Akkor születtem, amikor leszállt az este. Anyám halódó testére fáradtan hunyorgott a Hold. Apám zavarában a bagóját kereste, s az örömködő pálinkásbutykos is becsukta a szemét, mikor öregapám szájában megcsikordult a pipa. Még a kakas is keverte az órát, rekedten megszólalt az esti vecsernye konduló hangjára, s drága jó mamám dehogy is ment litániára, hiába várta a feketeruhás sereg.

Az öreg bába, első titkaim tudója, nem helyezett anyám pihegő keblére, köldökzsinórom fogva látta semmiségem. Csak az Isten volt tudója, megérem-e a reggelt. Lassan múltak a gyermekágyi órák, s az öreg, vályoglábú zsupptetős házban a Teremtő figyelme is másfelé fordult. Bár fölvágtam az élet elém tett első kenyerét, jogot formált egy szeletére az alvilági sors.
Aztán hirtelen eltűntek a csillagok, s az álmos Holdat aludni zavarta a ködbe burkolózó novemberi Nap. Hogy hogyan, már nem tudom, de csenevész pupillám keskeny részét csípni kezdte a kapadohány füstje: Az öreg férfi, no meg a fia hol sóhajtott, hol meg az üres pipát szívta. A hét évtized bölcse a szalmaágy felé mutatott, az ablakba szállt cinke is szárnyaival felém, s én még láttam, mikor valami árnyféle lehajtott fejjel tovalépett a mindszenteki ködben.

Gyermekkorom színterei – Nagykanizsa, Kiskomárom és Budapest voltak. Bár Kiskomáromban születtem, röviddel utána Nagykanizsára költöztünk. Ott kezdtem az iskolát, majd a forradalom eseményei után apámék felköltöztek a fővárosba, én pedig az öcsémmel és a húgommal visszakerültem a szülőfalumba, Kiskomáromba, apai nagyanyánkhoz. Szüleink egy időre – 1959-1961 között – felvittek bennünket Budapestre, de a hányattatások miatt visszakerültünk a mindig befogadó mamához. Bár szegénysorú, ám gyermekként szép és gondtalan évek voltak.

Én nagyon szerettem olvasni. Testvéreim és nagyanyám csillogó szemekkel és a történetek és versek fordulatos izgalmaitól is kipirult arcukkal élvezték a számomra is nagy boldogságot okozó kezdeti kalandozásaimat a szépirodalomban. Szinte még égeti az arcomat a lámpa melege. Közel kellett hajolnom hozzá, már akkor is rossz volt a szemem. Emlékszem, hányszor elakadt a számban a szó, látva öcsém s húgom, no és öreganyám szemében a fel-felvillanó, csírájából kipattanó értelmet. Húgom s öcsém szeme is száját tátotta, s mamám arcán is követelődzött a kíváncsiság.

A Mama egyszerű, puritán parasztasszony volt, kevés szóval a száján. Kevés „csinált” szót is értett meg. De az esti petróleumlámpás felolvasások felcsigázták a kíváncsiságát, s segítették legyőzni előítéleteit. Az, hogy a könyv úri huncutság és kiváltság, lámpásszavaim hatására hamar tagadni kezdte. Aprótermetű, csendes asszony volt. Szűkszavú, csak a családért élő. S csodák csodájára, napról napra nőtt a szomja a szép szavak után. A mese árnyékában különösen Petőfit, Aranyt szerette, meg kicsit később Adyt, József Attilát.

A Mama volt a kedvence, s talán nem is véletlenül. A falusi munka mellett ő is mosónői krajcárokból tartotta el, ruháztatta, etette az élet és a kor által megörökölt unokáit. Mosott ruhái ugyanúgy „szálltak, repültek a magosba” mint József Attila Mamájának, s a kékítő színe és illata sem volt másabb. A különbség az, hogy sosem mondtam meg a mi Mamánknak, nekünk, testvéreimmel, Ő volt az Óriás!

Nagyszerű és kedves pajtásaim voltak. Az iskolában pedig olyan kiváló nevelőim, tanáraim, mint az osztályfőnököm, Kator Béláné Elli néni, aki megszerettette velem az irodalmat, az írást, aki a legfőbb „bűnös”, hogy idáig eljutottam. Az évek teltével nagyon sok rendezvényre verset írtam és mondtam is, vagy egyéb módon szerepeltem iskolai és községi rendezésű színdarabokban. Majd jött a nagy szerelem, a néptánc.
 
Egykor búzavirágkék volt szerelmet csalogató szemem.
A pukkancs-vörös pipacs gyermeki barátom.
A teltmellű mezők selyemszőke ölébe hajtottam álomra fejem,
s az aranyló kalászok ölmeleg násztánc-tüzétől
sárga lángot fogott a méhektől dongó akácos.
Egy fajd, (talán kakas) meg a felriadó tücsök  égibonájára
a hetedik ágára mászott az aranymázba mártott Nap:
fényére árnyékot vetett néhány bárányfelhő,
s már hullt, csak hullt a lángoltó permet.
Igen. Egykor. Aztán csend lett.
Még emlékszem a nyári színek illatára.
Mára maradt a Juhászi, van Goghi emlék:
Egy bokréta kalász, mosoly-napraforgócsokor a vázába.

A gyermekévek után hogyan volt tovább?

Sajnos, a családom nehéz anyagi és szociális körülmények között élt. Bár a mama emberfeletti módon a legszükségesebbeket előteremtette, tanultunk, ameddig a lyukas pénztárca megengedte, közben továbbra is részt vettem a falu kulturális és sport életének a szervezésében, s persze jó magam is megtettem ezt és azt. Verset mondtam, énekeltem a dalárdában, néptáncoltam, s közben fociztam is a helyi csapatban. Aztán jött a katonaság, majd a szerelem, házasság és a gyerekek. A közösségi élet, a verselés jó időre háttérbe került. Murakeresztúrra kerültem, s ott éltem harminc évig, gyermekeim (három él, egy sajnos meghalt) édesanyjának a haláláig. Rá három évre megismertem jelenlegi feleségemet, akivel tizenegy éve visszakerültem Nagykanizsára, vagyis a végére visszakerültem a kezdetekhez.

Milyen polgári foglalkozást választottál?

Kezdetben a MÁV és a Volán kötelékébe tartoztam, elvégezve a kötelező szakvizsgákat, majd néptáncpedagógiát tanultam, és a legvégén médiakurzuson vettem részt. Újságíró voltam a Keresztúri Krónikánál, a Hetimix Internet Magazinnál, melynek a felelős szerkesztője is voltam, valamint a Monitornál. Az utolsó éveimben a nagykanizsai Halis István Városi Könyvtárnál dolgoztam, s onnan is mentem nyugdíjba 2010-ben.

Mikor kezdtél el verset írni, és mi késztetett erre?

Már általános iskolás éveimben kezdtem a vers és prózaírást osztályfőnököm biztatására, majd a korán rám találó hazaszeretet, később az ifjúkori szerelmi lángolások hatására. Kamaszéveimet kinőve Ady, József Attila és a többiek után beleszerettem Csoóri Sándorba, Nagy Lászlóba, Pilinszkybe, Nagykanizsán megismertem Nagy Gáspá
rt, Pék Pált, Fa Edét, Kiskomáromban Takács Lászlót és Király Lajost. Mindannyian hatással voltak rám.

Emlékszel –e még a legelső versedre?

Az akkori gyerekújságba, a Pajtásba írtam Elli néni, az osztályfőnököm unszolására. Sajnos, azok az írásaim rég elvesztek, mint ahogy az azt követő néhány évnyi íróasztalfiókos írásaim is, hiszen a hetvenes évektől ezerkilencszázkilencvenkilenc év végéig különböző okok miatt hallgattam.

Sosem fájt (látlelet az utókornak) I. Ötvenes évek

Sosem fájt. Nem is volt, csak, hitemnek, kék – zöld foltja.
Én hagytam. Isten tűrte. Gondolta, férfi!
Nem kölyök, csak gyerek, kinek lelkét ocsmány szó, hátát ostor csíkozza, tépi.

II. Mégsem forog a Föld

Csicsíja babája… Minek születtél Tavaszi szél vizet áraszt…
Mint a mókus fenn a fán…Vörös Csepel… Szulikó… Hazám, hazám…
Gyere, ülj kedves mellém…Komáromi legény vagyok…
Vége van már a lakodalomnak…
Viharként tombol már a messzi távol…
Nótáznék még, de a nótákat már rég zebraruhás prímások válogatják…

III. Véget ért a lázas ifjúság

A gazos rög fölött, a kettétörött kereszt
nem márványkripta, nem bűnbánó kolostor.
A sárga föld sem holmi tizenkét karátos arany:
másfél méter mély bölcsőben érces, kemény agyag.

Betonkemény a föld, s a megsárgult sarjú fölött
igaz otthon, a sosem öntözött tüskés kővirágnak.

III. Epilógus

Vigyorognék, ha még élnék! Nemes a nem feledett hálám!
Ezüst vázába egy szál virág gazos kertemből az utókornak…

Hol jelentek meg először írásaid?

A legnagyobb Zala megyei napilapban, a Zalai Hírlapban, később pl. a Régiós Magazinban, a Pannon Tükörben, a Kanizsa Újságban, a Monitorban, a Krónikában, a Klárisban… több mint száz versem jelent meg.

Murai szél /Zalai Hírlap – 2000/

Fúj, susong a Murai szél,
esőt hozva, múlt-jövőt mesél Kollátszeg felöl.
Ősz emlékeztetőt, télelőt.
Veri a háztetőt, veri a jelen ritmusát, sírva-súgva
nyárt bújtatva, már elfelejtett meleget
susongva emleget.
A Légrádi-hegy felől Kollátszegre dől több ezer év,
a közös történelem.
A te jövőd, s az én jelenem!
Miattunk robogva robbanón rohan
a Mura, fúj, susong a Murai szél:
hozzánk beszél, szívet remél;
múltat mond, jelent s jövőt mesél.
Mond tavaszt is, meleg nyárelőt:
te, a keresztúri ház előtt állj meg, halld, és értsd meg őt!
Ha fúj, susong a Murai szél,
ha érinti a Légrádi hegytetőt,
ha esőt is hoz, ki itt élsz mondj emlékeztetőt
Hazád és történelmed, a Mura, s a Murai szél előtt!

   
Mit jelent számodra a versírás?

A vers a – a vers tartalma hit, az Istenhit, a szerelemben való hit, a hazaszeret hite, vagyis feltétlen és hiteles hitet jelent. A versírás életforma, a versírás gyónás, a versírás feloldozás, a versírás beteljesülés. Az írás, (legyen az, vers vagy próza) az írástudó nem is kicsi felelőssége. No és hatalmas lehetősége az érzéseket, gondolatokat, történeteket, tragédiákat és örömöket ölelkező szavakba önteni. Az írástudás kegyelmi állapot, és mégis nagy felelősség! Az igazi, tiszta szavak, ha valaki visszaél a bizalmukkal, anarchistává válhatnak.

A Hitért nem jár bér, se vérdíj, se lottó főnyeremény. Mi több, még macerás is, hiszen látható elkötelezettségekkel jár együtt a Hit gyakorlása. A Hit feltétlen, erkölcsi, etikai, így a legteljesebb emberi kérdés! Erről szólnak a verseim, prózáim és egyéb förmedvényeim. Mennyi gyötrelmes éjszakát kellett átvirrasztanom, aztán átlebegnem, hogy megtanuljam a korom által amúgy már egyszer kiérdemelt bölcseletet.  Hányszor mosódtak össze (a gyászom miatt is) a hétköznapok az ünnepekkel és a nappalok az éjszakákkal, mire újra (bár lebegve) átlagemberré válhattam, s megismerhettem a dolgos hétköznapok fáradságos örömeit, illetve az ünnepek szentségeit és lényegeit. A hetedik nap filozófiáját.

Kik a kedvenc költőid, íróid?

A költők közül, bár szerettem Petőfit, Aranyt és a többi klasszikust, mégis inkább Ady, József Attila, Nagy László, Juhász Gyula, Csoóri Sándor a kedvenc… A prózairodalomból Gárdonyi, Jókai Mór, Verne, Dumas, Győri Dezső, Hunyadi… és több kortárs író, pl. Jókai Anna, Eszterházy…

Van–e példaképed, mentorod, segítőd, kritikusod?

Igaz példaképeim a már említett költők. Jelenleg legtöbbet Fa Edével, Erdős Attilával, Kardos Ferenccel, Kanizsa Józseffel, Király Lajossal „vitázom”…

Álmomban barackvirág ivadéka vagyok,
fürge, pattanásnyi rügy a májusi fákon.
Pasztellképnyi pihe-puha szösszenet
egy szenvedélyes álom alkonypalettáján.
Hajnalfehér, pünkösdbordó illatozó orgona,
ölelkező gyöngybetű egy szerelmes papíron.

De végképp elveszett, ki sosem tekint hátra,
ki nem előre váltja meg majdani sírhelyét.
Ki sosem köpött vádlón az élet fizimiskájába,
s ki gondolatában sem lebbentette fel – vadul
tiltott álomasszonyának csábító pendelyét.

Az élet szép, ha erre képes még a gondolat;
a lényeget nem kell mindig összevetni a méla tettel.
Az álomban előfordulhat még száz, s ezer csoda,
s a vén poéta is csókot válthat a – meztelen szonettel.

Hogyan viseled a jószándékú kritikát? Vagy jogos mindig a költői szabadságra hivatkozni?

A kritika része az irodalomnak, de tudomásul kell vennie minden érintettnek, hogy nemcsak az írok exhibicionisták, hanem a kritikusok is. Persze, hogy nem esik minden esetben jól, ha valaki „beletenyerel” az „ az általam megalkotott idilli képbe”, de mára már tudomásul veszem az „ilyen másságot”, sőt már „megtanultam tanulni belőle”.

< i>Nap sütötte, szél fútta, eső áztatta, harkály kopogott kemény kérgén,
kakukk adta hírét évei számának, villám hasította, vihar szaggatta.
törte szerteszét kart formáló ágait:

A Nap túl a horizonton. A szelet elűzte az éj.
A Hold holt foltként belesápadt a télbe.
Hiába az Öröknek ígértek, ördögé is lettek az ördögnek ígértek:
a kerti pillangók, tarkán kékek, pillangós tündérkert, tündérkerti álmok,
tarkaruhás kacagó lányok, fehér s lilaruhás lányok, illatos, fehér s lila orgonák:

Májusi permetben fürdő szerelmek. Feszülő testek izzadt ernyedése,
fáradt reszketése ölelő kezeknek.
Arany s szőkülő búzakalászok, kék, piros, sárga mezei virágok,
surrogó ér, patak, csermelycsobogás, szerelmes testünk izgatott verejtéke:
A nászágy békéje és csatamezeje, s ki, látta, tanúja, a Hold koszorúja:

Tudom, hogy több kötettel büszkélkedhetsz …
Igen. A címük: Néha téved a költő (2002), Murai szél (2004), Kicsi kéz simul a kérges tenyérhez (2005) Petróleum lámpák árnyékában (2006) Barackvirág ivadéka (2008) Arcomba hajolnak a csönd ágai (2008) Fészket raktam Jézus tenyerében (2009) Amíg van időm (2009) Őszi könnyek nélkül (2010) Murától a Potyli partig (2010. Az idő fogságában (2011). Továbbá megjelentem több mint harminc, helyi, regionális, és országos antológiában.

Mikor ismerkedtél meg a Krúdy Gyula Irodalmi Körrel, és mióta vagy tagja?

A 2002-2003-as években, de a Krúdy Kör vezetőivel, Király Lajossal és Kanizsa Józseffel jóval régebbi, több évtizedes ismeretség, mondhatnám, barátság köt össze.

Eddigi irodalmi munkásságodért kaptál-e már valamilyen elismerést?

A 2010-es Költészet napjára megkaptam a Krúdy–díjat. (Krúdy Bronz Érem) Kisebb elismeréseim a megosztott Primavera–díj, a Krúdy Díszoklevél…

Kedves Zoltán! Kívánok számodra erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Azt is mondhatnám, ,,bort, búzát, békességet” és ,,aranyfürtös”őszt.

Látod barátom, falevélként pereg a múló ifjúság. Utolsó tusáját vívja a rég’ született első pillanat. Hogy kő kövön nem sok maradt, s hogy sírcsokor-szárnyú, fekete madarak szállnak felettünk, a rég lecsendesedett, múló ifjúság keresztje.

Hogy még élünk, – nem érdem. A megvallatott sors így rendezte el. Először én, aztán majd te következel. Értelmünk nehéz, kacsázó kavicsként még maradna, nem sodorta tovább sebes patakja búcsúzó életünknek. Maradt még bennünk elég gondolat. De a sok évtized megélése, sorsa, egyre feketébb árnya fojtogat.
Drága barátom! Járt így már más is. Hol van már az először kimondott szó? A születés, az első megszeppent pillanat? Az utolsó őszi levelek peregnek a fáról! Hát búcsúzzunk el a színtelen mától, s a sírcsokrainkba bújtatott virágtól: Tettünk, mit tettünk! S mit nem, lám’ már az sem a mi gondunk: Hagyaték az utánunk maradóknak: A holnap! És a rajtuk is múló kétarcúsága! Mi, már csak voltunk, s ami még maradt: Méltóság és a búcsú!  Csak egy pillanat…

Nagy L. Éva

2013. július 16.

Hozzászólások