A szabadság és szépség felé visz az út, amelyen elindult. És itt nem fontos, hogy az új világból mekkora darab az övé. Határa nem nagy, a néhány legnagyobbak birodalmához nem is fogható. De költő a maga világában, és ennél több senki sem lehet.” (Kodály Zoltán)

Tibor Az Élő Magyar Líra Csarnokának egyik tagja. Egy kedves barátom hívta fel figyelmemet a személyére, hogy egy rendkívül nagy tudású, segítőkész EMBER, és még költő is. Elkezdtem ,,oknyomozó tevékenységemet”, és kutatásaim között egy tanulmányra bukkantam: Varga Tibor: Helyesírásunk gondjai. Bizony elolvastam, nem tagadom, hogy rám is fért! Gondoltam, ha valóban olyan segítőkész, akkor merem remélni, hogy nekem is a segítségemre fog sietni, ha hibázom.

Kedves Tibor, kérlek, mesélj gyermekkorodról, szüleidről, legfőképpen édesanyádról. Valakitől valahol azt hallottam, hogy a helyesírást az anyatejjel szívjuk magunkba. Ugyan lehet gyakorolni, javítgatni, de ez egy velünk született képesség?

Életem és munkásságom? Mit mondjak, eddigi 67 esztendőm hosszúnak is mondható, a munkásságom annál rövidebb. Ám mielőtt a gyermekkorom taglalására térnék, engedtessék meg nekem, hogy a falumról szóljak. Ez a Kissomlyó Vas megyének a keleti széle táján található, ám érdekes, hogy ha valaki a csíksomlyói pünkösdi búcsúra utazik, akkor is a Kis-Somlyó hegy oldalánál lévő Nyergen ünnepel, s az bizony mintegy ezer kilométerrel odébb van. Csíksomlyó és a Vas megyei Kissomlyó történelmi kapcsolatban állnak egymással. Hajdani őseim székely lovas határőrök voltak, s valamikor a 12-13. században onnan települtek át királyi parancsra, hogy a német törzsek fegyveres betöréseitől megvédjék az ország nyugati határait. Letelepedtek hát itt, és az új környezetet úgy tették otthonukká, hogy magukkal hozták szülőhazájuk földrajzi neveit. Így lett Csíksomlyó “kisgyermeke” a Vas megyei Kissomlyó, amely az ugyancsak Kis-Somlyónak nevezett, vulkanikus tanúhegy déli lábánál települt. A szájhagyomány szerint akkori lakói itt a hegy tetején találkoztak a muhi csatából, a tatárok elől menekülő IV. Béla királlyal, aki a kíséretével megállt egy rövid pihenőre.
Itt születtem meg egy ötgyermekes kisparaszti család harmadik utódaként azon a napon, amelyen Párizsban aláírták a második világháborút végképp lezáró, újabb békediktátumot… Nos, mi lehetett akkoriban egy parasztcsalád gyermekének eleve elrendeltetett sorsa? Az eke szarva, a földművelés, az állattartás. Ám alig múltam hároméves, amikor egy súlyos baleset következtében kis híján megcsonkultam a jobb kezemen: hüvelykujjamat a tőízületénél vágta át a szecskavágógép borotvaéles kése. Ha voltak is az ezt megelőző életemből emlékeim, ez a szörnyű élmény valamennyit irradiálta, viszont minden részletére emlékszem, történetét a Rider Digest 2010 májusi számában írtam meg A szépség bűvöletében címmel. Sorsfordító volt ez már akkor, hároméves koromban. Szüleim ekkor jutottak arra az elhatározásra, hogy engemet taníttatniuk kell, ezzel a hibás kézzel nem fogom tudni megfogni az eke szarvát…

Kissomlyó főutcájának egy részlete

Édesanyámról nem írhatok anélkül, hogy édesapámról ne szólnék. Későn, harminc éves korában házasodott, amikor a faluban már valamennyi hozzáillő lány másnak az asszonya volt. Kerékpárra ült hát, és áthajtott a 14 kilométerre lévő Zalameggyesre. Ott éppen az “A zsellér fia” című népszínmű pajtabeli előadása zajlott, s miközben a darabot nézte, szeme, füle és a szíve örökké rabja lett a fiatal, akkor 23 éves, csengő szopránhangú női főszereplőnek. Ez a leány lett aztán az én édesanyám. Már a bölcsőmben is az énekével altatott, minden tehetségemet tőle örököltem. De hadd folytassam tovább! Hétéves koromban unalmas munkára fogtak, tehenek legeltetése, őrzése lett a feladatom. Akkor persze még nem egyedül, segítségül mellém adták az akkor már a nyolcvanadik éve felé közeledő nagyapámat. Először csak némán álltunk a két tehén mellett, aztán lehet, hogy én ejtettem ki először a számon az első elemi iskolában a tanítómesteremtől már hallott nevet: Petőfi Sándor. Ő meg Arany János nevével válaszolt, majd sokszor teltek az órák úgy a mezőn, hogy könyv nélkül szavalta nekem a Szibinyáni Jankot, a Tetemre hívást, Petőfi verseit, én meg hallgatva őt olvadoztam a gyönyörűségtől. Képzeljünk el egy idős parasztembert, aki nem jutott túl a hat elemin, mégis művelt és olvasott volt, tőle hallottam először Reviczky Gyula, Komjáthy Jenő, Ady Endre nevét is.

Az a megállapítás, hogy “a helyesírást az anyatejjel szívjuk magunkba”, mintha valahol sántítana. Az anyatejjel az anyanyelvet szívjuk magunkba, a helyesírást, egyáltalán a betűvetést csak később tanuljuk meg az elemi iskolában. De lehet, hogy mégis velünk született képesség? Én mindenesetre nagyon könnyen megtanultam már 9-10 éves koromban. Mindenképpen fontos leszögeznem: a helyesírási szabályokat nem a tudósok “találják ki”, ők csak a nyelv törvényeit rögzítik a szabálykönyvben.

Király-kő a Kissomlyó-hegy tetején

Az érettségi megszerzése után egyenes út vezetett az egyetemre? Hol és milyen képesítést szereztél?

Édesanyámtól mások által is dicsért, szép beszéd- és énekhangot örököltem. 12 évesen énekesként álltam pódiumra, és a produkcióm után kitört tapsvihar látszólag végleg eldöntötte bennem: az énekesi pálya vár. Szüleim határozata is az volt, hogy engem taníttatni fognak, így a közeli Celldömölki Berzsenyi Gimnáziumba iratkoztam be. Itt azonban a kollégiumi nevelőtanárom (tudomásom szerint ma is jó egészségnek örvend, áldott legyen a neve: Lenner Józsefnek hívják) hamar felfigyelt a zenei, énekesi tehetségemre, és a győri Zenei Gimnáziumba irányított át. Ez a sorsfordulat már eleve meghatározta a későbbieket, a girbegurba életutat, hiszen korábban nem volt semmilyen zenei előképzettségem, a felvételi vizsgán az énekhangommal győztem meg a bizottságot, és egy olyan hangszert adtak a kezembe, a vadászkürtöt, amelyet addig még sosem láttam. Amikor tehát a gimnáziumban már a második osztályt, a kottafejekkel, a hangszerrel való mélyebb megismerkedést csak akkor kezdtem meg két teljes tanévvel lemaradva. Fényes zenei pálya állt volna előttem? Tény, hogy a hangszeren egy év alatt végeztem el hat zeneiskolai tanév teljes anyagát, miközben a vadászkürt társaságában nem éreztem jól magam.

A zenei tanulmányok középfokára csak akkor iratkozhattam be, amikor a gimnáziumban már harmadikos voltam. Aztán annak a tanévnek a végén már Mozart egyik kürtversenyének szólójával vizsgáztam jelesre. Ám ekkor már egyéb jelek is mutattak arra, hogy számomra a sors nem a zenei pályát jelölte ki. Édesapám eközben tüdőbajban súlyosan megbetegedett, rokkantnyugdíjas lett, sajnálkozva tudatta velem, hogy a tanu
lmányaimat anyagilag tovább nem tudja támogatni. Majd akkor én magam… Annak a nyári szünetnek két hónapját is Győrben töltöttem, és a Hűtőházban dolgoztam, hogy megkeressem az utolsó gimnáziumi osztály költségeit. Szeptemberben tehát már magam kereste pénz volt a zsebemben. Valószínűleg a hűtőházi művezetőm keze volt a dologban: annak az évnek decemberétől már állami gondozottként éltem az érettségi vizsgáig. Ekkor az állam elköszönt tőlem, végleg a saját lábamra állított, a gyámhatóság elhelyezett a győri vagongyárban anyagtologató segédmunkásnak. Napi nyolc óra munka mindig délelőtt, a szórakozásom pedig a könyvtárban zajlott, mindent olvastam, prózát, filozófiát, kortárs verseket, az akkori jeles folyóiratokat, és ott mindig jól éreztem magam. Két év után már éreztem magamban a bátorságot, hogy beküldjem a jelentkezésemet a Szegedi Tanárképző Főiskola magyar-ének szakára. Sikeresen felvételiztem, de csak további egy év után, 11 hónap katonai szolgálatot abszolválva kezdhettem meg a tanulmányaimat. 1972-ben diplomáztam.

A Ság-hegy látképe a Kissomlyó tetejéről

Friss diplomával, egy életre elkötelezetten a magyar nyelv mellett hol kaptál állást? Meddig dolgoztál mint pedagógus? Van-e olyan tanítványod, akire ma is büszke vagy?

Akkoriban az volt a törvény, hogy az üres tanári állásokat a Művelődési Közlönyben hirdették meg. Négy általános iskolai pályázatom elutasítása után ötödikként jelentkezett a főiskola tanulmányi osztályán az Érdi Vörösmarty Gimnázium egyik tanára: ének szakos kollégát keresnek. A diplomám átvételének másnapján már leültem tárgyalni az iskola igazgatójával, és rövid beszélgetés után egyezséget kötöttünk. Feladatom: szervezzek kórust, amellyel képviseltetheti magát a gimnázium a falakon kívül is. Örültem. Ez volt a vágyam. A főiskola négy éve alatt az áldott emlékű Kardos Páltól tanultam a karnagyi szakmát. Az első tanév első hetében egy negyventagú leánykar verbuválódott össze az első és a második évfolyamokból. Magyar nyelv és irodalomból is kaptam négy osztályt, s miután én általános iskolai képesítéssel a gimnáziumban képesítés nélkülinek számítottam, a következő tanévben már beiratkozhattam az ELTE Bölcsészkarának levelező kiegészítő szakára. Ott mások mellett Pálmay Kálmán, Wéber Antal, Vasy Géza voltak az oktatóim, diplomamunkámat Bella István költészetének alapvonalai címmel Koczkás Sándor konzulensi közreműködésével készítettem…

A leánykarral tehát elkezdtük a munkát. Három- és négyszólamú kórusműveket tanítottam be, és természetesen a két legfontosabbat, a Himnuszt és a Szózatot. Amíg a felkészülés tartott, nem is volt semmi gond, a próbaterem falai között, a zárt ajtó mögött nyugodtan készülhettünk egészen az első nyilvános fellépésig. Annak a sikere határozta meg a továbbiakat: ellenséget szereztem magamnak az igazgatóhelyettes személyében. Attól fogva mindent elkövetett, hogy a további előrehaladást megakadályozza. Az ő feladata volt ugyanis a heti foglalkozási tervek elkészítése. Addig a kóruspróba napjára más délutáni foglalkozásokat nem tehetett, attól fogva igen.

A második tanévben a negyven leányból mindössze nyolcan maradtak, a többiek mind igazoltan távol: matematika korrepetáláson, fizika, biológia, földrajz szakkörön. Egy nyolctagú együttest már nem lehetett kórusnak nevezni, a lányok is elvesztették a hitüket. Három és fél év után elhagytam a tanári pályát, és az akkor már jó nevű költő-barátom, Bella István segítő közreműködésével újságíró lettem. 13 évig voltam ugyanannak a lapnak tisztelt és megbecsült munkatársa, csak a rendszerváltás küszöbén, 1989-ben tértem vissza ismét a tanári pályára. Ekkor egy budapesti általános iskolában kaptam állást, ahol szinte lekopírozták az érdi történéseket. Négy év után azt az iskolát orvosi javaslatra kellett elhagynom, ott és akkor kaptam az első fibrillációs szívrohamot… Nincs olyan tanítványom, akire büszke lehetnék. Büszke a magam következetességére vagyok: bárhol, bármilyen hivatásban fordultam meg, mindig és mindenütt a tudásom legjavát adtam, és így szereztem magamnak irigyeket, amint ennek valamilyen eredménye mutatkozott.

Emlékszem egy 12 éves kislányra (ma már biztosan felnőtt családanya), aki irányításom alatt kerületi népdalénekes-versenyt nyert, s akinek másnap az osztályfőnökétől kaptam gyilkos pillantásokat. Vagy beszéljek-e arról a 13 éves fiúról, akit győztes szavalóversenyekre készítettem fel olyan neves színészek zsűrizése mellett, mint Horváth Sándor, Raksányi Gellért? Annak a tanévnek a végén felmondta az állásomat az az iskola. Utolsó tanári kísérletem egy alapítványi gimnázium volt, ahol nem voltak irigyeim, csak tisztelő, kedves kollégáim, akik a maguk szakterületén szintén sikeresek voltak, figyelmes, szerető diákjaim. Egyikük édesanyja egyszer megkérdezte tőlem: “Tanár úr, mit csinált a lányommal? Mindig az órarendet nézi, mikor lesz irodalomóra, mert ott csodálatos dolgokat lehet hallani.” Ennél nagyobb elismerés egy tanárt nem érhet. Mégis: egy országos igazgatói értekezleten a minisztérium egy főtanácsosa nevezett tudatlan tanárnak, holott soha, egyetlen órámat se látta. Aztán 1999 márciusának végén egy óvatlan miniszteri kézvonás végleg összetörte a tanári katedrámat. Évekre állástalanná, hajléktalanná lettem, majd 60 évesen kerékpáros területi postai kézbesítőként mentem nyugdíjba.

Azt hiszem, nem árulok el titkot, hogy te az általam említett tanulmányban bírálod az általános iskolások számára szerkesztett tankönyvet, ahol egyik jeles költőnk versét beszerkesztették, amely bizony írásjelek nélkül íródott. Ezzel a kritikával én is teljes mértékben egyetértek. Kérlek, az olvasóknak is mondj erről egy pár szót.

Én képtelen vagyok központozatlan verset írni. Nemcsak abból következik ez, hogy a leíró nyelvtant Benkő Lászlótól, a nyelvészeti tudományok akadémiai doktorától tanultam, hanem zenetörténeti, zeneesztétikai ismereteimből, tudásomból is fakad. Talán most sokan felteszik a kérdést: vers és zene? A válaszom: igen. A költészet anno Leszbosz szigetén líra, lant vagy fuvola kíséretével született, innen az ók
ori költők versszövegeinek időmértékes volta. A vers egyben muzsika, amelyet nem lehet leírni kottafejekkel, amely Liszt, Bartók és József Attila után nem feltétlenül a hosszú és rövid szótagok szabályos váltakozásában valósul meg – bár a múlt század nevezett költőóriása szinte mindegyik ókori versformát alkalmazta –, hanem a szöveg sajátos lüktetésében, amely egyben a versmondatok pontosabb értelmezésében is segít.

Beethoven mondta egyszer: “a szünet, a generálpauza többet mond el a füllel érzékelhető hangoknál.” Ugyanez van a versekben a vesszők, a pontok által jelzett szöveghatárokon is. Vesszők, pontok nélkül sokszor értelmezhetetlen vagy csak nehezen értelmezhető a vers. Erőteljesebb hangsúly, másfajta hanglejtés követi őket – ezt nevezem én versmuzsikának –, csak ezekkel együtt értelmes a vers, csak így képes az olvasó az eléje tett költői képeket képzelettel újraalkotni. Hát még amikor a rímek is hozzácsengenek! Előttem van az a költő, aki a saját könyvbemutatóján valósággal küzdött az általa felolvasott, központozatlan versének értelmes tagolásával.
A másik dolog édes anyanyelvünk féltése. A tagolatlan szöveget nyelvrontásnak érzem, amikor éppen napjainkban “kánya, kígyó, féreg” támad ellene, hogy Kölcsey szavával szóljak. Ha nyelvünk elvész, nemzetünk is elvész. A költők, írók küldetése és egyben felelőssége ma, hogy vigyázzanak a nyelvre.

Lázár Balázs költővel a Magyar Írószövetségben

Most pedig vessük tekintetünket egy számodra ugyancsak kedves célirány felé, amely nem más, mint a költészet. Mikor írtad első versedet? Meddig lapult a fiókban, avagy azonnal meg is jelent?

Az első versemet 14 évesen tévedésből írtam. Lehet mosolyogni, pedig nem tréfa. Egy, az egész osztály által félreértett házi feladat következménye volt, ám az egyik osztálytársam az adott témára olyan szép verset írt és olvasott fel, hogy a magamét már be sem mertem mutatni. Ám ekkor valami megindult bennem, és másnap már bevittem a Nyári estén című versemet, mégpedig a János vitéz és a Toldi páros rímű tizenketteseinek formájában.

Emlékszel-e még arra az életérzésre, amely előcsalogatta az első versedet?

Igen, emlékszem, mintha ma lenne. Az alkonyat, a napnyugta látványa fogott meg, ekkor kerített hatalmába először az az érzés, amely az első, még alig költőinek mondható versszöveget kihozta belőlem. Az első négy sorára még emlékszem is, íme:

Fekete alkonyat üszköt szór a tájra,
éjjeli szállásra röppen egy madárka.
Kicsi, fénylő pontok feltűnnek az égen,
megnézik magukat tükör-tó vizében.

Másnap megmutattam az osztálytársaimnak, egyikük pedig a tanárnőnknek. Ő nemrég halt meg, tudomásom szerint haláláig őrizte a kéziratát. Aztán sokáig semmi. Éltem, amint fent leírtam, küzdöttem, számomra is észrevétlenül gyűlt az élményanyag. Szinte szállóige már: “költő nem lesz, hanem születik”. Hegedüs Béla honlapján meg azt olvasom, hogy a költő nem születik, sorsa teszi azzá. A bibliai Jónás hiába “rühellte a prófétaságot”, az Úr válogatott szenvedésekkel sújtotta, akarata ellenére kénytelen volt elmenni Ninivébe, prófétálni a pusztulást hiába, mert az Úr közben megbocsátott a városnak. Ilyen a költő sorsa is. Visszatekintve az életemre, válogatott szenvedéseket viseltem el, miközben az énekes-előadóművészi pálya kapui immár végképp bezárultak előttem. Három videóm fellelhető ugyan a Youtube-on, de több mint három éve nem állhattam pódiumra. Az írás lett a sorsom… 

Turczi Istvánnal, a Parnasszus alapító-főszerkesztőjével

Hol jelentek és jelennek meg írásaid?

Nemcsak verseket, hanem novellákat, tanulmányokat is írok, de csak a legutóbbi években szaporodtak meg azok a műveim, amelyeket már szigorú önkritikával is vállalni tudok. A 20. században személyes élményanyagom politikailag nem volt alkalmas szépirodalmi feldolgozásra. Hogyan is írhattam volna meg a rendszerváltás előtt a hétévi hadifogság után Szibériából visszatért magyar katona történetét, aki tán a háborúban nem is ölt embert, ám hazaérve önvédelemből kettős gyilkosságba esni kényszerült? Édesapámnak volt rabtársa Baracskán 1954-ben. Hogyan is írhattam volna meg akkor, hogy apám 1957 márciusában koholt vádakkal statáriális vésztörvényszék előtt állt, s akinek megmentésére Isten a falu párttitkárát küldte? Tanárkodtam, újságot írtam, 1981-ben egyetlen nagy vers, az Új Orfeusz született csupán, ami öt évig rejtőzött az asztalfiókban, mígnem 1986-ban beküldtem a MÚOSZ irodalmi pályázatára, és Baranyi Ferenc javaslatára irodalmi díjra tartották érdemesnek. A pályázatot záró irodalmi esten Oszter Sándor mutatta be a közönségnek. Ezen kívül irodalomtörténeti kutatással foglalkoztam, mégpedig Berzsenyi Dániel életének, elemi iskoláztatásának bizonytalanságait kutattam Merényi Oszkár professzor irányításával. Én fedeztem fel először a költő leánytestvérét, Berzsenyi Rozáliát, s a professzor úrral közös szerzőséggel az erről szóló tanulmányt 1982 novemberében közölte a Soproni Szemle.

Újságíróként sokat jártam az országot. Nyíregyházán ismerkedtem meg Soltész Albert festőművésszel, az ő műveiről szóló esztétikai tanulmányom a Művészet 1988-as évfolyamában jelent meg. József Attila életének és költészetének utolsó szűk tíz esztendejéről szóló terjedelmes esszéregényem még készül, ám közben megírtam végre édesapám küzdelmes élete történetét, egész nemzetre kiható üzenetét egy kisregényben, amely még kiadásra vár.
2011 nyarától sorakozni kezdtek a versek. Annak az évnek novemberétől állandó felkért szerzője voltam a Kanadában kiadott Kaláka folyóiratnak, közben egy tanulmány is elkészült László Ernő költői életművéről, ezt az Agria közölte a 2011. évfolyam téli lapszámában. Most a Remélem, jól vagy című novellámat hozta a Kapu februári száma, az elmúlt napokban pedig az Agriában jelent meg négy versem. A Magyar Parnasszus gondozásában, a dévai Corvin Kiadó Magyarok vagyunk Európában című antológiájában is szerepelek néhány verssel, s újabban a NapSziget online magazin is közölt má
r tőlem párat.

Hány könyvet írtál eddig? Ezek versek, vagy más műfajt is képviselnek?

Kötetnyi versem van már kiadható állapotban, prózakötetemet is hamarosan befejezem, utolsó darabján dolgozom éppen. A kisregény is könyvnyi terjedelmű, de ha eddig nem sikerült kiadni, akkor még kiegészíthetem további, rövidebb novellákkal.

Irodalmi munkásságodért milyen elismerésekben részesültél?

Az Új Orfeusz irodalmi díjáról szóltam már, az jött, el nem kerülhettem. Említettem fentebb egyik volt diákom édesanyjának szavait is. Annál értékesebb elismerést nem ismerek. Irodalmi “munkásságom” szépirodalmi része csak a legutóbbi években lendült fel, még nem is látnak igazán azok, akik az elismeréseket osztják. Nem bánom ezt, mert a hivatalos elismerésektől szinte viszolygok, a fentebb leírtak talán magyarázzák is ezt: amikor látható eredményt értem el, valakik mindig elém álltak. Mindez – ma már így fogom fel – talán a sors üzenete volt: “rossz útra tévedtél, változtass útirányt…”
2009-től három és fél évig voltam tagja egy irodalmi portálnak, ott csak 2011-től publikáltam verseket. Addig a többi alkotót segítettem a tudásommal, tanácsaimmal, s amikor a negyedik évben esélyesként kezdtek emlegetni a portál díjára, inkább elhagytam, megszüntettem a tagsági viszonyomat. Nem szeretem, ha ünnepelnek, ha gratulálnak, zavarba hoznak, nem tudom, hogyan kell reagálni rá. Nekem a sikerről sajátos felfogásom van. Nem a megjelenés puszta ténye érdekel, hanem benne annak a lehetősége, hogy szélesebb közönséghez jut el az írói, költői üzenet, a szenvedések vállalásának, a túlélésnek, a szépségnek az üzenete. A siker számomra nem cél, hanem valamiféle folyomány, amely nem hivatalos díjakban nyilvánul meg, hanem az olvasók pozitív visszajelzéseiben. A költészet, az alkotás alázatot követel; minek nekem olyan hivatalos elismerés, amelynek tudatában a mellemet verhetem: ilyen vagy olyan díjaim vannak.

József Attilával

Kik a kedvenc íróid, költőid?

Nos, itt mondhatom el, hogy szülőfalum és egyben mostani lakhelyem közvetlen szomszédja Egyházashetyének. Nem volt véletlen, hogy Berzsenyi Dániel élete és költészete oly közel került hozzám, hogy fontosnak tartottam tisztázni pár filológiai kérdést. A költőóriás édesapja az 1790-es években gondnoka volt a kissomlyói evangélikus gyülekezetnek. Amikor kutattam, az itteni lelkészi hivatal irattárában találtam két eredeti levelet, amelyeket Berzsenyi Lajos írt 1795. decemberi dátummal. Micsoda esztendő volt ez! Mozart már négy éve halott, az ifjú Beethoven pályája épp hogy elkezdődött, a d-moll zongoraverseny előadásával ébreszti nagy elődjét Bécsben. A Vérmezőn talán még láthatók Martinovicsék vérének nyomai, Kazinczy és Batsányi a kufsteini várbörtön foglyai, Csokonait ekkoriban csapják ki a debreceni kollégiumból, a huszadik életévét taposó Berzsenyi már elhagyta Sopront, csendben ír az asztalfiókjának, mígnem Kis János tetten nem éri. Valóságos áhítattal tartottam őket a kezemben, olvastam a gyöngybetűkkel, veretesen szép magyar nyelven írt leveleket, amelyekben új pap kinevezését sürgeti püspökénél a kissomlyói gyülekezet élére.

A huszadik századból József Attilát, az ő követői közül Bella Istvánt, és ennek az interjúnak az olvasói közül talán senki által sem ismert László Ernőt vallom mesteremnek. Ő is itt született Kemenesalján, és a róla szóló tanulmányomban éppen azt fedeztem fel, hogy akik innen jönnek, azokon mintha valami átok ülne. Berzsenyit a másik, nála ifjabb óriás, Kölcsey hallgattatta el örökre egy téves és rosszindulatú kritikával 1817-ben, László Ernőt a kádári-aczéli kultúrpolitika zárta el attól, hogy önálló kötetekkel léphessen a szélesebb olvasóközönség elé. Mi volt a bűne? Az, hogy nem volt internacionalista, hanem magyar volt a szó igazi értelmében, és a magyarságából sohasem engedett. Oly mélyen volt magyar, ahogy Berzsenyi Dániel is, s ahogy magamat is annak érzem, vallom.

Hogyan találtál rá, avagy talált rád Az Élő Magyar Líra Csarnoka? Ez egy online irodalmi lap, egyesület vagy más egyéb? Láttam, hogy 2011-ben alapították. Mit tud ajánlani a tollforgatóknak, amit a – közel száz – irodalmi csoport nem? Milyen feladatokat látsz itt el, hogyan segíted a munkájukat?

2012 júliusáig én nem is hallottam Az Élő Magyar Líra Csarnokáról. Mintegy két héttel azután, hogy a másik portált a hivatalos elismeréstől mintegy menekülve elhagytam, Vasi Szabó János írótól kaptam egy levelet, ő javasolt a Csarnok tagjának, majd napokon belül Pete László Miklós főszerkesztő meghívólevele is megérkezett. Később egyik szerkesztője, majd főszerkesztő-helyettese lettem a portálnak. Teljes neve: Magyar Parnasszus. Célja a magyar költészet nemes hagyományainak életben tartása, ápolása. Akár általános iskolás gyermekek is jöhetnek közénk, bár amióta ott vagyok, velük még nem találkoztam. A tagoknak itt is regisztrálni kell, a blogban közzé tehetik verseiket, más tagok kommentálhatják őket. E tekintetben nem sokban különbözik más portáloktól. Van azonban egy másik lehetőség is: akik szakmai véleményt várnak, fejlődni akarnak, azok egy külön, először titkos fiókba küldhetik verseiket, ezt a fiókot csak a szerkesztőség tagjai láthatják, értékeljük, vitatkozunk a beküldött verseken, végül határozatot hozunk.

A Parnasszus hegyének hét szintje van. Az első két szint a gyermekverseké, a harmadik, negyedik, ötödik, hatodik szint pedig a felnőtteké. A közösen megítélt értékek szerint tesszük aztán nyilvánossá őket a különböző szinteken, vagy ha nem érnek el egy bizonyos minimális színvonalat, akkor elutasítjuk őket. Ebben a tekintetben bizonyosan különbözünk más portáloktól. A hetedik szint maga a Csarnok, oda már csak főszerkesztői meghívással lehet bejutni, tehát az így beküldött versek legfeljebb a h
atodik szinten jelenhetnek meg. Ám aki tartósan magas szinten teljesít, az egy idő után megkapja a főszerkesztői meghívást a Csarnokba, ahova már arcképpel, életrajzzal és a legjobb verseikkel léphetnek be a tagok. A mostaniak közül hárman is vannak, akik ilyen módon kerültek a Csarnokba. Az én feladatom is ez: tudásommal, tanácsaimmal segíteni a tehetségeket. Esztétikai érzékem, megszerzett tudásom olyan kincs, amelyet bátran szétoszthatok, soha nem fogy el, inkább tovább gyarapszik. Segítőkészségem bizonnyal a tanári vénámból fakad.

A csúcsi sziklán

Feljöttem megint, hát újra itt,
hol a tekintet rója köreit,
mint megkergült óramutató
jelzi a többé meg nem járható,
örökre eltűnt, kárba ment időt,
amelyből hatvanöt esztendőm kinőtt.

Ember itt nincsen se közel, se távol,
csak átkéklő hegyek Ausztriából,
túl a Farkaserdőn Zala-vidék,
s Csabrendek teste nyújtózkodik odébb
valami ágyon, Sümeg várkúpja fej,
elaggott arc, szemét úgy nyitja fel,
mintha meglátna, felismerne lassan,
s kérdené nyögve, mire is haladtam.

Bizony, immáron bezárult a kör,
emlékek raja, megannyi zord ököl
csapása, megannyi holt remény,
tűnt asszonyok csalárd szerelme, szenvedély
futtatott sorsom zátonyára,
sok város köpött utánam, folyt a nyála.

Aludtam bozótban, szabad ég alatt,
álmomból hangos halálmadarak
vertek fel, s heves hajnali zápor,
így szakadtam ki Budapest városából,
s most ott itt vizslatom a láthatárt.
A fej csak int, és nyögve mondja: Menj tovább!

Amott a Haláp, idébb a Somló,
mint nyitott sírnál fekvő koporsó,
körültem csöndbe ájult falvak,
felkelni már soha sem akarnak,
Borgáta, Káld, Duka, odalent Hetye,
az óriás költő vulkánlélegzete
itt zúg köröttem, száguld Boreas
a Ság felől, Berzsenyi lelke csatáz
e szélben, szava cserdítő ostor:

“Mi a magyar most? Rút sybaríta váz.”

Ott lent szobámban remete-magány.
Szavam nem hallik túl az éjszakán,
eltorzult ajkakkal mondanám:
bár rám nyitja ajtóm egy-egy jó rokon,
szülőhonom mégsem otthonom,
mert flamand, holland, német, angol
és pár magyar, ki még itt csatangol
e dermedt sziklatő alatt,
s míg elsiratom árván magamat,
a láthatáron túlra visz a vágy,
lesem az űri hajnal távolát,
az ős vulkán felmordul alattam: Menj! Tovább!

/Kissomlyó, 2012. április 26./

Mint te is tudod, kiszabadult a szellem a palackból. Ma már mindenki ír, de nemcsak írnak, festenek, énekelnek, egyéb művészeti tevékenységet is folytatnak. Véleményem szerint rengeteg tehetséges ember él itt e kicsiny hazában. Te hogyan látod ezt a kérdést?

Valami különös, mitikus képzetek gyűrűznek a művészetek, a művészek, a költők személye körül. Bár egyre kevesebb az olvasó, táboruk azonban mégis tömegesnek mondható, és maguknál különbnek, hovatovább felsőbb rendűnek érzik az alkotókat, holott ez óriási tévedés. A közösségi portálon olyannyira elterjedt a segítőkészségem híre, hogy már ismeretlen, ifjú költőjelöltek keresnek meg, és ilyen szövegeket vagyok kénytelen olvasni: “Nagy költő akarok lenni, hogy felnézzenek rám.” Vagy: “Én értek az íráshoz, hogyan lehetne belőle megélni?” Ifjú barátom, ne azért akarj költő lenni, hogy felnézzenek rád! Ha a sorsod költőnek jelölt, úgysem kerülheted el, de fel kell készülnöd arra, hogy jónási szenvedéseket bocsát rád, amelyeket alázattal kell viselni, ahogy a költészetet is alázattal kell művelni. József Attila is értett az íráshoz, mégsem tudott belőle megélni.

A költészet és mindenfajta alkotás egy bizonyos pontig szakma, amely megtanulható, ahogy egyéb szakmáknak – lakatos, esztergályos, szobafestő, kertész, varrónő, sorolhatnám tovább – szintén megvan a maguk költészete, amelyet megláttam egyszer egy lakatos ezermester munkájának figyelése közben. Alkotást visznek véghez ők is, megtanulták szakmájuk eszközeinek kezelését, és a munkájuk végeredménye szép és hasznos mások számára. A költőnek is kötelessége megtanulni az eszközök kezelését, a szóképalkotás, a rímelmélet, a verskomponálás fortélyait, hogy szépet és hasznosat tehessen olvasói elé. Hasznosat, amennyiben lélekben épülhetnek belőle.

A csúcsi sziklán

A tálentumot az Isten adja, de tudni kell sáfárkodni vele. Ide kívánkozik a Voltaire-i gondolat: “Műveljük meg kertjeinket!” A költő a szellem kertjének művelője, irdatlanul nehéz felelősség nyomja a vállát. Igaz költőnek a nemzet szíve lüktetésén kell tartania az ujját, és kiáltani, szólni, ha valami ritmuszavart érez, amint tette ezt anno 1955-ben Illyés Gyula a Bartók című versében, Petőfi műveiről nem is szólva. Az igazán nagy tehetségeket segíteni nem nehéz, mert elég egyetlen mondat, és már értik, mire gondolok. Például Mészáros László és Zajácz Edina ilyen tehetségek.  

Költőink legtöbbje félárnyékban ír. Jó a félárnyék? Igen, jó, mert a tűző Nap fényét és hevét nem lehet sokáig bírni, és nem ad testi-lelki megnyugvást. Némelyikük sohasem jut árnyéktalanabb közléstérbe. Egy biztos! Ma már senkinek nem kell a sötét asztalfióknak írnia. De mi van azokkal, akiket kimagasló tehetséggel áldott meg a Teremtő? Valóban a legtehetségesebbeket ismerik el? Vagy még mindig attól függ, hogy honnan milyen szelek fúnak?

Ha valóban fontos volna a számomra a hivatalos elismerés, akkor bizony beszélhetnék a szélirányról is. Igaz, tudok olyan magas állami kitüntetettekről, akiknek az elismerésével teljes mértékben egyetértek, de példának okáért az olyan társaságban, amelynek némelyik tagja obszcén szavakkal tűzdeli tele a verseit, ezért József Attila- vagy éppen Kossuth-díjat kap, én bizony nem érezném jól magamat. Az ilyen “elismerések” devalválják a magas állami kitüntetések értékét.

Haldokló csillag

Uram, csak ezt az éjszakát
hagyd nekem túlélni még!
Lám, a csillag, kinek sugara
szálán csüngtem eddig,
behunyta a szemét ,
és sötét lett minden, oly sötét.

Bennem most villámok visítanak.
Megkordul a min
denség gyomra,
zokogva hull a horizontra,
a nagy, a végső alkonyatba
minden, mi lét volt, tiszta lét,
fuldokolni hallom a szférák énekét.

Valahol egy kutya vonít.
Szétkiáltja gyötrelmeit
a viharzó, süket éjnek,
torkomban is megbotlik az ének,
s bár nekem kéne meghallóvá,
kínok orvosává lennem,
már nem akar megvirradni bennem,
kényszerít, hogy múltamat tekintsem,
és meglássam, hogy vibrál,
mint borzong meg folyvást a keleti ég.
Haldoklik ott az a csillag,
nem vet többé létemre fényt.
Uram, csak ezt az éjszakát
hagyd nekem túlélni még!

A tehetségről írtam már, hogy önmagában nem elég, azt kemény és kitartó munkával, önműveléssel ki kell teljesíteni. A tehetségek nagy része nem veszi a fáradságot, hogy ezt megtegye, s bizony nagyon jól, biztonságban érzik magukat a félárnyékban, az irodalmi portálok félárnyékában, ahova eleve úgy csalogatják őket, hogy “nálunk megjelenhetsz”, aztán még a legkezdetlegesebb költői próbálkozásokat is az egekig dicsérik, megsimogatják a lelküket, ezzel szép órákat szereznek nekik, akik talán észre sem veszik, hogy egyfajta csalás áldozatai. Valójában becsapják őket, elhitetik velük, hogy zsenik, s ha valaki segítő kritikával közelítene hozzájuk, a többiek rögtön rásütik, hogy “zaklatni” merészelte szegényeket. A legtöbbjüknek ott a helye, nem is kívánnak többet, csak a langyos félárnyékot, miközben a helyesírás alapvető szabályaival, törvényeivel sincsenek tisztában.

A nemzet és voltaképpen az egész emberiség sorsa szélsőséges ellentétek – háborúk, pusztulás, túlélés, talpra állás – között zajlik, bizonyítja ezt a történelem. Ha pedig a kimagasló tehetségű egyén sorsa is ilyen ellentétek között történik, akkor mondhatjuk; őt a sors arra választotta ki, hogy alkotásaival ezeket az ellentmondásokat fejezze ki, és a szépség által reményt adjon. Mert mindig “a szabadság és szépség felé visz az út”. Az egyén és a nemzet sorsában egyaránt.

Kedves Tibor! Nagyon szépen köszönöm, hogy interjút adtál magazinunk számára. Magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok számodra erőt, egészséget, töretlen alkotókedvet. Kívánom neked, hogy minden elképzelésed, vágyad és álmod váljon valóra. Legyen számodra sok csodás hajnali ébredés, szálljon a múzsa párnád szegletére, és mámortól ihletve szülessenek meg szebbnél szebb verseid.

Én is köszönöm, hogy ilyképpen megszólalhattam a Montázsmagazin hasábjain.



Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. május 4.

Varga Tibor:

Felőled fúj

Felőled fúj hozzám a szél,
felszítja a soknyelvű lángot,
tudom már, ha nyugtalan az álmod,
Téged jajong a parázsló, rőt levél.

Rajtam is remegés fut át,
ha meglátom peregni könnyed,
e létezés nekem se könnyebb,
ha megérzem, Neked mikor mi fájt.

Hamuhodván, pilléző pernye –
szállnék pillád fölé, szép szemedre,
ha gyötör lelked iszonyú magánya,

röpítenélek égi terekbe,
lényed végre igaz álmára várna,
s vállam lenne szép fejednek puha párna.

Ha neked fájna

Ha neked fájna a világ,
zokogásod gurulna szét a tájon,
magamba ölelnélek egészen,
hogy nekem is fájjon.

Reng a szikla

Mint ki elzuhant és elalélt,
s felneszelt ott, ahol a lét
első hangjára nyitotta ki szemét,
mint ki felállt – még tántorog,
még hangtalan az elszorult torok,
álmait marják boncos komondorok,
úgy nézek űzött magamra itt,
hol emlékeimben felvisít
a gyermek, ha vére cseppje csordul,
idegen arcok bámulják mordul:
hát ez meg kiféle szerzet,
miféle fán vagy bokron termett,
s mikor,
miféle súly görnyeszti vállát,
miféle kor?

A hegy mint koporsófedél
rejti az ősök homlokát,
s míg futottam űzve, tépve
megannyi tüskön, bokron át,
hányan húzták itt magukra
azt a dunnát,
mely már örökké melegít
egy végtelen, holt éjszakát!

Menni, csak menni nyughatatlan,
kőről kőre hágni a hegy oldalán,
hát amint vissza, letekintek, látom:
kínjában vonaglik a táj,
lépteim nem szenvedheti,
aki őt ifjan, hűtlen idehagytam,
többé már nem lehet honom itt,
a csúcsi szikla reng alattam.

A sírás is megérkezik.

/Kissomlyó, 2011. július/


Hozzászólások