Vége a temperamentumos nyárnak, a vérpezsdítő dallamok, az ezer színben sziporkázó színpadi fények, a hatalmas hangulatú koncertek után lélegzetvételnyi pihenő: gyermekeinket iskolába kísérjük, hiszen becsengettek az első órára már. Mindennek rendelt ideje van, és most talán lehetne ez az alkalom a visszatekintés, az összegzés ideje. Szentpéteri Csillát is erre kérem ebben az interjúban.

Hol és hogyan tanultál meg ilyen ördögien-mesterien bánni a zongorával? Hogy saját szavaddal éljek, hogyan lettél „Zongorilla”?

Hat éves voltam, amikor egy szép napon begördült a pianínó a gyerekszobába. Nem volt előtte családi konzílium, hogy „édes fiam, te most zenét fogsz tanulni”, egyszerűen édesanyám úgy döntött, hogy minden gyermeknek a magasabb szintű lelki fejlődéséhez elengedhetetlen a muzsikálás. És ehhez megtalálta a legideálisabb mestert, Istók Margit nénit, aki akkor volt 72 éves. Igazi arisztokratikus külsővel megáldott, elegáns, szürke kontyos hölgy volt, aki sosem lett anya, de lett az én harmadik nagymamám.

Mindig játékosan közelített a zenéhez, az volt az elmélete, hogy akkor leszünk vérbeli muzsikusok, ha látjuk a zenét. Ehhez a legjobb eszköz a zene közbeni gondolatmegosztás volt, ami úgy kezdődött, hogy ő eljátszotta a dallamot, s megkérdezte, hogy kinyitotta-e fantáziám kapuját. Amelyik nem, azon tovább lapoztunk. Jártam én akkor francia király udvarában, süveges királylányokkal labdáztam, éreztem erdők-mezők illatát, repültem sasokkal, s nevettem hatalmasakat, ha éppen valami bohócos melódiát mutatott. No, így fertőződtem én meg örökre, de az út hosszú volt és rengeteg lemondással járt.

Szerettél gyakorolni?

Huhh, inkább azt szerettem, ha ő játszott, én meg kitaláltam hozzá történeteket. Azért akkor én leginkább gyerek szerettem volna lenni, suli után rohanni a térre. Annyi barátom volt, akik várták Zongorillát, de én mindennap 3-4-ig, gyönyörű anyukám szigorú tekintetével a hátamban küzdöttem a hangjegyekkel. Aztán jött a tanulás, edzés és pontban nyolckor jó éjt, lányok – integettek a szüleim. Aztán, ahogy egyre több hang megszületett ujjaim alatt, s alakultak át értelmes dallamokká, úgy éreztem meg ennek a zamatát, s miután szüleim maximalisták voltak a maguk szakterületén, így nálam sem lehetett ez másképp. Nem voltam könnyű eset, korán kiderült kissé lázadó természetem, hatalmas igazságérzetem, s öntörvényűségem. Nehezen viseltem az értelmetlen szabályokat, mindenre magyarázatot vártam, igazi harcos típus voltam, vagyok. Éppen ezért sosem akartam beolvadni, uniformizálódni, mindig kerestem, miben lehetnék más.

Mit adott hozzá a fejlődésedhez a külföld? Ösztöndíjasként is jártál több országban, majd koncerteztél rengeteg helyen. Merre jártál eddig a nagyvilágban, és mire emlékszel vissza a legszívesebben ezek közül?

Tizenhárom évesen jártam először külföldön apukámmal, s az utazás örök szenvedélyem lett. Kinyílt a világ, kinyílt a tudat, s vele együtt a lélek. A mai napig, ha meglátok egy bőröndöt, már érzem azt a megfoghatatlan bizsergést, hogy megint magamba szippanthatom más országok életillatait, megismerhetek újabb kultúrákat, gasztronómiai élményeket. Annak idején szinte felfoghatatlan volt, hogy én hetekig Spanyolországban, Finnországban, Svájcban, majd egy évig Rómában tanulhatok, s szerezhetek mesterdiplomát ösztöndíjasként. A magamra utaltság korán megedzett, minden helyzetben otthonosan mozogtam, hamar megtanultam a pénzt kezelni, hatalmas távolságokat jártam be egyedül, nyitottságom és közvetlenségem által nagyon könnyen beilleszkedek bármilyen életközösségbe.

Ma már minden utazást megtervezek, rengeteget olvasok hozzá, szörfözgetek az interneten, blogokat, útinaplókat fogyasztok. Nem vagyok kipipálós utazó, imádok tereken, lépcsőkön, kávézók teraszán ücsörögni, asszimilálódni, megállítani az időt. Rendkívül érdeklődő vagyok az új, kreatív lehetőségek iránt, vonz minden, amiben egyediséget, szellemiséget érzékelek, ugyanakkor régi korok ránk maradt foszlányai, macskakövei, városai, utcái, történetei katarzist adnak bensőmnek. Ezért is érintett meg annyira spanyol és római ösztöndíjasként a tradicionális latin zene, a mediterrán életérzéssel és ritmusokkal teli őszinte muzsika, hogy mertem váltani 2000-ben, s megreformálva a komolyzene kőbevésett szabályait, létrehoztam a saját Zongorabolygómat, kitűnő zenésztársakkal, akik a könnyűzene területén alkotnak. Így lett teljes az én zenei palettám, régmúlt zenéket randevúztatni a jazz, latin, rock, film- és világzene stílusában, mai hangszerelésben, sajátos felfogásban.

Te hangszereled át ezeket a zeneműveket, s írsz is sajátokat. Aki hallott téged valaha zongorázni, élő koncerten hagyta magát elsodortatni a klasszikus darabok játékosan és szenvedélyes ritmusban áthangszerelt zenéje által, annak nem kell bemutatni a zenei stílusodat. Mégis arra kérlek, mondd el, mit, miért és hogyan játszol, milyen a repertoárod!

Azt hiszem, kevesen tudják, hogy 2003 óta saját szerzeményekkel is kilépek a nagyközönség elé, s az utolsó két albumomat, egy-két mű kivételével én hangszereltem, s írtam át saját ízemre, saját zenei gondolataimmal ötvözve. Számítógépes zenei programmal dolgozom, megírom a basszgitár hangjaitól kezdve a különféle ritmusokon át egészen a nagyszimfonikus hangzásig, aztán jönnek kitűnő zenésztársaim, s mindent élővé varázsolnak, kivéve azokat az effekteket, amikre még nincs kitalálva hangszer.

Hogy melyik szerző művéből milyen hangzás születik? Szent meggyőződésem, hogy Beethoven, Vivaldi és a nagy barokk szerzők, ha ma élnének, igazán nagyszabású rockzenéket írnának, mint ahogy nincs kétségem afelől, hogy Chopin a filmzenében jeleskedne, Paganini, Rossini, Monti vérpezsdítő latin ritmusokkal kápráztatná el a nagyérdeműt, Brahms pedig világzenét írna. Liszt Ferenc zenéi több irányba is megmozdítják a fantáziavilágomat, egyszer kubai salsa ízű mű születik, másszor pedig hortobágyi hangulat. Mozart is hasonló, mert sikerült már erőteljes melodikus rockzenét varázsolni egyik leghíresebb zenéjéből, ugyanakkor nagyon finom jazz átirat is kialakult már belőle.

Szenzációsan jó a kapcsolatod a közönséggel. Szinte az ujjad köré csavarsz bennünket, és mi, mármint a koncertek közönsége boldogan hagyja ezt. Mennyire könnyű megtalálni a hangot a különböző összetételű, nemzetiségű, kultúrájú emberekkel, akik olyan zenei élményt várnak tőled, melyben ötvöződik a kultúra és a színvonalas szórakoztatás, és ez elfeledteti velük a hétköznapok gondjait?

Számomra mindig az a legfontosabb, hogy önmagamat adjam a koncerteken, hogy érezze a közönség, ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más, csak rám kicsit több reflektort irányít a fénytechnikus. Olyan zenét játszom csak és kizárólag, amit én szeretek, ami engem is önfeledten kikapcsol, felszabadít, játékra ösztönzi ujjaimat a billentyűkkel, humor van benne, színek, érzések, dinamizmus, életöröm, mélység, magasság, ha kell, csend, ha kell, pátosz, ha kell, véget nem érő tűz, temperamentum.

Szeretek mesélni a művek keletkezéséről, hogyan jött az ihlet, mit láttam, míg írtam, milyen hangulatok uralták agysejtjeimet, mik vitték előre ujjaimat, s merre jártam fantáziámon keresztül.  Titkos vágyaim, álmaim, gondolataim is benne vannak, no persze, azért ezekről nem beszélek, csak játszom, s mindenki azt gondol, amit akar. Mert ez a cél, hogy akik eljönnek a koncertünkre, kapjanak a nagy zenei utazásról útitervet, de legyen szabad akaratuk másfelé menni, ha ők úgy akarják. Zenei világom nagyon egyedi látványvilággal egészül ki, ami a művek hangulatát, dinamikáját erősíti, különleges vizualizációval, amit Fülöp Csaba, aki egyben a férjem is, készít. Mérhetetlen kreativitással, esztétikai érzékkel közelít a zenéimhez, s alkotja meg mesterien ezeket a látványelemeket.

Köztudott, hogy együtt dolgoztok a koncert minden egyes pontján. Vannak nézetkülönbségek, viták, amikor egy új projecten dolgoztok?

Igen, elkerülhetetlen, hogy néha ne legyenek összezördülések, hiszen mindketten alkotók vagyunk, nem mindig ugyanabban a hangulatban, frontok jönnek-mennek, s ilyenkor nehezen engedünk mindketten. Aztán amikor kiderül az ég, megpróbálunk közeledni egymás elképzelése felé, s így félúton születnek meg a legjobb ötletek.

Makó szülötte vagy, ott éltél 14 éves korodig, a mai napig hazajársz, tavaly a város Arca lettél. Mit jelent neked a Makó Arca cím?

Életem során nyertem díjakat, kaptam kitüntetéseket, mint művész, s mint nő is. Ez a cím, aminek számomra a legnagyobb eszmei értéke van, azt hiszem, összegzése annak, ami vagyok, ami lettem. Mindig, minden utamon hangsúlyozom, honnan jöttem, hol kezdtem tanulni az életet.

Ez a kisváros az elmúlt években hihetetlen dinamizmussal fejlődik, érezhető, ahogy kinyílt a világ felé. Ha hazamegyek, napokra leteszem az autót, bringára ülök, s száguldok kamaszkorom romantikus helyszínére, a Marospartra vagy a legújabb, s egyben Európa legszebb fürdőjébe, amit tavaly avattunk fel. Pihenek, feltöltődöm, eszem-iszom, s találkozom régi barátaimmal.

Kecskemét csak egy ugrás Makótól, én itt hallottalak először élőben játszani 2012. augusztus 20-án. Sokan voltunk, nagy élmény volt, mindenkinek az arcára boldog mosolyt varázsoltál. Milyen személyes élmény, kapcsolat fűz Kecskeméthez?

Kecskeméten éltem három évig párkapcsolatban, majd itt keresztelkedtem meg a 30. születésnapomon. Az utóbbi években sok-sok koncertünk volt, nagyszerű közönséggel. Legutóbbi ünnepi fellépésünkön érezhető volt, hogy szinte hazavártak az emberek, felismertek a főtéri forgatagban, köszöntöttek, jelezték, hogy jönnek az esti Temperamento nagyszabású előadásunkra.

Számtalan jótékonysági rendezvény részese vagy. Mesélj erről valamit!

Lételemem segíteni azoknak, akiknek szükségük van a zenémre, a támogatásomra. Több mint húsz éve teszem a dolgomat, csendben, mert azt gondolom, hogy aki komolyan gondolja ezt a missziót, az nem veri nagydobra. Így lesz az értéke sokkal nemesebb azok számára, akikhez eljut önzetlen adakozásom, figyelmem, szeretetem.

Milyen terveid vannak az év további részére? Hol lesznek koncertjeid, fellépéseid?

Készül az új lemez, tavasz végén szeretném megjelentetni, a zeném iránt érdeklődők már tűkön ülnek, nem várakoztathatom őket sokáig. Ez most a legfontosabb, hiszen ennek folytatásaként lesz turné itthon, s reményeim szerint külföldön is. Legnagyobb álmom, hogy filmzenét írhassak forgatókönyvekhez, ebben tudnék még igazán kibontakozni. Másik vágyam zenei rendezőként minőségi produkciókat, lemezfelvételeket instruálni. Nem áll távol tőlem az írás, régóta kacérkodom egy humorral átszőtt, mozgalmas könyv megjelentetésén, de mindent a maga idejében.

Áruld el, kérlek, honnan kapod ezt a hihetetlenül sok energiát a munkádhoz, miből töltekezel, ha esetleg kezdenek lemerülni az akkumulátoraid, mi az, ami éltet, és amivel a fél világot el tudod varázsolni?

Világéletemben optimista voltam, hiszek az életigenlésben, abban, hogy ha valamit kiötlök, akkor a maximalizmusommal, kitartásommal megvalósíthatom. Sokszor elkeseredem a világ fájdalmain, a káoszon, ami eluralkodik, de hiszek abban, hogy együtt jobbá tehetjük. Hatalmas a tanulási vágyam és hitem a felsőbbrendű létezésében és irányításában. Hiszek a gyermekemben, az iránta érzett megfogalmazhatatlan szeretetben, s a Zongorabolygómban, ahová elrepülhetek minden lelkiállapotomban.

Sok sikert kívánunk a további munkádhoz és kimeríthetetlen forrását a boldogságnak, hogy minél több örömöt vihess a közönséged, a hallgatóid életébe!

Szentpéteri Csilla Facebook oldala itt érhető el.

Fotó: Fülöp Csaba

Weninger Endréné

Hozzászólások