Fontos, sőt meglepő céllal jelentette meg Bozók Ferenc piarista a Kortársalgó című beszélgetőkönyvét: azzal a reménnyel, hogy „a szekértáborok képviselői belelapoznak egymásba”. Egyik interjúalanya kijelentette: „Ha rendszeresen belelapoznánk egymásba, könnyebb lenne értékének megfelelően értékelni mindenkit.” Úgy vélem, e nemes szándék kiterjeszthető, sőt alkalmazandó azokra az alkotókra is, akik már nincsenek köztünk.

 

benjamin_laszlo02

 

Nem vagyok egyedül e nézetemmel. Még az ezredforduló táján, a messzi Nyugaton adta ki Makkai Ádám A csodaszarvas nyomában című gazdag antológiáját. Tartalma: „A legszebb ezer vers költészetünk nyolc évszázadából”. Makkai példásan valósítja meg az említett egy-asztalhoz-ültetést: helyet kap könyvében/asztalánál az elvhű baloldali Várnai Zseni éppúgy, mint a száz éve, 1915. december 5-én született Benjámin László is. A költő 1986-ban elhunyt, így az antológia és szerkesztője „a lezárt életmű előtt tisztelgett a Szent István-i millennium alkalmából”. Rövid bemutatásakor nem titkolta, de nem is bírálta munkásmozgalmi múltját, baloldali sajtófórumait. Makkai találó, szép mondatba sűrítette Benjámin egész pályájának és költészetének lényegét: „Tépelődő, vívódó, tisztaságra törekvő alkat, aki a kifejezésmód egyszerűségére törekszik.”

Íme tehát az ember, aki végig hű maradt az elvéhez, azaz baloldaliságához. Tette és hitte mindezt a jobbítás szándékától vezérelve. És hasonló hűséggel volt az anyanyelv iránt, amely költészetének a legfontosabb munkaeszköze, sőt éltetője, segítője, értelmet-adója volt.

 

benjamin_laszlo01

 

Az anyanyelv legbecsesebb ajándéka Benjámin László szemében is a szó. Amikor a pályája legelején a szegények iránti szolidaritást fogalmazza meg mint közibük való, egyúttal a nyelvről is vall: remek hasonlattal. A Mássalhangzó című versből idézek: „…Örökre / egyek vagyunk, nélkületek a szó / értelmetlen volna, mint magánhangzó / nélkül érthetetlen a mássalhangzó.” A háború éveiben írt „Om mani padme hum”-jában is súlyt kap ez az önmagán túlmutató nyelvtani fogalom: „Fegyver és páncél az írott szó, / nem játék, nem farsangi jelmez.”

Már a háború után veti papírra a „Mindig másutt jobb”-ot. Prózaverséből (remekmívű makáma ez!) álljon itt e kis ízelítő: „Csak egy nyelvet szeretnék én beszélni, de olyat, amit mindenki megért: a szabad emberi közösség nyelvét, mely az enyémnél vígabb és nehezebb, mely elveti a magányos évek terhét, s törvény nélküli Törvényhez vezet…” Idézhetünk az immár javakorabeli költőtől is magvas gondolatokat. Mint a Levél Tolnára e sorait. „És a szavakból sem kell más, csupán az / őszinte szó: / incselkedő, haragvó, megbecsülő, / vitatkozó.” Vagy egyetlen sor az „Arany Jánoshoz” vége táján: „Azok a gyönyörű szavak / mind alig-verő szívembe sírnak.”

 

benjamin_laszlo3

 

Zárjuk megemlékezésünket az idősödő költő egyik létösszegző versének pár sorával. Hadd tudatosítsa bennünk az Elérkezett-nek e vallomása, hogy az elvében élő Benjámin László hűséggel élt nyelvében is:

„Elérkezett, hogy lázad kipihend, / Ahogy kívántad, körülfog a csend. // … // Vesd le keserved kényszerzubbonyát. / Hallgasd ki, mit mond, a szemközti fát. // … // Jegyezd le a virágok énekét, / gyász rigót vallass, tornász cinegét. // … // Élő, nem-élő ̶ dolgot ad neked. / Magyarra fordítod beszédüket. // … // Az anyaföld bár semmivé ölelt, / kedves fiának hí az anyanyelv.”

 

Holczer J. Pompiliusz

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

 

Hozzászólások