Bahget Iskander fotóművésznek mozgalmas időszaka volt az augusztus-szeptember hónap. Augusztus 14-én ünnepelte 69. születésnapját (amelyhez ezúton is gratulálunk!), azután augusztus 16-án átvehette Budapesten a Magyar Érdemrend Tisztikereszt kitüntetést Balog Zoltántól, az emberi erőforrások miniszterétől a köztársasági elnök megbízásából.

Szeptember 30-án a Város napja alkalmából munkásságáért Kecskemét városa Pro Urbe-díjjal jutalmazta. Egy szép, nagyszabású gálaműsor keretében méltatták többek között az ő tevékenységét is, amelyet a városért, az országért fejtett ki.

Hogy érzed magad mostanában? Sokan gratulálnak, a figyelem középpontjába kerültél.

A véletlen műve, hogy így egybeestek a dolgok. Nem születésnapi ajándéknak tekintem a kitüntetéseket, bár természetesen nagyon örülök és meghatódtam tőlük. Csak folyamatosan tettem a dolgomat, megpróbáltam vizuálisan megfogalmazni és kifejezni a gondolataimat. Jó érzés az elismerés, mert úgy érzem, megdolgoztam érte. Hittem abban, amit csinálok. Otthon érzem magam a tanyavilágban, az emberek között, ahol fényképeztem. A kitüntetések igazolják, hogy jó úton haladok. Ha nem dolgoztam volna meg érte, nem lenne ilyen jó érzés.

Már régóta élsz itt Magyarországon, itt az otthonod. Mikor és hogyan kerültél ide a szülőhazádból, Szíriából?

1967-ben jöttem Magyarországra ösztöndíjasként, hogy olajmérnöknek tanuljak. Aztán visszatérve a hazámba kamatoztattam volna a tudásomat. Végül is kohómérnök lettem, 1971-ben műszaki főiskolai diplomát, 1976-ban mérnöktanári diplomát szereztem.

Tanulmányaim befejezése után több helyen dolgoztam, többek között a kecskeméti SZIM-ben, az AGRIKON vállalatnál, mint szakmérnök, majd Algériában és Marokkóban képviseltem a magyarországi vállalatomat.

Először fel sem merült bennem, hogy itt maradok Magyarországon. Egész kis könyvtárat szedtem össze a zsebpénzemből, hogy hazavigyem, mint szakirodalmat, és otthon felhasználjam majd a munkámban.

De közben elkezdtem fotózni, és egyre jobban megismerkedtem az országgal, az itteni emberekkel. Különösen a tanyavilág egyszerű népe fogadott szeretettel. Kezdtem otthon érezni magam. Megismerkedtem majdani feleségemmel is, és egyre több szál kötött Magyarországhoz. Nem volt egyszerű döntés, hiszen a szüleim és rokonaim még ma is Szíriában élnek, én pedig sokáig nem mertem hazalátogatni, mivel ösztöndíjasként tanulmányaim végeztével kötelességem lett volna hazamennem. Tartottam az esetleges következményektől, és 25 év telt el, mire újra hazamentem. Azóta ismert művészként térek oda vissza. Célom az, hogy népszerűsítsem az arab világban a magyar kultúrát, megismertessem Szíriával és a térség országaival Magyarországot.

Hogyan lett tehát a kohómérnökből fotóművész?

Egy egyszerű kis orosz fotómasinával kezdtem fényképezgetni, és nem adtam be a filmeket előhívásra az Ofotért-be, hanem magam tanultam meg, hogyan kell előhívni őket. Vásároltam hozzá kellékeket, és bekéredzkedtem a főiskola fotólaborjába néhány órára. Lassan megtanultam a nagyítás, előhívás minden csínját-bínját. A lakásunk kicsi volt, a pelenkák mellett ott száradtak az előhívott fotók a szárítókötélen.

Egyre tudatosabban fényképeztem és éreztem, hogy meg kell ismernem az ország kultúráját is, ha a benne lakó embereket fotózom. A fényképezést mindig is egy művészeti ágnak tartottam.
Miről mesélnek a fotóid? Mit szeretnél kifejezni velük?

A szociofotó célja a valóság kifejezése. Mintha tükörbe néznénk. A tanyavilág része a magyar életnek. Segíteni szeretnék a fotóimmal, megismertetni mindenkivel, hogy hogyan élnek az egyszerű emberek. Mások figyelmét felhívni rá, akik esetleg segíteni tudnak. Vagy akik nem jutnának el oda, hogy a saját szemükkel lássák azt a fajta életet.

A fotó a valósághoz hű dokumentum, a fotósok feltárják az értékeket. Én vizuális ember vagyok: egy fotóból sok információt tudok meg. Manapság az emberek nemigen olvasnak szöveget, inkább csak képeket néznek (film, internet, folyóirat stb.). A képek látványából szűrnek le információt, hogy mennyit és milyet, az az egyes ember intelligenciájától függ.

Mesélj valamit a kiállításaidról! Volt-e különösen kedves a számodra a sok-sok kiállítás között?

Több mint 250 alkalommal állítottam ki a képeimet egyéni tárlatokon. A többi közt kiállítást rendeztem az erdélyi menekültek javára 1989-ben, az autista gyermekek megsegítésére 1999-ben, és felajánlottam munkáimat a Magyar Fotográfusok Háza restaurálására is 2002-ben. Magyarországon kívül volt kiállításom Kanadában, az USA-ban, Hongkongban, Új-Zélandon, Erdélyben, Algériában, Dániában, Franciaországban, Szíriában, Szerbiában. Némely országban több alkalommal is.

A kiállításoknak mindig örülök, mert rákényszerít a kemény, koncentrált munkára. Szívesen emlékszem vissza a kecskeméti Erdei Ferenc Művelődési Központban megrendezett első kiállításomra. Különösen jó érzés, ha ott látom a barátaimat, ismerőseimet a tárlaton, s ha a nézők értik, hogy mit akarok kifejezni a képeimmel. Akkor igazán hasznos egy kiállítás, ha emberi kapcsolatokat, népek közötti barátságot tudok összeboronálni vele.

A kecskeméti művészvilág jól ismert alakja vagy. Milyen társadalmi, közéleti szerepet vállalsz szűkebb és tágabb környezetedben?

Először is a saját házam táján teszek rendet. Ezt a házat és a körülötte lévő kertet mind saját magam (persze segítséggel) építettem, hoztam létre. Általában jellemző rám, hogy megpróbálok mindent magam megcsinálni. A kertemnek csodájára járnak az ismerőseim, sok híres író, költő, művész, közéleti személyiség, sőt arab diplomáciai személyiségek is megfordultak nálam.

Szerencsémre olyan közegben élek, ahol oda tudunk figyelni a városrészünkre, Hetényegyházára is, ahol élek. Alelnöke vagyok a Városszépítő Egyesületnek, és a helyi kertész barátommal együtt virággal látjuk el a főutcát, küzdünk a parlagfű ellen (sikeresen, úgy tűnik). Fotósként plakátokat készítek a munka propagálására. Időnként meghívnak minket más településre is, hogy zsűrizzük a szépségét. Ezt is szeretem, mert ebből is sokat tanulok. Aztán kiállítások megnyitójára hívnak, amit örömmel vállalok, mert segíthetek a szakmabeli kollégáimnak méltató szavaimmal.

Mostanában találkozhatunk az interneten nagyon régi, 1979-ből származó fotóiddal. Lakiteleken készültek.

1979-ben volt Lakiteleken a Fiatal költők, írók találkozója. Én akkor Lezsák Sándort már a Forrás szerkesztőségéből ismertem. Felkért, hogy állítsak össze egy kiállítást képeimből a találkozó idejére. Örömmel vállaltam, bár akkor még nem tudtam, hogy életem meghatározó eseménye lesz ez a találkozó, s hogy most, több mint harminc év után mekkora kincset érnek az ott készített fotóim. Hiszen ott volt az irodalmi élet színe-java: Illyés Gyula, Buda Ferenc. Készítettem fényképet Kányádi Sándorról, Sütő Andrásról, Esterházy Péterről, Tóth Menyhértről és még sok más híres-neves irodalmárról, és később készült fotósorozatom Faludy Györgyről is. Részt vettem a Nagybaracskai Alkotótelep létrehozásában, a Veránkai Írótáborban.

Ezt a sokféle színes folyóiratot milyen célból gyűjtögetted össze?

Ez itt a Kék Duna című arab nyelvű havi lap, kb. húsz országban jelenik meg, amelyben a magyar kultúra és történelem jeles eseményeit és alakjait mutatom be és illusztrálom a fotóimmal. Természetesen arab nyelven.

Igyekszem hiteles írásokat kiadni a kezemből, hogy ezáltal jobban megismerjék a külföldiek Magyarországot. Ez a tevékenységem inkább újságírás, bár a fotóimat is fölhasználom illusztrációnak. A többi folyóiratban vagy rólam és a képeimről írnak, vagy velem készült interjúk szerepelnek.

Min dolgozol mostanában? Egy nagylélegzetű munkáról beszéltél.

Egy gyönyörű albumot állítottam össze. A címe ugyanaz lesz, mint az első kiállításomé: Egy marék világ. Ez egy életmű válogatás, az egész színes életem benne van. A jegyzetek három nyelven készültek a képekhez: magyarul, angolul és arabul. Én művész vagyok. Ezen a területen érzem jól magam, itt mozgok otthonosan.

A könyvkiadás, a finanszírozás, a szponzorok keresése azonban kőkemény üzlet, és ez nem az én világom. Ezért ezen a területen bizony elkél a segítség. Életem nagy álma válik valóra ezzel az albummal. A benne lévő minden képnek története van, és szeretném, ha a képekben elmerülve mindenki ki tudna kicsit szakadni a mindennapok mókuskerekéből.

Miután megcsodáltam a műteremben kiállított ritka kincseket és megköszöntem a háziasszonynak a finom kávét, búcsút vettem vendéglátómtól, kertjének gyönyörű virágaitól, kis tavacskájának aranyhalaitól. Szép délután volt, sok színes gondolattal lettem gazdagabb. Úgy látszik, Bahget Iskander mégsem csupán a képek embere, a szavaké is, mert nagyon jót beszélgettünk.

Honlap: www.iskander.hu

További képek a galériában:

{gallery}Iskander{/gallery}

Weninger Endréné

Hozzászólások