Sorozatunk első részében arról lehetett olvasni, hogy a keleti blokkban zajló események miként járultak hozzá a magyar forradalom és szabadságharc kitöréséhez. Most azokat a világpolitikai eseményeket vesszük górcső alá, amelyek elterelték a figyelmet a magyarországi eseményekről, nevezetesen a szuezi válságot.

A válság előzményei 1956 nyarára vezethetők vissza. A Szovjetunióval rokonszenvező Nasszer egyiptomi elnök egy hónappal a brit csapatok egyiptomi kivonulása után, 1956. július 27-én államosította a Szuezi-csatornát üzemeltető részvénytársaságot, és a részvényeseket az utolsó kereskedési napi árfolyamon kívánta kártalanítani. A többségi tulajdonos franciák és britek nem fogadták el a kényszerű változásokat, ezért szövetségre léptek, hogy az egyiptomiakat meghátrálásra kényszerítsék. A diplomáciai erőfeszítéseik kudarca után a katonai megoldás mellett tették le a voksot. A hadműveleteket gyorsan meg kellett kezdeniük, mert 1957 tavaszára jelentős mennyiségű szovjet fegyver leszállítását várták Egyiptomba. Ezért 1956 késő nyarán tekintélyes haderőt összpontosítottak az akkor még angol fennhatóság alatt álló Ciprus szigetén, készen a beavatkozásra.

Nasszer lépése – a csatornatársaság méltányos kártalanítás melletti államosítása – nem ütközött a nemzetközi jogba, ezért meg kellett teremteniük a beavatkozás jogi feltételeit. A szövetségüket így kibővítették az izraeliekkel, akiket rábírtak arra, hogy 1956. október 28-án indítsanak támadást Egyiptom ellen a Sínai-félszigeten. A koalíciónak a budapesti események kapóra jöttek, mivel azok a világ közvéleményének figyelmét részben lekötötték. Megállapodásuk szerint az izraeli erőknek 36 óra alatt kellett volna kiérniük a Szuezi-csatornához, amikor is Anglia és Franciaország felszólította volna a feleket a harcok leállítására és a nemzetközi hajózás biztosítása érdekében megszállták volna a csatorna térségét.

A fegyverszüneti felhívást a nyugati hatalmak az előzetes terveknek megfelelően tették közzé a harcok megkezdése után 36 órával. Mivel az izraeli előrenyomulás a vártnál jóval lassabban haladt, a harcok nem érintették a csatorna térségét. Nasszer nem fogadta el a feltételeket, a szövetségesek ezért október 31-én megkezdték a légitámadást, majd november 5-én az angol-francia csapatok partra szálltak a csatorna bejáratánál Port-Szaid mellett. A harcokat másnap állították le, egyrészt mivel a Szovjetunió nukleáris csapással fenyegette meg Anthony Eden brit miniszterelnököt, másrészt pedig az Egyesült Államok ugyancsak kilátásba helyezte, hogy a FED (az amerikai jegybank) kiárusítja teljes fontkészletét, amellyel a szigetországot csődbe juttatta volna. A szövetség politikailag gyengébb tagja, Nagy-Britannia így kénytelen volt leállítani a hadműveleteket, amely értelemszerűen magával hozta a francia csapatok fegyverszünethez történő csatlakozását.

A harcok október 29-i megkezdését követően a válság azonnal az ENSZ közgyűlésének napirendjére került, ahol nemzetközi békefenntartók kiküldéséről döntöttek. Az első egységek 1956 novemberében érkeztek meg Egyiptomba. A válságból számos tanulságot lehetett levonni:

1) A válság a Szovjetunió számára jótékonyan elterelte a figyelmet a budapesti eseményekről. Ráadásul a megtámadott Egyiptom melletti kiállása árnyalta a budapesti forradalom vérbefojtása miatt róla kialakult rendkívül negatív képet.

2) A válság bebizonyította, hogy az Egyesült Királyság még Franciaországgal együtt is gyönge ahhoz, hogy világpolitikai tényező legyen. A két ország szuezi kalandja ezzel a gyarmatosítás korának látványos lezárulását jelentette.

3) Bebizonyosodott, hogy az Egyesült Államok csak akkor segíti nyugat-európai szövetségeseit, ha érdekei úgy kívánják. Jelen esetben Egyiptomot közvetlen irányítása alatt akarta tudni, ezért nem lépett, sőt keresztbe tett a nyugati demokráciáknak.

4)A diplomáciai mondák szerint Konrad Adenauer a harcok leállításakor éppen Párizsban tartózkodott Guy Mollet miniszterelnök vendégeként, és a hírek hallatára meghívta a francia államfőt az egységes Európa felépítésére.

5) A politikai akarat megléte esetén az ENSZ Magyarországra is küldhetett volna békefenntartókat rendkívül rövid idő alatt.

A szuezi válság tehát elterelte a figyelmet a magyarországi eseményekről. Sorozatunk befejező részében a szabadságharc leverését közvetlenül előkészítő diplomáciai manőverekről lesz szó.

Schramek László

2012. október 28.

Hozzászólások