,,Ha megáld minket az ég valamilyen képességgel, azt hiszem, bűn lenne nem élni vele. A tehetség felelősség. Természetes, hogy megteszem, amit tudok, és segítek vele másoknak.” (Esther Mars)

Kecelen a Filus név egy köztiszteletben álló család nevét fémjelzi. Szerencsés ember vagyok, hogy Icukát – Tóthné Filus Ilonát – személyesen is ismerhetem. 2013-ban meghívást kaptunk a könyvbemutatójára. Ez egy „igazi” könyvbemutató volt: egy nagy terem, amely zsúfolásig megtelt, remek versmondók, nagyszerű moderátor, és a mi kedves, szerény írónőnk bájos, kedves vallomása.

Icukám, mesélj a családodról, gyermekkorodról! Mi az, ami ilyen nagyszerű, humán beállítottságú emberré alakított?

Először is köszönöm a lehetőséget, amellyel most, sokadszori felkérésre élek. Valóban megjelent már egy rövid bemutatkozóm a magazinban pár éve, azt gondoltam, elég lesz ez rólam. De van, amikor nem lehet nemet mondani, főleg ha a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Köre két fontos és általam tisztelt személye kéri.

Tősgyökeres keceli vagyok, s ha igaz, hogy köztiszteletben áll a Filus család, akkor ehhez a nagy família sok-sok tagja hozzájárult. Zenész család vagyunk, sokan közülünk magas szinten muzsikálnak, testvért, unokatestvéreket beleértve. Ha szűkebb családom jó híre is megalapozott, azt elsősorban bátyámnak, Filus Antalnak köszönhetem, akire nagyon-nagyon büszke vagyok. Ő Egressy-díjas karnagy, a Kalocsai Helyőrségi Zenekar karmestere volt nyugdíjaztatásáig, nem mellesleg Kecel díszpolgára. Kalocsán Pro Urbe kitüntetést kapott a zenekarral együtt. S ha tanítói munkásságom kicsit is hozzájárult ehhez a jó hírnévhez, azt megköszönöm a sorsnak.

1950-ben Fülöpszálláson születtem. Édesapám vasutas volt, akkor ott teljesített szolgálatot. Édesanyámmal, bátyámmal a vasútállomás melletti szolgálati lakásban laktak. Egy éves korom körül hazaköltöztek Kecelre a Rákóczi utcában lévő szülői házba, itt nevelődtünk fel. Kisiskolás koromra nagyon jó visszaemlékezni. Nagyszerű pedagógusok tanítottak, akik példaképül szolgáltak későbbi tanítói munkámban. Felső tagozatos koromban Csengődy József tanár bácsi volt az osztályfőnököm. Ő jezsuita pap volt, amiről nekünk ugyan nem beszélt, de szüleinktől tudtuk ezt. Nem volt családja, illetve mi voltunk a családja, a gyerekek, akiket tanított és szüleik, akiknek ajtaja mindig nyitva állt a tanár bácsi előtt. Nem csak a tanítással foglalkozott, de tudta a családok gondjait, ismerte tanítványai képességeit és maximálisan kihozta mindazt, ami bennünk volt. Ő szerettette meg velem a verseket, s ő figyelt fel arra, hogy valami kis rátermettségem van a versmondáshoz. Sokat szavaltam és énekeltem, minden ünnepségen, seregszemlén részt vettem. Nekem az ének és a szavalás mindig nagyon szeretett tevékenység volt.

A helyzet az, hogy – mint említettem – szűkebb családomban is mindenki zenész volt, egyedül én lettem a kivétel. Amikor nagybátyám rábeszélésére (aki akkor már Kiskőrösön létrehozta a Vasutas Úttörőzenekart, a mai zeneiskola ősét) bátyám az általános iskola után Budapestre nyert felvételt a Katonai Zenenövendék iskolába, édesanyám úgy érezte, hogy elvették tőle a fiát.

Bátyámmal

Ezért megmásíthatatlan döntése volt, hogy lányát már nem adja, így nem engedett a közelembe hangszert. Ezt a mai napig sajnálom, mert tudom, hogy a képességem nekem is megvolt hozzá. S ha muzsikálni nem lehetett, hát használtam azt a hangszert, amit Isten adott. Iskolánkban Jónás János tanár bácsi 80-100 gyerekből álló énekkart vezetett, s én ennek voltam sok évig tagja. Soha nem volt nyűg a rengeteg próba, és a régi Kultúrházban a fellépések mindig katartikus élményt nyújtottak számomra.

1964-ben, éppen az általános iskola végeztével indult Kecelen a gimnázium, s én 34 évfolyamtársammal együtt itt folytattam tanulmányaimat. Nagy könnyebbség volt ez szüleinknek, hisz legtöbbünk családja nem bírta volna el a vidéken taníttatás anyagi vonzatát. Tanáraink mindent megtettek, hogy jól felkészüljünk az érettségire. Itt kell megemlítem a magyartanárom nevét, aki az irodalom iránti elkötelezettségével nagy hatással volt rám. Katzenmayer Menyhért tanár úr fiatal volt és lelkes, számomra példa értékű kapcsolatot teremtett tanítványaival. Olyan felfokozott érzelmi állapotot tudott megteremteni egy vers vagy próza megismertetésekor, hogy sokszor kisírt szemekkel mentünk szünetre. A gimnáziumban is sokat szavaltam, persze már komolyabb érzelmi töltésű verseket. Egyet megemlítenék. Még mindig pontosan tudom Petőfi Az apostol c. versének 2. részét. Több szavalóversenyt megnyertem vele.

Verset mondok

Amikor Ady volt a tananyag, akkor választottam mottónak vagy életszemléletnek a következő idézetet, ami ma is a szemem előtt lebeg:

“Én nem leszek a szürkék hegedőse,
Hajtson Szentlélek vagy a korcsma gőze:
Röpülj, hajóm,
Én nem leszek a szürkék hegedőse.”

Nem tudom, sikerült-e, de mindig törekedtem arra, hogy amit csinálok, abban képességemhez mérten a lehető legjobban kiteljesedjek. Hálás vagyok a tanár úrnak, mély nyomokat hagyott bennem a gyerekekhez fűződő emberséges, már-már baráti viszonya, pedagógiai módszerei követendőek voltak számomra.

A középiskola elvégzése után hogyan történt a pályaválasztásod?

Na igen, e kérdés megválaszolása is őszinteséget igényel. Nem volt egyenes utam. A negyediket kezdtük ősszel, amikor az akkor már egy éve nekem udvarló fiú elém állt és azt mondta, házasodjunk össze. Az indok nagyon praktikus volt. Nővére ugyanis azon az őszön ment férjhez, és szülei a következőt mondták neki: „Vagy most nősülsz, vagy meg kell várnod, míg a húgod férjhez megy, mert ennyi lakodalmat nem bírunk tartani”. Őszintén szólva először meghökkentem, de aztán csakhamar megtetszett az ötlet, hogy asszony lehetek, aki a maga ura, és azt csinálnak a férjével, amit akarnak. Mikor szüleim megtudták a szándékunkat, édesapám azonnali válasza az volt, hogy szó sem lehet róla. Na de anyukám másképp gondolkodott, hiszen ő is 17 évesen ment férjhez egykor. Csakhamar elszaladt anyósához, összesúgtak, és nagymama véleménye mindent eldöntött: „Akkor kell adni a lányt, amikor kérik!” Az ő szava pedig apukám előtt szent volt!

Édesanyám akkor bement bejelenteni az igazgatómhoz, Nagy Sándor bácsihoz, hogy kivesznek a gimnáziumból, mert férjhez megyek. Én meg osztálytársaimnak meséltem nagy izgalommal éppen a szünetben az izgalmas döntést, amikor berontott az osztályba Csengődy tanár bácsi (akinek még mindig élveztük gondoskodó felügyeletét), és szinte vérbe forgó szemekkel, fenyegetően közelített felém. Ha akkor el nem szaladok, bizony felpofozta volna a menyasszonyt! Mire hazaértem az iskolából, már ott járt nálunk, és szüleimnek is alaposan megmosta a fejét. De mindhiába, a döntés megszületett.  Nagyon haragudott rám a tanár bácsim, azt hittem, soha nem fogja megbocsátani, hogy abbahagytam a gimnáziumot. (Nagy sokára aztán, amikor tanítónő lettem, csak megbocsátott.)

Esküvői fotónk

Így hát novemberben gyámhatósági engedéllyel összeházasodtunk. Én tizenhét, Laci húsz éves volt, s lettem Tóth Lászlóné. S én végtelenül „büszke” voltam, hogy, no lám… „Nem leszek a szürkék hegedőse”, és hogy én már révbe értem, nem kell nekem érettségi, hiszen asszony lettem! Hanem mikor az osztálytársaimnak eljött a szalagavatója meg az érettségije, akkor rádöbbentem, hogy éppen így lettem a „szürkék hegedőse”, hogy oda az álmom, valami elveszett, hisz mindig is pedagógus akartam lenni. Fiatal házasokként Kalocsán laktunk egy évig, férjemnek vegyésztechnikusként ott volt munkahelye. Én az EKA nevű vállalatnál betanított szerelőmunkás minőségben tanultam meg a csavarhúzót mesterien használni.

Tizenkilenc évesen Kalocsán szültem meg Laci fiamat, akit végtelen boldogsággal vártunk, de úgy éreztem, édesanyám segítsége, tapasztalata jól jönne a kicsi fiamhoz. Hazaköltöztünk hát, s a gyes alatt férjem támogatásával Kiskőrösön esti gimnáziumban befejeztem a középiskolát. Meglett hát nekem is az érettségim! Ennek birtokában felvettek az ÁFÉSZ irodába, s bár a számok világa nem állt soha közel hozzám, szerettem ott. Mégis, valahogy nem éreztem jó helyen magam.

Mégis diplomát szereztél. Hogyan sikerült?

A diplomáig még hosszú volt az út. Visszatekintve végtelen nagy szerencsémnek tartom, hogy volt igazgatóm, Nagy Sándor tudomására jutott, hogy megszereztem az érettségit, és Laták Ede bácsival, az akkori tanácselnökkel behívattak. Felajánlották, hogy mivel jól ismernek, felvesznek volt iskolámba képesítés nélküli pedagógusnak. El nem tudom mondani, mit éreztem, hittem is, nem is! Hát mégis csak valóra válhat, ami már elveszni látszott. Hogy én tanító lehetek? Hogy én tanító lehetek!

Férjemmel közösen jutottunk elhatározásra, nekivágok! Az sem számított, hogy jóval kevesebbet viszek haza az amúgy is szűkös családi költségvetésbe, mindketten azon voltunk, hogy legyek az, aki mindig is akartam. Az akkori gyakorlat szerint tíz napra Bajára kellett mennem év elején, ahol a legjobb pedagógusok, szakfelügyelők ennyi idő alatt próbáltak belénk – leendő képesítés nélküliekbe – csepegtetni annyi minimális kis tudást pedagógiából, ami az elinduláshoz feltétlenül szükséges volt. Ittam a szavaikat, s a tíz nap elteltével úgy szálltam le Kecelen a buszról, hogy éreztem, felkészültem! A föld felett jártam boldogságomban, s hazafelé még az ismerősöknek is másképp köszöntem. „Na hiszen! Pedagógus lettem!” Ma már jót mosolygok ezen, mert aztán rájöttem, talán egy egész élet sem elég ahhoz, hogy magabiztosan azt állíthassam magamról, kész pedagógus vagyok. Hatalmas lelkesedéssel és semmi tapasztalattal indultam neki az ismeretlennek. Mindjárt osztályfőnök is lettem a 3. a osztályban, és akkor még a nagyon ritka módon tantárgycsoportos oktatásba csöppentem bele.

Az első osztályom

Két harmadik és két negyedik osztályban taníthattam olvasást, nyelvtant, fogalmazást és környezetismeretet. Éppen a hozzám nagyon közel álló tantárgyakat. Munkámat alsós kollégáim segítették, tőlük nagyon sokat tanultam. Isten áldja meg őket! Ekkor ismertem meg Matos Maját, ő végzett tanítónő volt, és a párhuzamos osztály osztályfőnöke. Az ő óráira bármikor bemehettem előzetes bejelentés nélkül, tőle tanultam a legtöbbet. Egy életre szóló barátság is szövődött közöttünk. Mint ahogy megmaradt a barátság volt igazgatómmal, Udvarhelyi Istvánnal és kiváló pedagógus nejével, Icával is. Sokat tett pedagógussá válásomért Mihály László igazgató-helyettes, aki az óráimat rengetegszer látogatta. Segített, dicsért, és bíráló véleményét sem rejtette véka alá.

Egy évig kellett bizonyítani a rátermettségemet, aztán az iskola vezetésének ajánlásával felvételizhettem Baján az Eötvös József Tanítóképző Főiskolára. Azzal a tudattal mentem oda, hogy ennek sikerülnie kell, nincs más út! Jó sorsomnak köszönhetően 1972-ben megkezdhettem főiskolai tanulmányaimat levelező tagozaton. Nem volt könnyű három év. A tanításra, az aznapi órákra hosszú időt készültem, javítani való fogalmazások, nyelvtan négy osztálynyi, mellette a fiacskám is növekedett, háztartást vezettem, és még szántóföldünk, szőlőink is voltak, ahol a munka alól én sem vonhattam ki magam. Mindemellett felkészülés a vizsgákra, sok-sok beutazás Bajára. Ha férjem nincs teljes odaadással mellettem, talán nem is tudtam volna végigcsinálni. 1975-ben mindenórás kismamaként mentem államvizsgázni.

Gyönyörű volt az a nyár! A diplomámat simogathattam, és megszületett második fiacskám, Zoli. Ezután is mindvégig Kecelen tanítottam. Gyakorlott pedagógusként több mint húsz évig alsó tagozatos munkaközösség-vezető voltam, s mindvégig magyar nyelvet, irodalmat, környezetismeretet és éneket tanítottam. Szenvedélyesen szerettem a munkámat, soha nem bántam meg, hogy pedagógus lettem. Vezettem szakköröket, tanítottam be színdarabokat, és sok-sok kisgyereket készítettem szavaló-, ének- és tantárgyi versenyekre. A rengeteg dobogós helyezést felsorolni sem tudnám már. Erkölcsi elismerésben is volt részem, miniszteri dicséretet vehettem át, és a pedagógiai munkám elismeréseként az egyik tanév végén én kaptam a Kecel címeres arany pecsétgyűrűt az akkori polgármestertől. Bízom benne, hogy tanítványaim százai emlékeznek jó szívvel rám, igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt.

Milyen szép emlékeket őrizgetsz a lelked mélyén a gyermekekkel eltöltött időkből?

Rengeteget! Nagyon szép emlékeket őrzök a kirándulásokról. Mivel alföldön élünk, tanítványaimat rendszeresen hegyvidékre vittem. Harmadikban a Mátra csúcsát, a Kékest hódítottuk meg, és onnan egy csodálatos turistaúton végigkísértük a folyóvíz útját. Ittunk a forrásból, majd hegyi patak mellett több km-es túrát tettünk Mátraházáig. Negyedikben már a Rám-szakadék vadregényes tájain túráztunk. Gyerekek, felnőttek egyaránt élvezték.
Sok-sok „gyereknyelv” történetem is van. Mindig nagyon szerettem a humort, ellentétben a gúnnyal. A humor vidámságot, a gúny valakiben megbántottságot okoz. Szerettem a csibész, de jó szándékú gyerekeket, és amin csak lehetett, humorral tettük túl magunkat. Egy nagyon kedves, rövidke kis emléket idézek itt:

Osztályharc

Október 20-a délelőtt az ’56-os forradalom jegyében zajlott. Rövidített órákat tartottunk, hogy azután részt vegyünk az ünnepi megemlékezésen. Harmadikosaimmal rászántunk egy órát, hogy legyen fogalmuk róla, mit is ünnepelünk, mire készítettük a sok kis zászlót. Meséltem nekik az ő szintjükön forradalomról, szabadságharcról. Aztán a nagy készülődésben két fiú… hát, összeakaszkodott a szünetben. Ennek következtében Petinek eleredt az orra vére. (egyébként is sűrűn) Mire én az osztályba mentem, a lányok már takarították a parkettára lecsorgó vért, tüsténkedtek Peti körül. Ijedten kérdeztem: “Mi történt itt?” Az egyik fiú: “Hát, kitört a forradalom!” Mire Kata: “Ez osztályharc volt!”

Mikor jött az írás gondolata, mikor érezted meg édes ízét? Milyen műfajú volt az első írásod, amit megmutattál a nagyközönségnek?

Nyugdíjba vonulásom előtt pár évvel valami megfogalmazhatatlan, hatalmas íráskényszer fogott el. Fejemben állandóan rímek, ritmusok kergették egymást, és addig feszített, amíg papírra nem vetettem ezeket a gondolatokat. Volt, hogy úton, vezetés közben vagy a tanórán- míg gyerekeim némán olvastak- jöttek a gondolatok,  egyszerűen muszáj volt lejegyeznem, még a remegés is elfogott mindaddig, míg le nem írtam. Verseimmel Maja rábeszélésére felmerészkedtem az internetre. A Virtus.hu volt az oldal, ahol Fitó Ica nicknévvel beregisztráltam. Ez a név a Filus-Tóth ötvözetből jött létre, és a mai napig használom írásaim alá. Ruder Jana, akit ott ismertem meg, már írt erről a portálról, én csak annyit tennék hozzá, szép és keserves évek voltak azok, amíg ott együtt voltunk. Szép, mert sok barátság szövődött, és keserves, mert nicknév alatt, arctalanul nagyon sok, úgy hiszem igazságtalan bántásnak is ki volt ott téve, aki írt. Mégis sokat köszönhetek annak, hogy évekig ott írtam.

A kecskeméti könyvbemutatómon a Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körében

Hogyan találtál rá a 7torony Irodalmi Körre? Milyen érzelmi szállal kötődsz a körhöz és tagjaihoz?

A Virtusról kivált egy csoport Verő László kezdeményezésére, aki létrehozta a Héttorony Irodalmi Portált. Engem is ő hívott, nézzek szét, és ha kedvem van, csatlakozzak hozzájuk. Naná, hogy volt. 2006-tól tagja vagyok ennek a csoportnak. Nagyon sokat köszönhetek Verő Lászlónak és Maróti Györgynek, akik buzdítottak, és sokat segítettek tanácsaikkal. Sajnos ma már mindketten az égi kávéházban beszélgetnek versről, prózáról, irodalomról.

Szerencsére a Lektor halála után sem szűnt meg a Torony, lett újabb gazdája Serfőző Attila személyében. Nekem a Héttorony az internetes otthonom. Baráti szálak fűznek sok ott írogató társamhoz, magam is hívtam meg oda többeket, ők is ott ragadtak. Évenként találkozunk kétszer-háromszor, mindig valami más helyen, és mindig valaki felvállalja a szervezést. A személyes ismeretség egy olyan plusz, ami nélkülözhetetlen a jó kapcsolatok meglétéhez. Büszke vagyok rá, hogy Kecelen is volt már toronytalálkozó, s én is, ha nem is mindegyikre, de sokra el tudtam menni. A toronyba beküldött írások a szerkesztők szűrőjén át kell essenek, csak az általuk jónak tartott alkotás kerülhet fel a főoldalra. Egy ideje állandósulni látszik a szerkesztők csapata, áldozatos, minden ellenszolgáltatás nélkül végzett tevékenységük köszönetet érdemel. Az irodalmi magazin alapítójának emlékére minden évben líra és próza kategóriában Verő László-díj (emlékérem és oklevél) kerül átadásra. 2014-ben próza kategóriában én vehettem át ezt a megtisztelő díjat, amire nagyon büszke vagyok.

Bátai Tiborral együtt átvesszük a Verő László-díjat

Úgy érzem, hogy verseid mellett inkább a novelláid mutatják meg igazán írói értékeidet. Hogyan születnek ezek a kitűnő írások?

Mint jeleztem, először verseket írtam csak, néha egy-egy kisebb prózát. De egyre jobban ráéreztem a széppróza ízére, s bár sokkal időigényesebb, mégis egyre többet afelé fordultam. Legtöbb írásom témája közvetlen környezetem, szűkebb és tágabb családom, Kecel. A mindig is homokon élt őseim nehéz sorsa, a szívósságuk, ami a megélhetéshez kellett, a “cserzett bőrű” parasztember öröme és bánata mind-mind megörökítendő tiszteletet érdemel.

Hol olvashatjuk még írásaidat? Talán nemsokára megjelenik a következő könyved is?

Több irodalmi portálra is kirándultam, így találhatók írásaim a DunapArt cafén, Artpresszóban, a Tollal.hu oldalán is, valamint a Cinke, Poet.hu oldalakon. Egy ideje saját blogba gyűjtöm írásaim egy részét. De ha beütöm a nevem (Fitó Ica) a Google nagyon okos keresőjébe, magam is meglepődöm, milyen sok helyre elvitték alkotásaimat.

2009-ben megjelent Asszonylélek c. kötetben Matos Maja, Radva Juli, Ruder Jana versei mellett az enyéim is megtalálhatóak. A 2011-ben megjelent Ember a versben c. antológiában is vannak írásaim. A pár évig megjelent Tollinga antológiában a kiírt pályázat dobogós alkotásai jelentek meg, prózáim, verseim egyaránt megtalálhatók benne. Az évenként megjelenő Héttorony Antológia szerzőinek névsorában is rendre helyet kapok. Édesanyám életét az Ilonca c. kisregényben írtam meg, ami először E-könyv formában került fel a világhálóra, majd része lett a 2013-ban kiadott Csendhangok c. kötetnek.

A Csendhangok című kötetem dedikálása

Ebbe a kötetbe belekerült sok családi ihletésű történet, tanítói munkásságom alatt született „Noteszemből” gyűjtemény és számomra kedves verseim. Ennek a könyvnek a bemutatóját említetted a riport elején, Évám, és itt is nagyon köszönöm, hogy megtiszteltetek Weninger Erzsikével, elfogadtátok a meghívásomat. Azt meg pláne köszönöm, hogy Kecskeméten is megszerveztétek, hogy bemutatkozhassak, bemutathassam a kötetet. Egyelőre kicsit félretettem a ceruzám, más, fontos feladat az, aminek most meg kell felelnem, s ami egész embert kíván. Édesapám 92 éves, az ő ápolása köti le napjaimat, éjszakáimat. Nem tervezek tehát újabb kötetet. De remélem, lesz még időm, lesz még erőm s lesz még kedvem újabb írásokra.

Mesélj nekünk a kerámiázásról! Hogyan találtál rá erre a kézműves körre?

Amikor nyugdíjas lettem, szabadidőm megengedte, hogy az agyagozásba is belekóstoljak. Matos Maja és F. Mencsik Rita vezetésével működik a kerámia szakkör a Művelődési Házban. Én csak ízlelgetem, tanulgatom, igyekszem ellesni a nálam értőbbektől a megmunkálás folyamatait, és próbálom ki magam ebben is. Az agyag csodálatos, és néha egészen szép dolgokat sikerül nekem is készítenem.

Kerámiáimból

Icukám, mi a jó és hosszú házasság titka? Szegény nagymamám nekem mindig azt mondta: „Kislyányom, a férfiembört a hasán körösztül löhet mögtartani!” Tudom, hogy te egy tökéletes konyhatündér is vagy! Bizonyára a ,,zembört” is jól választottad ki. Láttam csillogó szemét a könyvbemutatón! Nagyon szeret téged!

Mosoly van az arcomon, ami a főzést illeti… Mivel az iskolapadból mentem férjhez, én bizony akkor még nem tudtam főzni. De magunk kedvére megtanultam. Eleinte szakácskönyvekből, aztán már ment anélkül is. Megszerettem. Azt gondolom, egy jó étel megfőzése, egy finom sütemény elkészítése alkotás, és nagy örömöt okoz.
A hosszú házasság… Nagyon fiatalon kötöttünk házasságot, talán összenevelődtünk, összecsiszolódtunk. Mindkettőnknek fontos volt, hogy mit és hogyan szeretne a másikunk. Soha nem kötöttük meg egymás kezét semmiben, hanem segítettük egymást terveinek megvalósulásában. De a fentebb írtak is erről szólnak.

Két fiunk négy unokával ajándékozott meg bennünket, s amíg ki nem nőnek minket, igyekszünk sokat velük lenni. Sok éve már, hogy nyaranta egy hetet eltöltünk a Balatonnál, csak mi és az unokák. Egész évre feltöltődünk élményekkel.

Balaton 2012

Amikor az Asszonylélek kötetem eljutott az olvasókhoz is, itt Kecelen megállított az utcán egy jó ismerősöm, és azt mondta: „Tudod, Icukám, az egyik versedet minden családban ki kellene függeszteni a falra!” És a pár soros versikét elmondta kívülről:

Ha

ha nyűgös vagyok
mert fáj a fejem
ha undok vagyok
és nehéz velem
ha a hangom olykor
felemelem
kérlek
ne haragudj rám
beszélj szelíden hozzám
fogd a kezem

Hát így valahogy….

Icukám! Még alig kezdődött el a 2015-ös év. Kérlek, kívánj valamit az olvasóknak és a magyar embereknek!

Nagyon egyszerű dolgokat kívánok én. Szeretném, ha mindenkinek megadatna az emberhez méltó élet! Szerető társ, család, fedél a feje fölött, és a megélhetéshez szükséges anyagiak előteremtésének a lehetősége. A legfiatalabb korosztálynak azt kívánom, felnőtt korukra találják meg azt a munkát, hívatást, amit nem kötelezettségből, de szeretetből tudnak végezni! Nekem ez megadatott, amiért hálát adok Istennek.

Nagyon szépen köszönöm ezt az életútinterjút! Ez által még jobban megismerhettek téged az olvasóid és toronylakó társaid is! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked minden szépet és jót! Köszönöm a barátságodat!

Én köszönöm a lehetőséget és az olvasók türelmét, mert elég hosszúra sikerült az interjú. Mindazoknak, akik végigolvasták, szeretettel nyújtom át kerámiavirágokból készített csokrocskámat.

 

Fáj-vers
/édesanyám halála után/

Fáj-utakon gyakran ösvényt vágok,
szél süvítés hóesés között,
dércsipkékből gyűjtöttem virágot,
fagyott-könnycsepp masnival kötött.

Fáj-utaknak állomása hantod,
égi csended burka rám terül,
elsiratom mély titokba’ tartott
hiányod, mit vonszolok belül.

Jégpáncél ölelte fáj-virágok,
gyászszalagokat cibál a szél,
magányosan, kifosztottan állok,
hallgatom, mit fagyott rög mesél

Könnycsepp gördül dermedt rózsaszálra,
fáj-szorítás enged, csendesül…
fejfán vacog mécses láng magánya,
kék égen fehér galamb repül
2011. febr. 5.

Mennyit kívánjak?

Mennyit kívánjak még nekünk?
Csak annyit, míg együtt leszünk.
Együtt látni gyümölcseink
embersorsát,
végignézni
azt a csodát,
hogy unokáink nagyra nőnek.
És ha majd
a nehéz napok,
betegségek vagy bánatok
mindkettőnket meggyötörnek,
egymás keresztjét is vinni,
és utolsó percünkig hinni
abban, hogy amit
tettünk a múltban,
az jól van úgy, ahogy van.
Ha vétkeztünk, megbocsátjuk.
Hisz egyenes gerinccel jártuk
a hosszú utat végig,
soha nem tapostunk
egymásba vérig,
csak embervoltunk
gyengéivel számolunk el
egymás előtt,
melyekkel nem döntöttük
egymásra a tetőt…
A házunk melegére
mindketten vigyáztunk,
s ha néha-néha tán esendőn
meg is fáztunk,
várt a biztos otthon vissza.

„A tisztáknak minden tiszta”.

A zurammal

Dícsértessék

Már tegnap incselkedett a tél, de nem vettem komolyan. Pedig a hajnali szürkület furcsán, fehéren villódzott.
Nagy hópelyhek keringőztek a levegőben, sziszegő szél muzsikált hozzá.
Álltam az ablakban, és gyermekkorom varázslatos csodavilága sejlett fel bennem.
– Esik a hó! – kiáltotta bennem a kislány és örült a lelkem.
Mesebeli táj tárult szemem elé. Lassan minden fehérre változott.
Olyan tiszta lett, olyan békés, olyan ártatlan….olyan mesebeli…olyan gyerekkorombéli.
Emlékképek tódultak fel bennem. Nagyanyám hósipkás háza, ahol mindig duruzsolt a tűz a sparheltben, mire felébredtem. Nem láttam, csak hallottam, mert akkora dunna volt a takaróm, hogy az orrom sem látszódott ki rajta. De a lerben sülő krumpli és az olajos káposzta semmihez nem hasonlítható illatát csak megéreztem!
Nyakig kifészkelődtem a nehéz dunna alól. Nagyanyám már éppen a mindennapos reggeli takarítást végezte. Először is kis köröcskéket rajzolva fellocsolta a földes helységet, majd kisöprögetett. Közben serényen rakta a tűzre az esti morzsolásból ottmaradt csutkákat, amik jó meleget árasztottak. A jégvirágok egyre inkább engedtek a meleg levegő olvasztó követelésének, és nagy bánatomra kezdtek cseppecskék formájában legördülni az ablaküvegen. Sírnak a virágok – mondtam.
Nagyapám  gumicsizmában, nagy kucsmában lép be, topog, szorgalmasan veri le magáról a frissen ráhullott havat.
– Dícsértessék!- szólalok meg vékonyka hangomon.
– Décsértessék! – pödri meg nagyapám a bajuszát. – No! Hogy aluttá lánka?
Meg sem várva a kötelező választ, hogy köszönöm jól, már mondja is:
– Oszt ideje vóna főkeeni má! Mingyá früstökölünk.
Kaptam magam gyorsan, kibújtam az ágyból, magamra az ubonyt, és irány a lavór. Nagyanyám már belekészítette a jó meleg vizet, a furcsa illatú háziszappannal megejtettem a reggeli cicamosdást.
Közben már az asztalra tette nagyapámnak a minden reggel kijáró kupica pálinkát, aminek felhajtása előtt megint elhangzott a „Décsértessék”, utána meg  kijárt az “Egésségére apjuk!” jókívánság, amire rekedt köhécselés volt  “köszönöm” helyett a válasz.
Asztalhoz ültünk.
-Édes Jézus légy vendégünk,
áldd meg, amit adtál nékünk.
Enélkül nem lehetett hozzáfogni az evéshez. Nagyanyám keresztet vetett a házilag sütött kenyérre, és gyengéd mozdulattal megszegte azt. Volt az asztalon paprikás zsír, ebbe mártogattuk a finom, ropogós héjúra sült krumplit, és olajos káposztát ettünk hozzá. Kell ennél fenségesebb eledel? Most is érzem az ízét a számban.
Ekkor a kávéfőző berregése visszaránt a jelenbe. Kiszédelgek a konyhába, és magamba döntök egy nagy adag kávét…. reggeli helyett….mert arról már rég leszoktam.
Pedig annak a régi früstöknek az illata még mindig itt lengedezik körülöttem.
–    Dícsértessék! – mondom a Zuramnak, aki furcsa szemeket mereszt rám.
–    Mit álmodtál? – kérdezi összeráncolt homlokkal, miközben ő is felhörpinti a nagy csésze kávét.
–    Egésségére apjuk! – mondom mosolyogva.

Régimódi történet
/Életkép a múlt század elejéről /

Tegnap még verőfényes napsugarak küldték aludni az éjjel őrségben lévő csillagokat, ma hajnalban azonban már fényük sem látszik át a ködön. Sötét, borús az ég, szitál valami, tán csak a sűrű köd, de mintha hó is keveredett volna bele.
Nehéz csend ül a tájon, s ha lett volna még levél a fákon, mozdulatlanságba merevedve talált volna rá a hajnal, szellő sem rebben.
„Maradós lesz ez a nyirkos, csontig hatoló”— vakarja meg fejét Gábor.
Ma is korán kelt, mint mindig, mióta az eszét tudja. Tanyasi ember hasára nem süt a nap se nyáron, se télen, a tanyasi embert a kakaskukorékolás ébren találja.
Ma éjjel egyébként sem aludt jól, ha aludt egyáltalán valamennyit is. Sűrűn kinézett az istállóba, minden rendben van-e, mert egyetlen tehenük hasas, és lassacskán várható az ellés ideje. Ha jól számolja, igencsak itt a kétszáznyolcvanötödik nap. Figyelni kell a jószágra nagyon, s ha úgy látja, hogy szükséges, azonnal szaladni kell, persze időben, mert akkor tud segíteni az orvos. Józsi doktorral mindent megbeszélt már, de nagyon izgul. Nem volt még borjúellés náluk, ifjú asszonyával az első tehenet tartották.
Iparkodik a hajnali ködben az istállóhoz, kezében a viharlámpával, de így is csak nagyon nehezen lát. Bogár, a fekete kutya ott fut a lába mellett. Látni nem látja, beleveszett színe a sötétségbe, de lihegését hallja, és sz?re szinte súrolja a gazda lába szárát.
„Eriggy már odébb!”— lök egyet rajta kicsit indulatosan, de mindjárt meg is bánja, mert szegény jószág ijedten vakkant fel.
„Jólvanno” — simítja végig kérges tenyerét az azonnal megbékélt puli bundáján, viszonzásul a kis jószág megnyalja a kenyéradó kezet.
Julcsa tehén elnehezedve áll a karámban, hatalmas, meleg szemei álmodozóan valahova a messzibe néznek. Nem evett már az este, inni is alig ivott, nyilván érezte, hamarosan történik valami. Valami, amit nem tud pontosan, hogy mi is az, de történnie kell, hiszen minden olyan furcsa körülötte. A gazda is, né, tegnap este gondosan lemosta a hátulját, tőgyét, hátsó lábait, és mennyit itt topog körülötte, de még Bogár sem ugrál fel a lába szárára, mint azelőtt mindig. Halkan járkál most, szinte tisztelettel kerülgeti. Friss, illatos alom van a patái alá szórva, jól esne belehemperedni, csak nem biztos benne, hogy fel is tudna állni, annyira súlyosnak érzi a testét. De, hogy itt a gazda, mégis csak meggondolja magát, már annyira húzza lefelé a szinte földig lógó hasa, a feszülő tőgye.
Óvatosan — már amennyire lehet — lerogy a zizegő szalmára, jobb oldalára dőlve kissé megkönnyebbül. Jól esik a fekvés. Kicsit fészkelődik még, keresi a kényelmet, aztán megpihenni leteszi a fejét. Bogár odasettenkedik hozzá, tisztes távolban leül, jelezve, hogy „Itt vagyok ám, és vigyázok rád!”
Gábor elérkezettnek látja az időt, lám jól mondta a napot Józsi doktor! Be is szalad a házba, hogy szóljon asszonyának, keljen, hátha szükség lesz a segítségére, ne adj`Isten, még orvosért is szaladni kell. Marika persze már talpon van, meleg teával várja emberét, sőt a tűz is ropog a sparheltban. Ügyes menyecske ő, igazi tanyára való.
Nagy izgalommal igyekeznek vissza az istállóba. Julcsa addigra egyre idegesebben forgatja a fejét hátra a hasa felé, hánykolódik. Egyszer fel is állt, de mégis csak jobbnak látta ledőlni, mintha úgy könnyebbnek érezné ezt a furcsa állapotot.
Az ellés jelei most már csalhatatlanul megmutatkoztak. Julcsa hasa két-három percenként megfeszül, és ilyenkor szinte présel minden izma. Marika jól tudja, ezek már a tolófájások, hamarosan meg kell jelennie a kis borjú patácskáinak. Ha ez így történik, nem kell senki más segítség, mert akkor nem farfekvéses a kis jövevény.
Mindkettőjük homloka gyöngyözik, izzadnak az idegességtől és aggódástól. Bogár is nyugtalan, már egészen az istálló ajtajáig húzódott, füleit lesunyta, mert érzi, valami nagy feszültség van a levegőben.
Gábor teljesen elérzékenyül, amikor megjelenik a két kis pata, és Julcsa addig présel, míg az alsó lábszáracskák is kinn vannak. Most kevés pihenő, ekkor elhatározzák, hogy segítenek a következő fájáskor, gyengéd erőszakkal húzzák, segítik kifelé a kis életet. Közben nyugtatgatják Julcsát, aki nem tiltakozik a jelenlétük ellen, s tán a segítséget is jó néven veszi. Néhány tolófájás, a magzat már szinte félig kinn van, és a következő nagy fájásnál kicsusszan a „csoda” Julcsából!
Szinte élettelenül hever a puha almon a kisborjú, gyönyörű, egészséges jószág.
Gábor és Marika az átélt izgalomtól és megkönnyebbüléstől meghatódva, könnyes szemmel ölelik meg egymást, sírva, nevetve nézik, ahogy emelgeti kis fejét a jövevény. Kerül puha ruha a legszükségesebbek megtörölgetéshez, gondos asszonykéz veszi kezelésbe az újszülöttet, a férfiember pedig Julcsával törődik, aki tudja Isten honnan, de ösztönösen teszi a dolgát, annak rendje és módja szerint megeszi a méhlepényt, majd elkezdi megtisztítani kisborját.
Gyönyörű látvány, ahogy az anya meghitten, gyengéden végignyalogatja kicsinyét, ezt már megnyugodva, kéz a kézben nézi végig a gazdapár. Magukban hálát adnak Istennek a kis jövevényért, és bizakodva néznek a jövő elé, mely tele van újabb tervekkel.
Mire fáradtan kilépnek az istállóból, egy vékony fénysugárnak mégis csak sikerült áttörnie a ködfalat. Rámosolyog az ifjú párra.
Üzenet van ebben a mosolyban, erőt és reményt adó üzenet.

 

 

Nagy L. Éva

Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások