A Kecskeméti Múzeum Cifrapalota kiállítóhelyén nemrégen nyílt Erzsébet királynét, Ferenczy Idát és a kiegyezéskori magyar udvartartást bemutató kiállításának látványterveit Szelei Mónika látványtervező álmodta meg. 

Éppoly kifinomult, igényes és elegáns stílusban, mint amilyen ő maga is. Vargabetűkkel tűzdelt magánéletébe és a titokzatos, színházi élet kulisszái mögé kukkantottunk be.

szelei monika

Most szeptemberben vetted kezedbe a mesterdiplomádat a Képzőművészeti Egyetemen. Ha jól tudom, te voltál a rangidős az osztályban. Azelőtt merre, milyen más területeken kanyargott az életed?

Az én szakmai karrierem nem a klasszikus utat járta be. 18 évesen még nem voltak határozott elképzeléseim a jövőmet illetően, bizonytalan és éretlen is voltam. Bár gyerekkorom óta szerettem a ruhákat és rajzolgattam, de nem jött zsigerből a művészeti irányú továbbtanulás. Ezért érettségi után egy külkereskedelmi képzést végeztem el. Éreztem azonban, hogy ez nem az én világom, így jelentkeztem egy textilrajzoló és modell tervező iskolába.

Itt a tantárgyak között viselettörténet is szerepelt, amit egy színházi jelmeztervező művész tartott, aki kinyitotta számomra az ablakot a színház varázslatos világa felé. Iskola után egy magyar konfekció ruhákat készítő cégnél helyezkedtem el tervezőként. Mellette – hogy a kreativitásomnak teret adjak – egy internetes újságnak írtam a Magyar Állami Operaház egy gálaestje kapcsán. Szokatlan vonzódást éreztem a ház iránt, holott az opera és a balett műfaja viszonylag új volt akkor még számomra.

Nem sokkal később az Operaház férfijelmez műhelyének vezetője gyakornokként maga mellé vett. Ez volt az a pont, amely végérvényesen elindított a színház irányába, és hosszú időre összefűzött a Magyar Állami Operaházzal.

S ezzel egy majd’ egy évtizedes korszak köszöntött be az életedbe.

Igen, 2007-2015-ig dolgoztam az Operaházban. Ezek az évek szakmailag és műfaj tekintetében is rendkívül meghatározóak voltak. Kezdetben gyakornok, „kézilány” voltam, nem terveztem, hanem valójában tanultam a jelmezkészítést. Később a jelmezműhelyek akkori vezetője, Szomolányi Zsóka felajánlott egy lehetőséget jelmezkivitelezői pozícióba, melyet elvállaltam.

szelei monika

Ekkor még mindig nem volt számottevő tervezésem. Néhány kamaradarab, kisebb klippek és egy pilot film mellett elsősorban koordináltam a folyamatokat. Számos balett, opera és prózai darabot kiviteleztem tervező mellett. Nagyon sok tudást sajátítottam el az anyagokról, azok viselkedéséről, a különböző színpadi műfajok jelmezvilágának sajátosságairól. A tütüktől elkezdve a frakkokon át a legkülönbözőbb korok viseletével foglalkozhattam. Rengeteget tanulhattam a „nagy öregektől”.

Az Operaháznak köszönhetően mindent magamévá tehettem szakmailag, melyet az iskolapadban nem is lehet megtanulni. Ugyanakkor úgy éreztem, hiányzik még valami az elméleti tudásbázisomból, hogy mélyéről mit jelent a karaktertervezés, mitől tervező a tervező. Újra kilátásba helyeztem régi titkos vágyam, hogy felvételizzek a látványtervező szakra.

Mégsem a budapesti intézménybe jelentkeztél.

31 évesen túlkorosnak éreztem magam a sok huszonéves között. Ráadásul nagyon frusztrált, hogy számos olyan tervező tanít ott, akivel én korábban már együtt dolgoztam. Ezért a Drezdai Képzőművészeti Főiskola 5 éves képzésére adtam be a jelentkezésemet. Kiutaztam a többnapos felvételire, végigizgultam minden napját. Idegen országban, idegen nyelven kellett drámát olvasni, és tervezőpalántaként teret tervezni. Rendkívül izgalmas és egyben rémisztő volt számomra. Maximálisan kizökkentett a komfortzónámból. Egy hónap múlva megjött az eredmény, felvettek.

Egy kisebb kanyar után aztán mégis csak Budapesten kötöttél ki.

Egy évet végeztem el Németországban, aztán átjelentkeztem Budapestre. Nem szerettem kint élni, a német mentalitás nagyon távol áll az én személyiségemtől. Ambivalens jelenség, hogy egyébként sok német kollégám és barátom van, akikkel meg nagyon jól kijövök.

Adott valamit az az egy év külföldön?

Drezdában fedeztem fel magamban, hogy nagyon érdekel a terek tervezése. A főiskola olyan technikai bázist biztosított nekünk, ami magyarországi viszonyok között elképzelhetetlen. Az iskolának saját színháza van magas színvonalú és gazdag felszereléssel, mely a hallgatók rendelkezésre áll. A látvány- és tértervezéssel, 3D technikával itt ismerkedtem meg, és elkezdtem ízlelgetni magamban.

Átvettek Budapestre rögtön?

Igen, az egyetemet Budapesten, a Képzőművészeti Egyetemen folytattam. Szerencsés voltam, mert bár egy év fizetés nélküli szabadság után felmondtam az Operaházban, alkalmam nyílt egyetemi éveim alatt nagyszínpadi produkciók tervezésére is. Valamint gálaműsorok létrejöttében is segédkezhettem. Az egyetem utolsó két évében, amikor már kevesebb órám volt, óriási lendülettel elindultak a különféle tervezői munkák mind jelmez-, mind díszlettervezésben. (Opera, balett, diplomafilm, kortárstánc, reklámfilm, imagefilm…) Az egyetemen a mestereink mindig mellettünk álltak a külsős munkáinkban is. Bármiben fordultam hozzájuk, mindig biztos segítő kezet nyújtottak. Nagyon hálás vagyok, hogy mégis a Magyar Képzőművészeti Egyetemen szerezhettem meg a diplomámat.

Melyik műfaj áll a legközelebb hozzád?

A balett és az egyéb színpadi táncok, mert a műfaj fizikai sajátosságainak köszönhetően számos izgalmas kihívás elé állítja a tervezőt.

szelei monika

Mennyire volt új terep a múzeum?

Ilyen jellegű munkát korábban még nem csináltam, de nagyon élveztem. Izgalmas volt, mert más, mint egy klipphez, filmhez vagy színházi darabhoz tervezni teret. Itt a műtárgyak számára kellett egy miliőt megterveznem, így egy egészen új terepen tudtam a kreativitásomat kamatoztatni. A múzeumi légkör sokkal nyugodtabb, békésebb, lassabb, mint a színház túlfűtött érzelmi közege. A munkatársakkal nagyon olajozottan, családias hangulatban, kiváló csapatmunkában tudtam együtt dolgozni. Az utolsó fázist, a kiállítás építését is nagyon élveztem.

Hogy érzed, most a helyeden vagy?

Igen, abszolút, ugyanakkor sokat vívódom. Bár hosszú ideje vagyok a színházi szakmában, de tervezőként nem ott tartok, mint azok, akik 20 évesen jártak egyetemre. Szeretném a karrieremet tovább építeni, ugyanakkor vágyom anyává is válni. Ezért sok-sok átbeszélt éjszaka után úgy döntöttünk a párommal, hogy most a gyermekáldás a legfontosabb. A munka és a karrier azonban nálam sosem fog teljesen a háttérbe szorulni. Szeretném a mindenkori egyensúlyt megtalálni, és semmit nem elnyomni magamban.

Most úgy érzem, nyitottá váltam a színházon kívül más területek iránt is, és elkezdtem lépkedni feléjük. Abban bízom, hogy ezeket a jellegű munkákat anyaként majd jobban össze tudom egyeztetni a családdal. Hiszem, hogy soha nem szabad megállni, egyik ajtó után mindig kinyílik egy másik. Csak bátornak kell lenni…

A korodtól eltekintve miért ennyire nehéz döntés ez?

Ez a szakma nagyon nem családbarát. Egy nőnek meg kiváltképp nehéz lehet a gyermekekkel összeegyeztetni a tervezői munkáját. Az, aki folyamatosan dolgozik, napközben a munka létrejöttét szervezi, rengeteg telefonálással, ügyintézéssel, utánajárással. Sokszor egymagad vagy az asszisztensed is, te kivitelezed a munkálatokat. Napközben szervezed a lebonyolítást, vagy részt veszel a próbákon. A tervezésre gyakran csak éjjel jut idő. A mi munkánk egy közös agyalással kezdődik a rendezővel, koreográfussal.

A végleges tervek viszont még nem jelentik a munkánk végét. Hogy színesen, szagosan, 3D-ben megvalósuljanak, egy hosszú folyamat veszi kezdetét. A műhelyek fantasztikus szakemberei mély tudásukkal lehetőséget adnak nekünk, tervezőknek, hogy formába önthessük tereinket, karaktereinket. Nélkülük munkáink akár papíron is maradhatnának. Egy tervező nem feltétlen kell, hogy tudjon tütüt elkészíteni vagy díszletfalat építeni.

Mi természetesen elkészítjük a műhely- és műszaki rajzokat, ám sok kolléga munkája segít létrehozni azt velünk együtt. Ez a műfaj nem egy magányos munka, összművészeti csapatjáték, ahol mindnyájunk kalapácsütése számít.

A párod – július óta férjed – ugyancsak szakmabeli. Ez előny vagy hátrány nálatok?

Gergő szintén látványtervező. Többször dolgoztunk már együtt, asszisztense is voltam, tervezőtársként legutóbb a Messiás című operában tevékenykedtünk. Remekül kiegészítettük, inspiráltuk egymást.

Szabadidődben mit csinálsz, ha van olyan egyáltalán?

Valóban nagyon kevés szabad órám van, melybe szinte mindig belecsúszik egy kis munka is. Ha mégis jut idő fellélegezni, azt legtöbbször a barátokkal töltjük. Utazással, színházban, moziban vagy akár főzéssel. Valójában mindegy, csak élményeket gyűjtsünk közösen.

Imádom a jó kosztümös, zamatos filmeket. Poirot kifejezetten, és milliószor képes vagyok megnézni, de ugyanígy tudom falni a dokumentumfilmeket is. Amikor iskolába jártam, imádtam a művészettörténet, és a kötelezőkön túl számos egyéb könyvet elolvastam mind történelemmel, mind művészettörténettel kapcsolatban.

A szakmánk egyébként azért fantasztikus, mert folyton kutathat az ember valamilyen területen, ezzel mindig frissen tartod az agyad, és új területekre tévedhetsz.

Ha az életed eddig bejárt útján képzeletben tovább lépkedsz, 10 évvel idősebb énedre elégedetten nézel?

30 évesen volt egy álmom: az Andrássy úton sétáltam a szüleimmel és találkoztam a 40 éves önmagammal. Feltettem az akkori magamnak a kérdést, hogy mi lesz velem 10 év múlva. Bár erre a részre már csak homályosan emlékszem, ez biztosan a válaszok között volt: nem szakadok el teljesen a színháztól, de nyugalmasabb vizekre fogok evezni.

Azóta eltelt 7 év, s az, amit akkor üzentem magamnak, ténylegesen bekövetkezni látszik. Az én életutam eltér a legtöbb szakmabeli klasszikus útjától. Én mind egzisztenciálisan, mind a magánéletemben egyaránt egy olyan utat járok, melyet saját magam írok. Ma már meggyőződéssel és bátorsággal…

forrás: Kecskeméti Katona József Múzeum -Várkonyi Éva kommunikációs munkatárs

 

A Montázs Magazin egy korábbi cikkét a Katona József Múzeum Arcok a vitrin túloldaláról sorozatából itt olvashatja.

 

 

 

Hozzászólások