“Olykor kérdéseket teszek fel a belső önmagamnak, s figyelem, mit válaszolok vajon odabentről. Elcsendesülök, hogy meghalljam a saját hangomat…” – Sándor Anikó –

Egy kellemesen járható ösvényen bandukoltam enyhe lejtőn. Lélegzetelállító panorámában gyönyörködhettem, és a lábam előtt nyíltak a Camino virágai. Megkönnyeztem ezt a szépséget, és amikor elértem Manjarint, fellélegeztem. Letettem a terhemet, és valóban sokkal könnyebb volt a gyaloglás.

Igyál vizet!

Húsz km-t gyalogoltam ezen a napon, többnyire felfelé. El Acebo település után találkoztam egy 1987-ben kerékpárral halálos balesetet szenvedett német zarándok emlékművével. Riego de Ambrosban találtam szállást. Aranyos kis falucska volt néhány házzal. Boltra nem akadtam, de egy szerény „bar”-ban tudtam vacsorázni. Tamás este hívott, hogy ők egy falucskával tovább mentek. A szállásom jó volt. Egy német sráccal aludtam egy négy-ágyas helyiségben. Nem volt zsúfolt a szállás.

Másnap reggel fél 6-kor keltem. Hat óra után már úton voltam. Olyan sötét volt, hogy alig találtam meg a jeleket. A fejlámpa nagyon jó szolgálatot tett. Nélküle ezen a szakaszon nem tudom, hogyan jutottam volna le. Hatalmas sziklákon és köveken ereszkedtem lefelé. Néha igen féltem, mert alig láttam. A jeleket is keresni kellett, a szemüveg is zavart. Örültem, hogy nem tegnap tettem meg ezt a nehéz szakaszt fáradtan. Többször gondoltam rá, hogy olyan, mintha valaki fogná a kezem és vigyázna rám. Ezután már könnyebb szakasz következett.

A szálláson egy kis megemlékező fésűskagyló

Az életemnek viszont a legnehezebb részét éltem át. Eleinte jól megvoltunk Kecskeméten. Igaz, én nem találtam munkahelyet, hiszen ki alkalmazott volna egy négygyerekes, lassan 40 éves nőt? Nehéz volt elfogadni, hogy múlik az élet. A gyerekek nőttek, mi egy eléggé lerobbant házat vettünk meg a belvárosban. Vizes, salétromos volt. Nem ismertük a várost, nem tudhattuk, hogy mi a jellemző az épületekre, és melyik városrészben lenne érdemes házat, lakást keresnünk.

Mivel a férjem és a bátyám sem értették meg egymást, a férjem is hamarosan munkanélküli lett. Ekkor határoztuk el, hogy létrehozunk egy saját vállalkozást, amely szintén hegesztőgépek, alkatrészek, hegesztéshez szükséges dolgok kereskedésére épül. (Hol volt ez az én színházi álmaimhoz, amiket teljesen eltemettem!?) Jól indult az új cég, igaz, én egyáltalán nem értettem hozzá, de a gazdasági, adminisztrációs részét hamar megtanultam, megszoktam.

A belvárosi házat elbontottuk. Szerettünk volna újat építeni, de kiderült, hogy nagyon vizes a talaj, így lemondtunk róla. A cég faházába költöztünk. A négy gyerek a férjem irodájában lakott. Mi a raktárban aludtunk egy szivacson, amit természetesen napközben nem hagyhattunk ott. Pici konyha is volt, ott főztem. Kemény időszak volt, de jó szívvel gondolok rá vissza. Három évig éltünk így. Közben a nagyfiam leérettségizett, a másik kettő középiskolás volt, Dóri pedig még általános iskolába járt.

12 km gyaloglás után egy szép városba, Ponferrada-ba érkeztem. Egy gyönyörűen megmaradt vár fogadott, amelyet a templomos lovagok kezdtek el építeni 1178-ban. A 20. századig a 8000 négyzetméteres létesítményt többször átépítették.

Ponferrada

Kis pihenő után továbbindultam, és 32 km gyaloglás után megérkeztem Cacabelosba. Fájt a lábam, dagadt a bokám, de már nem érdekelt. A szálláson találkoztunk Tomival és Andreával. Kimostunk géppel. Én minden eddig használt holmimat kimostam és megszárítottam. Olyan jó, tiszta illata lett mindennek!

A vár egy bástyája

Egy Hostelben szálltunk meg. Andi kivett magának egy külön szobát, mi Tamással egy négyágyasban aludtunk. Hajat mostam, jót zuhanyoztam. Jól vagyok!

Folytatás következik….

 

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

 

Hozzászólások