Könyvajánló hónapról hónapra 12.1 – Örkény István: Novellák I. (1937-1956)

Írta: Antalffy Yvette | 2023. dec 1. | Irodalom | 0 |

Könyvajánló hónapról-hónapra – Iván Péter hangoskönyv-szerkesztő decemberi könyvajánlója. Örkény István: Novellák I. (1937-1956)

Örkény István (1912–1979) három évtizednyi novellatermésének javát maga a szerző válogatta két vaskos kötetbe. Az irodalmi köztudatba erősen beágyazódott szövegek és a felfedezésre váró kevéssé ismert darabok Mach András ihletett, értő előadásában szólalnak meg. Állandó kolumnistánk ez alkalommal az első kötetet méltatja.

Mire 1941-ben megérkezett a könyvesboltokba a „Tengertánc” című elbeszéléskötet, már egész Budapest örkényi szállóigékkel szórakoztatta egymást. Ha egy mutatós, de hideg fruska tűnt fel a társaságban, a férfiak sóhajtva néztek össze, s már fel is hangzott a Kereplőből ismert megállapítás: – Szép, szép, de nincs meg benne a lélek melege… A dolgok állására pedig minden időben ráillett a Matematika című korai egyperces tényközlése: – „Azt hiszem, ezen a világon nem lehet segíteni.”

Igen, a harmincas évek végén egy-egy jól megválasztott Örkény-idézet minden miliőben sikert aratott, hovatovább kékharisnyákat csalogatott forró férfiágyakba. Nem csoda: a vegyészmérnöki és gyógyszerészi diplomával is rendelkező, de laborok helyett inkább a Szép Szó köreit látogató fiatalember első novelláiban már minden egyes mondat, s a mondatokon belül minden egyes szó a helyén van. Prózája mozgékony, izgató, megunhatatlan, újra és újra átélhető.

Ritka adottság ez íróknál, s mégis hiányérzetünk van a „Fiatalkoromból” ciklus novelláit hallgatva. Ezek a textusok egy jó tollú, élénk szellemű úrifiú élvezetes narratív tornagyakorlatai, de hiányzik belőlük a megéltség, a mélység. Lám, Örkény a szomszédban formálódó feketeséget, a náci Németország hisztérikus propagandáját csupán hagymázas busójárásként képes ábrázolni a Tengertáncban vagy a Fagyosszentekben. Az Európán egyre inkább eluralkodó téboly és pánik a pályakezdő irodalmár szikrázó prózáját egyelőre csak zavart heherészésre készteti.

A „Háborús évek”-ciklus novellái már egy lövészárkot és hadifogolytábort megjárt íróembert mutatnak: a Donnál rekedt magyar katonák által belakott szövegek különböző szovjet lágerekben születtek. Erősek is ezek a katonatörténetek, némelyikben már tetten érhető a későbbi Örkény érdekes látószöge, együttérző távolságtartása, de a munkaszolgálat fronton töltött négy és fél éve inkább a halálra, az erőszakos halálra és annak körülményeire történő rácsodálkozás időszaka.

Érdekesebb felismerés, hogy a világégés előszelét bohókásan aggodalmas lótás-futásba csomagolt „Búcsú” és a vészjósló vidéki búsoperett, a „Cirkusz” is a krasznogorszki barakkban jött világra, ezekben Örkény háborús tapasztalatai fényénél, utólag rakja össze a kirakós darabjait. Akkori lelkiállapotát a „Szilveszter” című, nihilista óesztendei ámokfutás kezdő mondatai fejezik ki legszebben:

„Az életemért küzdöttem ezen a télen. Nem ez élet örömeiért, csak az egérútért, a puszta létért, mint a tőrbe csalt vad. Ha berreg a csengő, összerezzenek, a borban mérget, a barát szavában ármányt kutatok.”

Örkény 1946 karácsonyán tért haza, viharvert hátizsákjában sok száz oldalnyi kézirattal. A „Lágerek népe” című szociográfiai munkáját rögtön sajtó alá rendezték, nagy visszhangja volt, és a dramaturgként elhelyezkedő doni veterán új elbeszéléseket is leadott az irodalmi lapok szerkesztőségeiben. Érdeklődése középpontjában ezekben a hónapokban, években a bűnösök büntetlensége, a háborús traumák feldolgozása, a kibeszéletlenség kínja áll: a „Szédülés”, a „Gyerekjáték” vagy az „Asszonyok éjszakája” utolsó sorai után pedig az olvasó sem igen bír megszólalni.

Képtelenség közvetlenül a következő novellára ugrani ekkora karambollal a lelkünkben. Egy percnyi csendet, lenyugvást igényel az ember a mondatról mondatra fokozódó feszültség, légszomj, mérhetetlen, szédítő bánat után. Persze születnek gyilkos, vad humorú írások is a negyvenes évek vége felé, mint a később színdarabbá bővített „Borék” vagy a fanyarul életigenlő „Budai böjt”. Felszabadultan kacagni azonban rajtuk sem fogunk.

Az ötvenes évek szakmai sikereket, sok vidéki kiszállást és a rendszerbe vetett hite megingását hozzák Örkénynek. Pedig remek munkásriportjában („Sztálin beteg”) még kissé megriadtan vezeti elő a szovjet államférfi elvesztésének gondolatát, de három év múlva, 1956-ban már az őáltala megfogalmazott mondattal kezdődik a Szabad Kossuth Rádió napi adása október 31-ig: „Hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon”.

A frappáns szlogenért Örkény István Kádáréktól busás gázsit kapott: öt év kőkemény szilenciumot.

Az évtized legjelentősebb kisprózai munkái a „Badacsony”, egy újsághírből bormámoros-csecsemőgyilkos lidércnyomássá gömbölyített kriminovella, valamint az újjáépítés lendületében megírt, reményt sugalló „Jégárpa”. De Örkény a kötet legvégére kiváló rendezői érzékkel „A Szibériai Nyuszt” című nagynovellát rakta, az emberi körülmények végletes, visszavonhatatlan romlásának keserű szimfóniáját – jönnek az írói csigaházban letöltendő néma évek.