„Ha minden lépés élvezet, tán mindegy is, hová vezet.
Csak lélegezz, csak lépj. És ennyi. Szívdobogásra menni, menni.” (Szabó T. Anna: Útravaló – részlet)

Nehéz szívvel indultam el Burgosból reggel 6 órakor a társaim nélkül. Marthatól még elbúcsúztam, az olaszok aludtak, a többiekről nem tudtam semmit. Magányos voltam, bár nem voltam egyedül, hiszen sokan indultak tovább ezen a reggelen is. Később találkoztam Tamással, Annettel és Artemióval is, de nem gyalogoltunk sokáig együtt. A cél ezúttal Hornillos del Camino városka volt. Úgy gondoltam, talán ekkora távolságot meg tudok tenni minden gond nélkül, hiszen csak 21,5 km-t kell gyalogolnom.

A Meseta

Miután elhagytam Burgos agglomerációját, és felmásztam a 950 m magasan lévő Mesetára, csodás látvány fogadott. A fennsík a horizonton összeért az égbolttal, és széltében-hosszában békés, csendes mezők terültek el. Utam kis középkori, ámulatba ejtő falvakon át vezetett, melyek kicsi, masszív házaikkal jól illeszkednek a tájba. A fennsíkon kevés, vagy szinte semmi árnyék nem véd az erős napsugárzástól. A falvakban érezhető a középkori békés hangulat. Így ez az útszakasz nagyon megfelelt az életemen való töprengésre, gondolkodásra.

Középkori falucska

A nyolcadikos ballagásomat végigsírtam. Mindig nehezen búcsúztam el azoktól a dolgoktól, emberektől, tárgyaktól, helyzetektől, amikről éreztem, hogy onnan nincs visszaút, tovább kell lépni egy új élethelyzetbe. Ilyen volt a ballagás is. A legvégén természetesen Ady Üzenet egykori iskolámba című versét mondtam el, amire édesapám azt mondta, hogy soha nem hallotta még olyan megható előadásban, mint tőlem. Ekkor kérdezte meg először, hogy nem akarok-e a színészi pálya felé orientálódni. Mert a versmondásban láthatóan feloldódtam, átéltem a mondanivalóját, és túl tudtam tenni magam a meghatódottságon. És valójában ekkor döntöttem el, hogy igen, az én életem valószínűleg ebbe az irányba kell, hogy haladjon.

A nyáron ismét Németországban töltöttem egy hónapot. Sajnos, ekkor ért az első csalódás, amit egy fiú miatt éltem át. Amíg nem voltam otthon, Péter megnősült. Összezavarodtam. Nem értettem és nehezen tudtam feldolgozni, hogy életem első szerelme így becsapott. Nem is értesített, nem tudtam, hogy van valaki más is az életében rajtam kívül. Szerencsére másik településre költözött, így soha többé nem találkoztam vele. Ezután a szeptember nehezen indult. Gyöngyösre kerültem a Vak Bottyán Gimnázium angol tagozatára. Bejáró lettem. Minden reggel vonattal utaztam Gyöngyösre, majd délután haza. Lényegesen megnőtt a tanulnivaló mennyisége és nehézségi foka is. Másként viselkedtek velünk a tanárok, hirtelen vége lett a gyerekkornak. Ezt sejthettem a ballagásomon, ezért volt olyan nehéz a búcsú.

Telihold

Eddig 333 km-t tettem meg a Caminón. A többiek egy falucskával tovább mentek, én megálltam Hornillos del Caminóban. Eldöntöttem, hogy nem megyek többet napi 20-25 km-nél, mert fáj a lábam, nehéz a csomagom. Egy takaros, szép, tiszta zarándokszálláson találtam magam. Körülöttem németek voltak, mellettem egy görög kislány kapott ágyat.

Este a németekkel vacsoráztam. Nagyon finom volt a peregrinó-menü. Bablevest ettünk, aminek egészen magyaros íze volt. De jól is esett! Majd valami húsgombócféleség volt mártással és sült burgonyával. Utána fagyit kaptunk és természetesen vörösbort. Viszonylag jól aludtam.

Napkelte

Másnap reggel 5 órakor kipattant a szemem, és fél 6-kor elindultam egyedül a sötétben. Még senki nem volt úton. Telihold volt, így csak a jelek kereséséhez kellett a fejlámpa. Őszintén bevallom, ekkor féltem először az út során. Olyan kihalt és rideg volt minden. Eddig soha nem jutott eszembe, hogy bajom is eshet. Megtámadhat valaki vagy valami. Olvastam történeteket kóbor kutyákról, amik sajnos előfordulnak az úton. Amikor meghallottam az első lépéseket mögöttem, ahogy közeledtek felém, szerettem volna elbújni, de sem egy bokor, sem egy árok nem volt a közelben, illetve egyetlen szántás volt, amiben éppen gyalogoltam.

Lesz, ami lesz, lassítottam a lépteimet. Nagyon kalapált a szívem, de a „Buen Camino!” köszönés után elmúlt minden félelmem. Egy fiatal, hosszú lábú srác előzött meg, és semmi rossz szándék nem volt benne. Nyilván sietett. Voltak fiatalabbak, akik akár napi 50 km-t is legyalogoltak. Nagyon szépen haladtam én is. 11 órakor már Castrojerizben voltam (21,4 km). Tamás hívott útközben, hogy itt megvár. Nem megy tovább, fáj a lába. Én sem terveztem, hogy tovább megyek, pont elég volt arra a napra. Útközben persze folytatódott az életem története.

Nyugalom és béke a Mesetán

Az angolt nagyon szerettem. Jól is ment. A magyart egy nagyon aranyos tanár úr tanította. Hamar megszerettük egymást. Úgy hívták, hogy Szendrő Sándor. Volt egy nagy színészünk akkoriban, Szendrő József, aki az ő testvére volt. Természetesen a versmondás továbbra is ugyanúgy szívügyem maradt, mint előtte, sőt! Az igazgatónk, aki maga is nagy irodalmár volt, hamar rám talált. Gyöngyösön sokkal nagyobb művészeti élet várt, mint a falucskámban, Vámosgyörkön. Rengeteget szerepeltem. Az évnyitók, évzárók, mindenféle ünnepségek, temetések állandó résztvevője lettem. És mivel írtam egy remek fogalmazást a példaképemről, Piros Ildikóról, terelgettek is abba az irányba, ahová való voltam.

Mellette megmaradt a síelés, mint sport. A rendszeres edzések szépen formálták a testemet, lelkemet. Nem panaszkodhattam. Sosem unatkoztam. Igaz, a tanulmányi átlagom eléggé leromlott, a kémia, fizika, matematika tanulását eléggé elhanyagoltam. Másodikban aztán minden megváltozott. A szüleim állandó veszekedése váláshoz vezetett. Amíg a válóperek zajlottak, édesapám beadott kollégiumba, hogy ne kelljen otthon hallgatnom a vitát. A bátyám is koleszos volt Hatvanban. Később a kishúgom is elkerült a nagyszülőkhöz Dunaharasztiba. Szétesett a családunk.

Megérkeztem Castrojerizbe

A kollégiumból havonta csak egyszer mehettem haza. Nagyon rosszul éreztem így magam mindenkitől távol. A tanulmányi átlagom egyre rosszabb lett. Már angolból is sokat rontottam, matekból meg egyenesen bukásra álltam. Sokat betegeskedtem, a betegszobában már bérelt helyem volt. Egyetlen emberbe kapaszkodtam, egy fiúba, aki szintén kollégista volt. Nem tudom, szerelmes voltam-e bele, de ő sokat vígasztalt. Aztán, amikor vakbélgyulladással megműtöttek, egyszer sem látogatott meg, és utána is elkerült.

 

Folytatás következik…

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások