Ritka az olyan író, aki alkalmat ad arra, hogy vele kapcsolatban maradandó szállóige keletkezzék. Tehát, amelyet nem ő írt vagy mondott ki, hanem eleve néki címeztek-szenteltek. Márpedig az 1865. február 27-én elhunyt Jósika Miklós még életében részesülhetett benne!

 

josika1

Nem is akármikor, hanem az első regénye, az Abafi megjelenésekor. Legelső bírálója, Szontágh Gusztáv állapította meg róla 1837-ben, hogy olyan mű, „mely a legjobb, mióta a magyar nyelv zeng”. Szontágh e felszólítással kezdte értő és pozitív kritikáját: „Uraim, le a kalapokkal!” Azóta is lépten-nyomon halljuk, sőt használjuk e frázist: amikor valamit valóban elismerünk. És a kritikusnak valóban igaza is lett: a korabeli és a későbbi olvasók is messze eléhelyezték e regényt Dugonics András Etelkájának és Fáy András A Bélteky-házának.

Az ekkor már a negyvenediket is betöltött Jósika érett íróként léphetett föl. Hegedűs Géza, maga is több regény szerzője, értő affinitással ragadhatta meg a Jósika Miklós-i stílus lényegét: „Jósikával végre egy olyan prózai elbeszélő jelent meg, aki tud lebilincselően mesélni, fordulatos történeteket bonyolít, de olyan kitűnő szerkesztői érzékkel, hogy az olvasó szakadatlanul nyomon követheti. Sehol sem húzza túl hosszúra a történetet, nem szűkszavú, de nem is beszél fölöslegesen. Az Abafi a magyar irodalom egyik legjobban komponált regénye.”

 

josika4

Báró Jósika Miklós író, a magyar regényirodalom egyik első képviselője Tordán született. Nagy múltú erdélyi arisztokrata család sarja.

És persze az író hosszú életpályájának többi regényére, így a szabadságharc után kényszerűségből külföldön írtakra is érvényes Hegedűs megjegyzése: „A mi számunkra Jósika csak azért nehézkes olvasmány, mert nyelvezete túlságosan közel marad az akkor friss nyelvújítás divatkifejezéseihez, amelyeknek jó része gyorsan avulónak bizonyult. Túl választékosan akart irodalmi maradni… Akkor ez volt a színvonalas beszélgetések nyelve.”

Adjuk át a szót magának Jósika Miklósnak! Álljon itt pár sor az Abafihoz írt úgynevezett Toldalékjából: „Mindenütt avult nézetekre, ferde ítéletekre s fonák fogalmakra akad az író: s munkájának legjelentősebb oldalai el vannak veszve. Neki azon kell jelenben lenni, hogy olvasót szerezzen, s így inkább a külső élettel kell bíbelődnie, mely a nagyobb résznek ízléséhez szól, mint belsővel, mely csak a műveltebb, gondolkozó olvasót mulattatja.”

 

josika3

 

Az 1834-es kolozsvári országgyűléskor Jósikát lenyűgözte a jeles szónokok stílusa, azaz „oly szép, oly bátor, oly, fejedelmet s alattvalót egyenlően tisztelő, nyílt és őszinte beszéde”. Így láttatja egyiküket: „Wesselényi Miklós (…) rendkívüli orgánummal volt megáldva, mely nagy mélysége dacára sok érccel bírt, s igen kellemesen hangzott, mindamellett, hogy az embert megrázta. Pompás szónok volt, nagy mestere a hangsúlyozásnak és a nem túlzott kézmozdulatoknak.”

 

josika2

 

Végezetül szólaljon meg a kolozsvári piarista diák voltára visszatekintő Jósika Miklós. Nem akármilyen titokba avat be bennünket! „Első munkámat tízéves koromban írtam. Címe: »Hollósi János« volt, és ez a Hollósi János magam valék. (…) Azonban páter Gul (…) ráakadt ez irodalmi kincsre, (…) elkobozta és megsemmisítette azt, komolyan kijelentvén, hogy asinus (azaz szamár) vagyok. E minőségemben léptem az írói pályámra…”

Holczer J. Pompiliusz

Hozzászólások