Sándor Erzsi regénye: Szegény anyám, ha látnám

Könyvajánló – Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám – Bizony, még elég hosszúak a téli esték ahhoz, hogy egy jó könyvvel, egy illatos teával bekuckózzunk a kedvenc helyünkre és olvassunk. Szíven ütős történetet ajánlok, érzelmektől cseppet sem mentes. Olvassák el Sándor Erzsi: Szegény anyám, ha látnám c. regényét, melyet fia, Juhász Tamás közreműködésével írt.

Sándor Erzsi 1956-ban született Budapesten. Neve nem egészen ismeretlen a közönség előtt. Tizennégy évig volt színész Miskolcon és Kecskeméten, tizennyolc évig volt a Magyar Rádió szerkesztője. Többnyire újságíró. Közben pedig anya nehezített terepen: vakon született fiát neveli egészen felnőtt koráig… Mivel nyomokban lát, fényeket észlel a kisfiú, harcolnak azért a szülők, hogy javuljon ez az állapot, vagy legalábbis megmaradjon. Erről szól a könyv.

A könyvben szó van Sándor Erzsiről, a férjéről, a lányáról és a vak fiáról, arról, hogyan fogadta a család, hogy vak gyermekük született. Az anyának fogalma sem volt arról, hogyan kell nevelni egy sérült gyermeket.

„Ez az egyetlen olyan történet, amelyre rálátok és meg akartam osztani másokkal is a fiam történetét” – jegyezte meg egy interjúban…

Azt tudta, hogy nem nevelheti búra alatt fogyatékos fiát, mert Tamás a látók világában fogja leélni az életét. A szerző alapvetőnek tartja, hogy a gyereket el kell fogadnia a szülőnek, akármilyen is, és arra kell törekednie, hogy bátor, önálló, autonóm személyiséget neveljen belőle. Nem akarta illúzióba ringatni a gyereket csak azért, mert nekik nehéz elviselni a bizonyosság terhét.

Az elképzelt recept úgy hangzik, hogy nagyobb önállóságot kell adni a vak gyereknek, hogy az anya is szabad életet élhessen. Egyformán nevelte ép lányát és a vak fiát, de ha kellett, extra támogatást, kíséretet adott nem látó gyerekének. Fogadott hozzá külön tanárt, ha kellett.

Az olvasó kettős írást talál a könyvben, mert a vak fiú részenként kommentálta, vagyis megjegyzéseket fűzött az íráshoz, hogy érvényesüljön a fogyatékkal élők szlogenje, hogy „semmit róluk nélkülük”.

Az integrációt a látók világával már korán megkezdte: járt bölcsibe, oviba normál gyerekekkel. Két év a Vakok Általános Iskolája, a „Vakoda” után két évet töltött egy normál általános iskolában. Majd ugyancsak normál középiskolában érettségizett sok viszontagságon keresztül. Az egyetem, a történelem-média szak már jóval „simább” volt. Tamás megjegyzése szerint azért, mert az egyetemisták már találkoztak vak emberrel, nem rácsodálkoztak, nem segítették erőszakosan, egyszeűen csak elfogadták…

Juhász Tamás elvégezte az egyetemet, és felvették a Póka Egon által alapított Kőbányai Zenei Stúdióba, ahol profi gitározást tanult. Az egyetemen alakított zenekarában, a Davies Kornerben ugyancsak gitározik.

A Vakoda hasznos, praktikus ismeretekre tanította meg, amit egy látó észre sem vesz. Pl.a fogkrémet a vak a szájába nyomja, ne kelljen keresni a tubussal a kefét, – elég lesz, ha a fogkrémet be tudja csavarozni. Vagy másik: honnan tudja egy vak, hogy a tányéron hol a hús és hol a köret? Megkéri a pincért/kiszolgálót, hogy úgy tegye le a teli tányért, mintha egy óralap volna, a hús pedig 10.00 óra és 2.00 óra közé essen. Ugye milyen logikus?

Az útkeresztezéseken, aluljárókban az 5 ujjú kesztyűt képzelték el, – azt már ismerte, – s megjegyezte, hogy pl.: a gyűrűs ujj felé kell indulni. Itt tanították meg a fehér bot használatát a tájékozódás órán. Megismerte és jól használta a Braille-írást is. Szakszerűen használta a fehér botot, s tizenéves korától egyedül közlekedett. Táborban viselte a „vak-sapkát”= sárga sapka, amin 3 fekete pötty van. (Figyeljenek Önök is az utcán, ha ilyet látnak, gyengénlátó vagy vak társunk visel ilyet.) Súlyosabb esetben vakvezető kutyát is igényelhet. (Pl.: ha halmozottan fogyatékos.)

A gyerek indulatos, okos kisfiú volt, és nagyon mozgékony. Ha erőszakosan közelítettek hozzá, csápolt a kezével, ha akarata ellenére megfogták, harapott, üvöltött. Megtanult görkorizni, biciklizni, mégis sokszor bajba került a látók világában. Pl. nekiment valakinek, aki rendszerint rászólt: – Mi van, vak vagy?! Ő nemes egyszerűséggel válaszolt. – Bocsánat, igen, vak vagyok. Végigkísérhetjük a szülők kálváriáját orvostól orvosig, kórháztól kórházig. Az eredmény lesújtó.

Az általános iskolában voltak önbizalomnövelő lehetőségek is, mert szerepelt egy színdarabban, ami olyan sikeres volt, hogy előadták Kapolcson, a Művészetek völgyében is. A színjátszósokkal olyan összhang alakult ki, hogy a nézők nem is észlelték, hogy az egyik szereplő világtalan. Itt zenélni is kezdett, ami nagy örömforrás volt végig, az iskolai évek alatt. Persze azért otromba tréfák is fűződnek ezekhez az évekhez: előfordult, hogy partfist emeltek arcmagasságba a többiek az osztályterem ajtajában, s a várt hatás nem maradt el.

A középiskolát már látókkal végezte, laptop segítségével jegyzetelt, s olvasó programmal tanult, vagy tényleg regényeket hallgatott. Nem lehetett könnyű: az egyik fülével hallgatta, mit magyaráz a tanár, a másikkal fülhallgató segítségével azt hallotta, amit lejegyzetelt. Gyorsan tanult, eredményes volt, s így az egyetemet is elvégezte. Kamasz korától utazgatott az édesanyjával. A nyaralásokra az anya vitte magával mindkét gyermekét akár külföldre is. Tamás így Londonban várost „nézett” a Beatles nyomában, Nápolyban látókkal fölmászott a Vezúvhoz, Horvátországban a tengerben kagylókat gyűjtött, mint más gyerek, persze némi testvéri segítséggel, amiről nem is tudott.

Egy tűzhányó megtekintésekor a vezető közölte a mamával angolul, vak fiút csak személyi vezetéssel lehet felvinni a veszélyesen keskeny hegyi ösvényen, 240 euróért. „Annyiért hozzák ide a krátert!” szólt be angolul a gyerek. A gyereket a kudarcok edzették, – az anya ezt „csak” végignézte, s befelé sírt sokszor. A mászás, a közlekedés mind türelmet, kitartást, megoldást, és a megoldás után sikert ígér a vak kisfiúnak, – de hosszú volt ez az út. Így történt, hogy az iskolai osztály- és tábori kirándulások újabb és újabb kalandok voltak a számára, és stresszforrás a szülőknek.

Részlet egy vakoknak készült kiadványból – Az egész ITT olvasható

„Közlekedés közben próbáljuk a nevezetes pontokat megérinteni. Az útvonal megtétele után emlékezetből idézzük vissza az ismert terepen a mozgásunk közben érintett érzékelhető pontok sorozatát (pl. helyiségen belül székek, asztal helye).

A tapintás nem csak kézzel történhet, hanem testünk teljes felületén. A kéz és arc kivételével testünket ruha fedi, lábunkon cipő van. Ez a takaró azonban nem zárja ki teljesen a tapintásos érzékelést. A közvetítő anyagok rontják az érzékelést, úgyhogy az így közvetve tapintott pontok információs értéke kisebb, de azért nem kell lebecsülni. A hely meghatározásában igen jelentősek.

Ilyen közvetett tapogatás a bottal való érzékelés is. A bottal először a tapintással már alaposan megismert területen tapogassunk. Így szokhatjuk meg a bot közvetítette információk felismerését.”

Szívhez szóló történet, milyen küzdelmek árán vált a fiából, Juhász Tomiból önálló, kicsit pimasz, életvidám, széles látókörű és világlátott fiatalember. Úgy él, mint más hasonló korú: görkorizik, zenél, utazik, barátnőzik. Mindez azért meglepő és tiszteletreméltó, mert erre alig volt esélye, hiszen születése óta vak.

Sándor Erzsi életszerű stílusa, egészséges humora, esetenkénti optimizmusa teszi a regényt nagyon élvezetessé, a szórakoztatás mellett arra biztat mindenkit: ne adjuk fel céljainkat, lehet, hogy tovább érdemes érte küzdeni.

Keressék Sándor Erzsi könyvét a könyvtárakban, könyvesboltokban!

Egy rövid interjú látható a szezővel a videóban:

 

Részlet, olvassanak bele Sándor Erzsi regényébe!

 

Farkas Ferencné Pásztor Ilona

 

A szerző korábbi cikke a Montázsmagazinban:

Mondottam ember: küzdj’ és bízva bízzál! – Madách 200