„Csak akkor szólalj meg, ha biztos vagy abban, hogy amit mondani akarsz, az több, mint a csend!”

Ezt az idézetet azért írtam ide, mert amikor reggelente elindultunk a sötétben mind a nyolcan, volt egy-két ember közöttünk, aki egyszerűen nem tudott csendben, magára figyelve gyalogolni. Állandóan beszélt valaki, és ez engem az eddigi magányos gyaloglásom után kezdett egyre jobban zavarni. Igaz, sosem értettem meg, hogy van néhány ember, akinek a szemével együtt a szája is kinyílik, és egész nap be nem áll. Soha nem szerettem fölöslegesen beszélni.

A következő két napon 30-32 km-t gyalogoltunk. Iszonyú hőség volt napközben, és csak elvétve akadt enyhítő árnyékot adó fa. Víz sem volt sehol, úgyhogy föl kellett tankolni az indulás előtt. Az első napon nagyon hosszúnak tűnt az út, és volt benne néhány igen meredek szakasz, ahol óvatosnak kellett lennünk.

A csoportot elhagyva inkább egyedül küzdöttem a kilométerekkel és a gondolataimmal, amik össze-vissza csapongtak. Talán a hőség tette, talán a fáradtság, de nem nagyon tudtam kordában tartani az érzéseimet és a gondolataimat.

Az út mellett több helyen is kövekből összerakott kis piramisok sorakoztak. A kövek közé üzeneteket, leveleket, fényképeket helyeztek a zarándokok. Amikor egy magyar nemzeti színű szalagocskát találtam, megdobbant a szívem, sőt nem tagadom, néhol sírnom kellett. Hazagondoltam. A gyermekeimmel az okostelefonomon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Persze, csak ott tudtam bejelentkezni, ahol volt wi-fi. A legtöbb faluban, városban, a szállásokon ez megoldott volt, így az első három nap kivételével szinte naponta bejelentkeztem, így követhették otthonról az utamat. A facebookon létrehoztak egy csoportot is, és ott is tudtunk beszélgetni. Jó érzés volt, hogy gondolnak rám, aggódnak értem.

A telefonomnak nagy hasznát vettem, pedig nem akartam megvenni. A gyerekek beszéltek rá. Mivel fényképezőgépem nincs, az összes képet a telefonnal készítettem. Fényképezőgépet egyébként sem vittem volna magammal a súlya miatt. Ezen a szakaszon viszont egyre kevesebbet fotóztam. Néha annyira fáradt voltam, hogy nem volt kedvem elővenni a telefont, csak mentem, ahogy vitt a lábam. Persze sokszor megálltam, pihentem, míg végre megérkeztem Logronóba. Lassacskán befutottak a többiek is, akikkel együtt mentünk vacsorázni. Korán lefeküdtünk. Mindenki fáradt volt, és másnap ugyancsak 32 km várt ránk a tikkasztó hőségben.
Ezen a napon léptük át Navarra és La Rioja tartományok határát. Egy kiváló, világhírű bortermő vidékre érkeztünk. Másnap reggel újra együtt indultunk útnak, és újra elváltunk egymástól. Ennek az útszakasznak az egyharmada forgalmas főutak mellett haladt, néhol nagyon figyelni kellett, merre is megy a Camino.

Az út mellett több helyen is kövekből összerakott kis piramisok sorakoztak. A kövek közé üzeneteket, leveleket, fényképeket helyeztek a zarándokok.

A majd’ 32 km gyaloglás során észrevettem, hogy egyre kevesebbszer jut eszembe a volt férjem. Olyan közömbössé vált. Némi harag azért még maradt bennem az elpazarolt 35 év miatt. Leélhettem volna ezt az időt – legalábbis az utolsó 10-12 évet sokkal boldogabban, nyugodtabban is, hiszen ekkortól szinte mindennaposak voltak a nézeteltérések, veszekedések közöttünk. Magamra még talán jobban haragudtam amiatt, hogy mindennek ellenére együtt akartam tartani a családot, és ragaszkodtam a házassághoz. Sajnos, többet ártottam vele magamnak és a gyerekeknek is.

Na, de kanyarodjunk vissza a gyermekkoromhoz, hiszen az ember értékrendszere ekkor alakul ki! A gyermekkortól függ, hogy mit visz az ember magával, mennyire tud alkalmazkodni, mennyire tud elfogadni és tolerálni másokat.

Találkozás egy mókussal

Jó tanuló voltam. Különösen az olvasás, fogalmazás, ének és testnevelés voltak a kedvenc tantárgyaim alsóban, de felső tagozatban is megmaradt ez az irány. Minden iskolai ünnepségen szerepeltem. Verset mondtam, és az énekkarba is bekerültem, amit szintén a nagypapám vezetett. Nagyon jó hangja volt. Igaz, nem csak az énekhez, de a rend és fegyelem fenntartásához is. Ha ránk ripakodott, azonnal csend lett és vigyázzállás. Nekünk, unokáknak egyáltalán nem volt jó, hogy ő volt az igazgató, mert sokkal szigorúbban bánt velünk, mint más gyerekekkel. Ő soha nem becézgetett, puszilgatott meg bennünket. Persze, ha jól sikerült egy-egy szereplés, azért tőle is kijárt a dicséret.

Fára mászni, hóembert építeni, hógolyózni otthon lehetett és Gyöngyöspatán. Volt két nagy diófa a nagyszüleim udvarán. Az egyiknek a tetejébe én másztam föl, a másikra a húgom, és ott énekeltünk, szavaltunk rengeteget. Azóta is kedvenc fám a diófa. A gyöngyöspatai nagymamám vitt bennünket vasárnaponként a templomba is misére, amit mi Marikával mindig nagyon untunk. Hazafelé viszont meglátogattuk nagymama barátnőit, és bemutatót tarthattunk táncból, éneklésből, szavalásból. Nagy tapsokat kaptunk, aminek borzasztóan örültünk.

Magyar szalagocska

Negyedikes voltam, amikor édesapám elvitt Budapestre felvételizni a Magyar Rádió Gyermekkórusába. Majd ötödik-hatodikos lehettem, amikor a balettintézetet is megpróbáltuk. Egyik helyre sem vettek fel, így maradtam a kis falumban, és szorgalmasan mondtam a verseket. Ekkoriban küldtek először versmondó versenyre is. Visszagondolva nem is értem, hogy adhattak olyan komoly verseket a tanáraim a kezembe, mint Szabó Lőrinc: Lóci óriás lesz, vagy Várnai Zseni: Katonafiamnak… De bejött. Általában megnyertem a helyi és a járási versenyeket.

Nagyon hosszú volt a mai gyaloglás is a hőségben. Elfáradtam, fájt a vállam és a vízhólyagjaim. Mindkét sarkamon volt egy-egy óriási, valamint a jobb kisujjam alatt is keletkezett egy, ami elég fájdalmas volt. Egyre kevesebbet hordtam a bakancsomat. Túraszandálra váltottam, és a bakancs csak akkor került a lábamra, ha nagyon meredek, csúszós, kavicsos volt az út.

A csoportunk több tagja is föladta, előreküldte a csomagját, így megbeszéltük, hogy melyik szálláson találkozunk. Már előre lefoglalták telefonon az ágyakat. Mint egy nagy család, úgy aludtunk együtt, egy szobában, úgy mentünk vacsorázni is. Ma velünk vacsorázott Kathy Amerikából és egy férfi, aki Seattle-ből érkezett. A férfival már találkoztam korábban egy kútnál, és azóta mindig boldogan üdvözölt, ha találkoztunk: „ Hi, Katalin from Hungary!” Csatlakozott egy fiatal német kislány és egy olasz fiú is a csapatunkhoz. Milyen szép, tarka is ez a világ!

Egyre szabadabbnak éreztem magam, és örültem, hogy újraélhetem gondolatban az életemet. Ha nem fájt volna a lábam és a vállam, minden tökéletes lett volna.

 

Folytatjuk…

Gyöngyösi Szabó Katalin

 

 

Hozzászólások