„Bármennyit is értél el, többre vágysz, és bármennyit szereztél, még mindig hiányzik neked valami. A fösvénység sohasem csökken a keresettel, hanem csak lángra kap. A kapzsiság lépcsőfokai olyanok, hogy minél magasabbra jut, annál gyorsabban kapaszkodik tovább.”  (Szent Ambrus) 

A lélek mindig elégedett. Miért is ne lenne? Hiszen egylényegű a Teremtővel, az örökkévalóság a része, nem vonzza a múlandó világi játék: tiszta tudat, s a szeretetóceánban azonos a mindenséggel.

A lélek mindent megosztana az egész teremtéssel. A jót nem magának akarja, szeretné, hogy másoknak is jusson. Ha a lelkünkre figyelünk, nem vágyunk a máséra, nem vetemedünk a szerzésért csalásra, erőszakra.

Lelkünk hívó hangjára kinyitjuk szívünket, és ezzel kitárjuk a kaput a Teremtőhöz. A fizikai énünk, egónk viszont szinte mindig elégedetlen: véget nem érően hajszolja kívánságait. Az elégedetlenség két formában jelenik meg: aki fogához veri a garast, egyre többet és többet akar a meglévőhöz, ez a kapzsiság, amihez mindig társul a fösvénység is: a másiknak ne legyen annyija. A kapzsiság e sajátságára igen korán fölfigyelnek a korai egyházatyák, példa Szent Ambrus (339-397) fenti írása.

Sokszor pedig elegünk van a meglévőből, és valami egészen mást akarunk nagyon. Úgy gondoljuk, az majd elégedetté tesz, de az sem tölt be, új meg új vágyak horgadnak, egyre több, egyre új vagy más. R. Tagore finom képek sorával ábrázolja ezt az alapérzést:

Miért aludt ki a mécses? – Köpenyemmel takartam, hogy a széltül is magamnak óvjam – azért aludt ki a mécses.
Miért lankadt el a virág? – Szerelmes vággyal szívemre szorítottam, magamnak akartam, azért lankadt el a virág.
Miért száradt ki a patak? – Gátat emeltem rajta magamnak, azért száradt ki a patak.
Miért szakadt el a hárfa húrja? – Egy dalt akartam csak magamnak játszani rajta, azért szakadt el a hárfa húrja.

Az avaritia, az aviditas auri ’az arany iránti vágyakozás’ kifejezésből származik, a mohóság, kapzsiság, zsugoriság, fösvénység, fukarság, szűkmarkúság, garasoskodás, sóherség, anyagiasság, a hét főbűn egyike éppen ellentéte a lelkünk igazi természetének. A mértéktelenül fölhalmozott javak áttekinthetetlenné válnak, a lélek elveszti a tárgyi dolgok fölötti uralkodás képességét. Egy ember egyszer a háza melletti telekre kitett egy táblát: Ezt a földet annak adom, aki teljesen megelégedett. Arra hajtott egy gazdag ember, meglátta, úgy döntött, ő megfelel ennek a kitételnek. Bekopogott, kérdezte tőle az emberünk:

Te tényleg teljesen elégedett vagy? – Hogyne, megvan mindenem, amire szükségem van. De ember, ha valóban elégedett vagy, akkor mi szükséged van még erre a földdarabra is?

A fösvénység alapja az értékrend fölcserélése, a véges dolgoknak Isten és a lélek dolgainál többre értékelése. Orvosságai: Istenre hagyatkozás, kicsinyekre, szegényekre figyelés, az irgalmasság gyakorolása; törekedés összeszedettségre, a fölösleg kerülése anyagiakban és lelkiekben egyaránt.

Szkhárosi Horváth András már a XVI.században hasonlóan szólt A fösvénységről. Pázmány Péter A fösvénység gonoszságárúl című eszmefuttatásában fejti ki, hogy

“Ha mire szükséged vagyon: világ végérűl is meghozhatja a pénz. Innen vagyon, hogy mindnyájan, kicsinytűl fogva nagyig, a fösvénységet és pénzgyűjtést űzik. És hát hasznosb a bölcsesség a gazdagsággal együtt, mert sok istenes dolgokat bölcsességgel végbe nem vihettek volna, ha a gazdagság mellette nem lett volna. A fösvénység azért nem egyéb, hanem rendetlen, módatlan, mértéktelen kívánása, keresése, megtartása a világi jóknak.

Szent Pál nemegyszer írja, hogy a fösvénység bálványimádás, mert a fösvény a pénzből Istent csinál. És mennyin vannak, kik az ország szükségének színe alatt töltöznek!

És mint Cato mondotta: Az apró lopók vasban járnak: a nagy lopók arany láncban. És mivel nem az szegény, akinek kevés vagyon, hanem aki többet kíván; igazán azt mondhatja minden fösvény gazdagságára nézve, amit Amán monda; hogy úgy tetszik, semmije nincsen, mikor pedig minden jókkal teljes. A lelki szegény pedig semmi kincshez felettébb való szeretettel nem köti szívét; nem vágyódik azokra; a szorgalmatosságok tövisével nem szaggattatik javainak szaporításában: hanem megelégszik azzal, amit Isten adott.

Sőt meggondolván, mindnyájan Isten koldusi vagyunk, mindennapi kenyeret őtőle kérünk”.

Egy hindu elbeszélés szerint van egy szertartás, aminek során a tanítvány megajándékozza mesterét, de a számára legkedvesebb tárggyal. Az egyik tanítvány napokat töltött el a fontolgatással, hogy melyik kedves tárgyát adja oda, de végül egyiktől sem tudott megválni. Mestere azt mondta: nagy alkalom ez számodra arra, hogy megbocsássad ragaszkodásodat önmagadnak, és mindazoknak, akiket a szerzésvágy tart markában.

Sajátos módon Dante Isteni színjáték című művében a fösvények a Pokol és a Purgatórium legnépesebb közösségét alkotják. A XIX. énekében így jelennek meg:

“S mint a fösvény nem gondol másra többé
kincsén kívül, s a jót felejti tenni:
úgy kellett nékünk itten nyűgözötté
– kezünk és lábunk megkötözve – lenni;
s mig tetszik majd az igazságos Úrnak,
mozdulatlan heverünk e helyen mi.”

Ez a személyiségjegy a műalkotásoknak is gyakran tárgya. A fösvénységhez Bosch a festményén annak szimbólumát, a táskát rendeli hozzá. Ben Jonson angol költő, színész és drámaíró szatirikus célzatú vígjátéka a Volpone, avagy a pénz komédiája. Kortársa, William Shakespeare A velencei kalmárban mesterien formálta meg Shylock, az uzsorás alakját, akinek a kapzsisága felülkerekedik atyai érzésein. Egyszerre siratja lányát és ellopott kincseit:

„Bár holtan feküdne a lányom a lábam előtt, az ékszerekkel a fülében”.

Moliére: A fösvény című komédiája a pénz-imádat torzító hatásának kórképe, a szorongás, gyanakvás, vagyonféltés, elmagányosodás ábrázolása.

„Szegény pénzem, édes pénzem, egyetlen jó barátom, vigaszom, boldogságom… Nem tudok nálad nélkül élni”- kiabálja Harpagon.

A problematika örökké aktuális: mintha a Föld mindenkor csak a pénz körül forogna. Szerves párhuzama e műnek Csokonai Vitéz Mihály: Zsugori uram című jellemrajza:

Ül pénzes ládáján sovány ábrázattal, / Tisztelvén a mammont örök áldozattal. / A bús gond béesett orcájában hever, / Mérget kedveltető kincseiből kever.

Jókai Mór a Hétköznapok kötetben, A fukar végpercei című pillanatképében hasonlóan jellemzi az eltévelyedett értéktudatú embert.

Az idők során a „minden bajnak gyökeréből” társadalomszervező, civilizációs tényező vált.

Ady már a hatalom és a siker megtestesítőjeként ábrázolta a pénzt, mint az ember legfőbb értékmérőjét. Harc a Nagyúrral című költeményét Szerb Antal „a kapitalizmus monumentális mítoszának” nevezte.

„Megöl a disznófejű Nagyúr,
Éreztem megöl, ha hagyom,
Vigyorgott rám és ült meredten,
Az aranyon ült, az aranyon,
Éreztem, megöl, ha hagyom.”

A kapzsiság nem merül ki a tárgyi értékeknél. A lelki megnyilvánulásai: keveselljük az Istentől kapott tehetségünket; panaszkodunk a kívánt lelki vigasz elmaradása, késlekedése miatt; ragaszkodunk a lelki életet tápláló külső jelekhez.

Jézus azt mondja:

“Gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is”. (Mt 6,20-21)

To’Piro

(illusztráció: Antalffy Yvette)

 

 

Hozzászólások