Berettyóújfalu már akkor is nagyon sokat jelentett nekem érzelmileg, és még most is. Nem volt saját házunk, az épület, amelyben éltünk, a református egyházé volt, egy régi elemi iskola. Később nagyon sokat dolgoztam itt, segítettem Édesapánknak. Vázlatrajzot készítettem pauszpapírra méretarányosan, milliméteres pontossággal! Megtudtam, hogy édesapám részt vett az első világháborúban, Isonzónál megsebesült, tüdőlövést kapott. Édesanyánk cseh lány volt. Soha nem tanult meg tökéletesen magyarul, de aranyosan ejtette a szavakat. Ez nem volt baj, végtelen szeretettel kapcsolódtunk egymáshoz a családban.

Anyámhímezte kendő

Fehér abrosz, hímezve rajta
sok tarka, szép, ezernyi fajta
virág: anyámhímezte kendő.

Minden sarkában szív piroslik.
Ha itt, vagy ott hímzése foszlik,
anyám megvarrja. Régi holmi.

Most már csak úgy, ünnepnapokra
teríti fel, mert tarka csokra
hullatja szirmait. Színében

még él a múlt csalóka fénye,
a múltnak csöndes költeménye,
S anyám hallgatja halk meséjét,
1941.

A testvéreimmel soha, soha nem unatkoztunk. Kilenc éves voltam, amikor a legfiatalabb testvérem, kishúgom született. Én már akkor nagynak éreztem magam, mégis jó volt együtt. Iskolát játszottunk. Hol Jóska bátyám volt a tanító, hol én a kisebbek számára. Írás, olvasás, számtan és torna! Aztán olimpiai játékokat rendeztünk a szomszéd gyerekekkel: atlétika, távolugrás, magasugrás rúddal és rúd nélkül, futás, súlydobás, gerelyvetés, kalapácsdobás! Csodálatos volt! Hát még a kerékpározás a nagy iskolaudvaron! Kölcsön kaptuk a javításra váró kerékpárokat az udvarban lakó lakatos-műszerésztől, Englert Sándor bácsitól. Egész életemre kiható nevelést kaptam szüleimtől, testvéreimtől, a tanító bácsitól, a plébánosunktól.

Englert Karcsi barátom diktál. Már akkor, 1938 táján írógéppel írtam.

Hová jártál középiskolába?

Akkortájt az elemi iskola négy osztálya után (10 éves kor táján) következett az akkor „középiskolának” nevezett „polgári”iskola, annak négy éves időtartama. Csupa esemény! Csupa élmény volt! Újfaluban kezdtem a tanulmányaimat, de ott nem volt továbbtanulási lehetőség. Nem is álmodhattam arról, hogy szüleim anyagi lehetőségei valaha is lehetővé teszik, hogy egy másik városban tanuljak.

De édesapám mérnöki munkái megszaporodtak, és váratlan lehetőség hullott az ölembe: Debrecenben a Piarista Gimnázium Kereskedelmi Tagozatának tanulója lettem. Német és olasz nyelvet oktattak, amit – nem a magam, hanem a tanáraim dicséretére mondom – nagyon jól megtanultam. Ugyanígy a gyors- és gépírást is, ami lényegében – a közgazdasági tantárgyakkal együtt – meghatározta az egész további életemet.

A legelső versem:

Zenél az élet

Az ifjúkor derűje él
szívemben. Boldog és vidám
vagyok. Az élet hív, zenél,
s ha nem is megy minden simán,
mégis szép az élet sorja.
Van tavasz, derű, s a  sors az
embert bárhová sodorja,
mindenhol van napfény, vigasz.
Debrecen,1939.

Mérhetetlenül tiszteltem és becsültem mind a civil, mind a piarista tanárainkat. Hamarosan a gyorsírókör pénztárosa, majd elnöke lettem. Gyors- és gépíró versenyeken indítottak, a városi, iskolai, sőt országos piarista versenyeken mindig az elsők között, vagy éppen első voltam.

Nagyon szerettem ministrálni. Minden reggel diákmisén voltunk. A mise állandó, latin szövegét tökéletesen megtanultam, még ma is tudom. Öndicséret nélkül mondom: jó tanuló voltam. Lelkiismeretes, szorgalmas. Megvolt mindig az eredménye. Volt idő, amikor osztálytársamat korrepetálhattam. Tandíjmentes, sőt ösztöndíjas lettem. Megkaptam az akkori egyik legmegtisztelőbbet, a Horthy ösztöndíjat. Ezek sokat segítettek rajtam.

Az első megjelent versem:

Iskolások

Az út másik felén csapatban
apró diákok, elemisták
baktatnak. Oly jó hangulat van
körükben. Vállakon tarisznyák,
s a kis diákok víg beszéde
hozzám is áthallik. Talán
egyiknek sem jut most eszébe,
hogy édesapjuk asztalán
mily gondok árán vár reája

a friss cipó, a tál meleg
gőzölgő, friss leves, s a szája
imát Istenhez nem rebeg…

De mért ne lennének vidámak?
Nevessenek, míg csak lehet.
Lesz még a víg tavaszra bánat,
ha látják majd – az Életet.

Debrecen, 1940.
Megjelent a Reménysugár c. lapban

A debreceni szállásomon a négy középiskolás évem során érdekes emberekkel ismerkedtem meg. Talán két éven keresztül annál a Lehoczky családnál laktam, akiknek fiatalabb lányuk az a Lehoczky Éva volt, aki később operett énekesnő lett. Akkor ő is még középiskolás volt. Mindig másodmagammal laktam, egy időben pedig éppen az ugyancsak Újfaluból való Makk Karcsival, azaz Károllyal, a későbbi filmrendezővel. A nyári szünetekben dolgoztam. Volt úgy, hogy a berettyóújfalui Megyeházán a mi szobánkon keresztül járt gyakorta Nadányi Zoltán, a költő, aki a vármegye főlevéltárosa volt.

1940 táján

A bátyámmal nagyon szerettünk kerékpározni. Nem ritkán „beszaladtunk” Debrecenbe. Amikor a Felvidék egy része visszakerült, máris körbe jártuk a visszacsatolt vidéket, a városait. Amikor 1940-ben Észak Erdély visszakerült, egyedül vágtam neki, szinte minden pénz nélkül, kerékpárral Nagyvárad, Kolozsvár felé. Életre szóló élményeket jelentettek.

Nagy lehetőség volt az is, hogy volt már fényképezőgépünk, és sok képet készítettünk a bátyámmal. És akkor még nem beszéltem a cserkészetről, a foglalkozásokról, a táborozásokról. Ezek közül alighanem a gyergyótölgyesi volt a legemlékezetesebb. Ragyogó cserkésztársaink, parancsnokaink voltak!

Mi szerettél volna lenni?

Nem könnyű erre a kérdésre válaszolni. Azt hiszem, egész kicsi koromtól fogva mind a mai napig nagyon naiv, optimista, a realitásokkal csak nehezen számolni akaró, tudó ember voltam, vagyok. Soha nem volt valóságos, konkrét elképzelésem arról, hogy mi szeretnék lenni. A világban mindig a szépet és a jót keres
tem. Engem meghatottak a csodálatos, bár nagyon egyszerű misék, majd ünnepekkor a baldachinos Oltáriszentséggel tartott Úrnapi körmenetek, hatással voltak rám a tanáraim, a barátaim, de maga a család, sőt Édesapám mérnöki volta is. Volt, hogy mérnök, volt, hogy tanító, de soha nem jutott eszembe valamilyen gyakorlati pálya.

1942 táján

Ha a kérdés arra vonatkozik, hogy mi késztetett a piarista rend noviciátusába, a válaszom: a Debrecenben megtapasztalt, számomra csodálatosnak tűnő tanári pálya, a fiatalokkal való foglalkozás, a szerzetesi élet, a természetemnek már akkor is inkább megfelelő, illetve szeretett magány, csendesség, elvonultság. Ilyennek láttam a tanáraink életét. Sok-sok közös témánk, rendezvényünk, inspiráló találkozásunk volt. Semmiképpen nem a katonaság elől való menekülés ösztönzött, és nem „szerelmi bánat”. A vallásosságom is normális volt, nem voltam megszállott, de kétségtelen, hogy az Egyház, a vallás a maga igazságaival nagyon vonzott.

Az első vers a noviciátusban:

Az Oltáriszentségről

A Szent Ostyának szűz színében,
szívemből áldlak, Krisztusom!
Megfoghatatlan, szent csodádat
nem értem, de itt vagy, tudom.
Hozzád borulok, átölellek,
lehajtom lábadhoz fejem.
Olyan jó Véled lenni, Jézus!
Maradj, maradj mindig velem!

Vác, 1944.szeptember 11.

Ezért aztán novícius lettél …

Hosszas vajúdás, próbálkozások, önmarcangolás után végül is, több ajánlólevél birtokában jelentkeztem a Piarista rendbe Budapesten. Valami mérhetetlen nyugalom és boldogság fogott el, amikor 1944.augusztus 28-án, vasárnap reggel magamra ölthettem a reverendát.”Mennyei születésnap ez…- jutottak eszembe Kaszap István szavai. Tízen voltunk novíciusok, tízen öltöztünk szerzetesi ruhába.

De a világ behatolt hozzánk is. A hadi helyzet, az otthon hagyott szülők, testvérek hiánya hatással volt ránk. Megfogalmazódott bennünk az is, hogy talán jelentkeznünk kellene a frontra, nem maradhatunk tétlenek. Életemnek ez a szakasza 1944.augusztus 27-től december 8-ig tartott. Nagyon akartam a Jóistent „direktben” szolgálni, végrehajtani a magamban érzett parancsot, de ahhoz kevés volt az erőm, és egy akkor történt esemény is mintha ezt igazolta volna. .

1943. – Érettségi tabló fotó

Életed hatalmas fordulatot vett, amikor az I. világháború után, már a békeidőkben hirtelen egy orosz fogolytáborban találtad magad. Ez hogyan történhetett meg? És hogyan élted át?

Az élet másként alakult, mint képzeltük. Az oroszok közeledtére Jóska bátyám, aki a frontról jött sebesülten, mindenképpen azt akarta, hogy lépjek ki a rendből, ő majd gondoskodik rólam. A szülőföldemen akkor már a front húzódott, ott voltak az oroszok. Vajúdtam egy éjen át. December 8-án fivérem ismét eljött, és a magiszter atya csak ennyit mondott, amikor bejelentettem a kilépésemet: „Maga tudja, Pityu!”

Ezt követően a hazátlanság korszaka kezdődött el. Nem bujdosás, de nyomorult körülmények közötti és hatalmas lelkifurdalással teli napok, hetek, sőt hónapok következtek. Bár nem voltam katona, de abban a korban voltam, hogy lehettem volna. Egy igazoltatásnál elfogtak, és szerencsémre nem katona-szökevényként, besoroztak hasonló korú fiatalokhoz, mint leventét. Gyalogmenetben, vonaton, teherautón vittek minket, végül valóban menekült alakulatként, cseh területen találtuk magunkat. A szó szoros értelmében menekültünk.

Valami különös sorsszerűségnek tartottam azt, ami azután velem történt. Vége lett a háborúnak, és 1945. május 9-én édesanyám szülővárosához közel civilben hadifogoly lettem. A hadifogságba esés helyétől ismét nagy gyalogmenet, marhavagonos szállítás következett a Szovjetunióba, 45 napon át. Sztalinóban kezdődött, majd több lágerben raboskodtam közel 54 hónapon át. Fizikai munka, szénbányában, építőknél, majd hosszú időn át egy fatelepen, fűrészgép mellett. Ez szinte szép munka volt, nagyszerű brigádtársak mellett.

Kezdetben német században, majd magyarokkal, több lágerben: Jenakijevo, Hacapetovka, Gorlovka. Itt voltam hosszabb ideig, illetve innen kerültem haza. Fogságom második felétől már szinte hazai viszonyok között éltünk, szállás, katona-koszt, vasárnapi munkaszünettel. Papírhoz, ceruzához, sőt tintaceruzához, majd tintához is hozzájutottam, és megkezdődött a kultúrélet több tekintetben is. Számomra ez döntően a versírást jelentette. Rengeteg verset írtam, kis iskolai füzetbe, majd notesz-szerű lapokra írtam, ezek döntő többségét hazahoztam.

A legelső versem születése megkönnyeztető. 1945 karácsonyán a magyar tisztek kis ünnepi műsort terveztek. Két magyar tiszt megkeresett a barakkomban: „Úgy hallottuk, hogy szoktál verset írni. Írj egy karácsonyit!” – kérték. Megírtam a tőlük kapott, jellegzetes kis pepita noteszből kitépett lapra. Este a sztolovajában valóban felolvasták. Nem csak egyedül én sírtam….

A hadifogságban írt első versem:

Karácsony jött megint…

Havas határok messzi távlatából,
könnyes szemek bús fátyolán keresztül
régmúlt karácsonyok emléke rezdül,
s fény hull rám rég halott karácsonyfáról.

Karácsony jött megint, mert jár az óra,
és otthon tán gyertyát is gyújtanak ma,
de üres a fa, semmi nincs alatta,
s kishúgom könnye titkon hull a hóra.

Idegen földön de fáj a karácsony!
Keserű kínban jajdul fel a lélek,
idézünk régi, kedves kis meséket,
és olyan szép a karácsonyi álom.

…Havas határok messzi távolából,
könnyes szemek bús fátyolán keresztül
Anyámék arca fájdalmasan rezdül,
s a várt csodák oly messze-messze távol!

Oroszország,1945.december 23.

Négy és fél év eseményeit, szenvedéseit, megaláztatásait, bánatait, fájdalmait, gyötrelmeit, érzéseit és érzelmeit, esetleges örömeit nem lehet néhány mondatba belesűríteni. Hogy lehet könnyedén arról írni, hogy a
z utolsó lágerben Nagykárolyból és környékéről elhurcolt nők, lányok és asszonyok is voltak? Velünk robotoltak, szenvedtek, döntően fizikai munkát végeztek ők is. Hogy lehet a valóságnak megfelelően érzékeltetni, mit jelentett ez a magyar férfiaknak? Én mindvégig novíciusnak vallottam magam, a fogolytársaim „kispáter”-nek hívtak. Tartottam magam ehhez akkor is, amikor a gorlovkai táborban megismerkedhettem egy végtelenül bájos, kedves, lelkileg hozzám hasonló kislánnyal, akivel soha meg sem érintettük egymást, de sok-sok verset írtam hozzá. Hogy lehet ezt leírni két sorban? Ezeket a verseket hazahoztam, a feleségem is ismeri őket. Ezt a kislányt, Annát egy fogolytársam (civilben állatorvos) feleségül vette a szabadulásunk után. Már mindketten elköltöztek ebből a világból.

FOLYTATÁS KÖVETKEZIK!

Weninger Endréné

2013. szeptember 1.

Hozzászólások