,
Hozom a tüzet, s majd újra gyúl a fény!
Ezért kutatja mindig a távolt és rohan, 
Mert mindig sok helyen várnak rá sokan.
Rohan, mert ez élteti, más szemében látva,   
Hogyan gyullad fel ezer apró fáklya.
– És ha netán kidőlne, – nem tudni, hogy lesz-e,
Megfáradt, testét, aki melengesse?
De nem is gondol most ezzel, – hiszen őt várják,
Várják a fáklyát, fáklyájának lángját.
– Zúgó vihar vágja, a perzselő Nap tűzi,
Mi viszi előre? – Mi az, ami űzi?
Nem gondol vele, – de ha gondolna, se tudna,
Igaz választ adni miért is kelt útra,
Aminek nem is lesz – tán soha-soha vége,
De ő csak rohan, – hittel, és remélve,
Ha jól teszi a dolgát, – jó erős a szándék,
Majd csak csatát veszt, – meghátrál az árnyék!      
– Közben érheti gáncs, az útját is állhatják,
De a tüzet, mit visz, – a fényt, a fáklyát, –
Azt nem teszi le! – Őrzi, és tartja, – amíg bírja!
S ha el is bukik, – lesz majd, – aki viszi újra!
A semmiből kinőve majd ő kémlel és rohan,
Mert tudja sok helyen várnak rá, – és sokan.
– És majd ő is rohan. Járva a világot,
Mert érzi, – mert tudja, hogy – vinni kell a lángot!
 
 
Ha teheted
 
A művésznek hinnie kell a szépnek szellemében,
A zenésznek, a dalainak ütemében,
A költőnek – erejében az igaz szónak,
Hinniük kell az emberben, – dacára e kornak!
 
Mert árnyékban is kikel a jó mag,
Mindig lesz talaja, – tere a jónak.
Mindig lesz, ki szó ütemére, szépre vágyik,
Akiknek munkátok mécsfénye világít.
 
Ezért hát, – ha teheted, – tedd, mivel áldott az ég!
Ha teheted, – ne mond: – hiába való, – elég!
Ha teheted, – akkor – kötelesség is tenned!
Művelni a csodát, mi ott lapul benned!
 
 
Summa summarum
 
Elindultam egykor, egy úton valaha,
Tudtam azt, hogy rögös, – de rétek illata,
Az életnek lüktetése, az alkotás láza,
Csábított el, – nem a kétes dicsfény vágya.
Ma már simább az út, és kik kocsin ülnek,
Mint mezei gyaloglót messze elkerülnek.
Ma már minden fán és miden bokor alatt,
Az eldobott légycsapó is „versíróba” akad.
S van képük, tenni kirakatba a sok satnya firkát,
Olvasom egy helyütt, – dicshimnuszként írták:
– „Tulipános zászló lengj mindig felettünk,” –
Tényleg ezzé váltunk, tényleg ezzé lettünk?
Farok behúzó, kezet nyaló, kutyalelkű falka?
Az ordas üvöltésem már senki nem hallja?
Vagy én járok rossz úton? Véknyam ezért lapos?
Mert nem ugrok dobott koncra, míg lábam sárba tapos?
Csengő garasokér’ a lelkem, el most sem adom.
Lenghet a zászlón bármilyen címer, hát én – hagyom!
A tömjénezés nekem nem volt soha a kenyerem,
De mindig is ökölbe szorult a tenyerem,
Ha esendőbe rúgtak, nincstelent rabolnak,
Ezért fogtam egykor kezembe a tollat.
Azoknak lázadtam, – ezeknek, – rajtam nincs haszon,
Ferde szemmel nézett mindig a hatalom.
Mint ahogyan kezdtem, – hát írok magamnak, –
A sok, munkától fáradt csendes hallgatagnak,
Kik átérezve olvassák verseimnek sorát, –
Sőt! – Megtanulják, és féltőn adják tovább!
Többet ér ez, mint díj, taps, érdemérem,
Amiért írni kezdtem – végül is elérem.
A hírnév nem csábít, – a pénz hiába hívogat,
Teszem, mint eddig, csendben a dolgomat.
 
 
Tedd a dolgodat
 
Tudd a szót, ne hidd!
Hinni önmagadban higgy!
Úgy légy különb,
Hogy ne légy különc!
Tanulj! – Lesd el titkot,
Kik tudnak, azoktól!
Csak egy legyél, –
De az az egy, – a sokból!
Ki olyan, mint mind,
De mégis, – mégis más,
Kiből nincs hasonmás!
Bátran merj lenni önmagad,
Ne majmolj soha másokat!
Belülről sugározzon a másság,
A fegyelmezettség, a tudásvágy!
Ne engedj az indulatnak!
Félrevezethet, elvakíthat,
Elárulhat, és becsaphat!
Ne légy fennhéjázó, “túlokos”,
Csak nagyobb, mélyebb tudású,
Türelmes, – rózsa, hosszúszárú.
 
 
Azok a kezek
 
Azok a kezek, – amelyek házakat
Építettek, – új hazát, és gyárakat,
Iskolát, óvodát, kórházakat,
Mik,-  a mi jövőnknek teremtettek
Lehetőséget, távlatot, teret,
– Áldottak legyenek azok a kezek!
 
Azok a kezek, – mik vigyázták óvva,
Bátortalan tipegésünk araszolva,
Melyek aggódva igazítottak párnát,
Betegágynál, hol komisz láz járt,
Mik lesimítottak homlokunkról bút, s felleget,
– Áldottak legyenek azok a kezek!
 
Azok a kezek, mik mindig csak adtak,
Önzetlenül, nem nézve mit kapnak,
Melyek most tétován, fáradtan és törten,
Összekulcsolva ölbe lapulnak szégyenlősen,
Némely bütykössé torzult, vagy reszketeg,
– Áldottak legyenek ezek a kezek!
 
Azok a kezek, mik szélesre tárva,
Nyitottak ajtót nekünk a világra,
És segítettek megtalálni benne a helyed,
Melyek új csodákért nekem és neked,
Eget téptek, s mozgattak meg hegyet,
– Áldottak legyenek azok a kezek!
 
Azok a kezek, mik hitet adva,
Vezettek bennünket egyre magasabbra,
Melyek bátorítón szorították a mieinket,
S boldog-büszkén simogatták sikereinket,
Miket, – bizony sokszor mellőz az emlékezet,
– Ezerszer legyenek áldottak e kezek!
 
 
Csak az
 
A kérdésre, mi villant szemedben,
Hogy mi változik át verssé bennem,
A válasz oly egyszerű s bonyolult,
Mint a jelen, a jövő és a múlt.
– Csak az, – mi velem egy lángban lobog,
Az a sok, rég kihunyt dolog,
– Csak – ami letűnt, és emlékké vált,
Az, – amit kerestem és rám talált,
– Csak az út előre, – és a út vissza,
Az apró gyerek, ki a tejet issza,
– Csak a lehulló megsárgult levél.
A sietős, kavar
gó őszi szél,
– Csak a fáradság, – enyém, másoké,
Hűs derűje vidám névnapoké,
– Csak a fecske röpte a rét fölött,
A hazugság! – Mi belém ütközött,
– Csak a lebbenő szoknyák bája,
A világnak sok gyönyörű tája,
– Csak a fájdalom, ami mar sokat,
A düh, – hallgatva a frázisokat,
– Csak a virágillat nyári éjen,
A birkanyáj kolompja a réten,
– Csak mi téged is feszít, – indulat,
E tébolyult világ, merre halad,
– Csak gondolat, – mi agyadba fészkel,
Mit te is mondanál, értesz, érzel,
Mi benned is ott dalol, forr, lakozik,
       Igazi verssé, – csak az változik.
 
 
Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. február 15.

Hozzászólások