Negyven éve nincs már köztünk az a neves katolikus költő, Pilinszky János, akire születése centenáriumán emlékezünk. 1921. november 25-én született.

Pomogáts Béla általánosságban így summázza Pilinszky líráját, annak stílusát is:

Költészetét reménytelenség hatja át: verseinek képi anyagát a csupasz tárgyi világ, a rideg nagyvárosi környezet és a pusztulásról szőtt látomás adja. E kegyetlen világ ellenében az isteni megváltásban bízott, vallásosságát misztikus révület is átszőtte. Költészetének mégsem a misztikus érzés ad jelleget, hanem a határozott erkölcsi tudat: gyakorlati erkölcsöt hirdetett, személyes moráljának tengelyében a szeretet fogalma állott.

pilinszky

Fotó: Fortepan/Hunyady József

De most már szóljon maga Pilinszky, valljon ő maga a stílust illetően!

Öregedve a stiláris találékonyság remekléseit fáradtan, szomorúan és főként halálos unalommal ejtem ki kezemből. “Újra, még egy!” És saját kísértéseimre gondolok, mint egy nagy bűnös, aki könnyűszerrel farizeus is lehetett volna, vagy mint egy mezítlábas szegénylegény, aki könnyűszerrel elnyerhette volna a konzervatívok vagy az avantgárd zöld frakkját. Én Istenem, hogy gyűlölök minden akadémiát! Az ember öregedve csak egy házat akar lakóhelyül, csak egy ágyat, aludni és meghalni végre.”

Maradjunk még a prózájánál! Elő-előkerülnek nála leíró nyelvtani fogalmak, kategóriák. Ezekről azonban meditálva, filozofálva értekezik. Például a “Néhány szó a szavakról” című fejtegetésében:

“Ha van is tudománya, maga a nyelv nem tudomány. Elsőrendűen: közlés és összeköttetés. Kimeríthetetlen eszköz arra, hogy hírt adjak magamról másoknak, s azonos szinten híreket szerezzek másokról a magam számára. A beszéd tehát: adás és befogadás. Nyitottság. Szeretet. …

… A szeretet elhalása minden nyelvromlás igazi gyökere, s az így támadt betegséget nem gyógyíthatja semmiféle tudós kezelés, nyelvészkedő gond, szerkezeti elemzés. …

… A világ is “beszél”, csak meg kell hallanunk a szavát, sőt: ezzel kezdődik minden beszéd. Hallgatással. Meghallgatással. Tehát … nyitottsággal, vagyis szeretettel.

De minden beszéd legmélyén csönd lakik. Isten minden beszédet felülmúló csöndje, az a legfőbb és kimondhatatlan beszéd, mely szavainkban örökösen megtestesülni kíván, hasonlóképpen ahhoz, ahogyan az Ige testet öltött közöttünk. …”

Értekező prózájában Pilinszky előszeretettel foglalkozik az imává lett szóval. “Az imáról” című miniesszéjében erre is kitér:

“… Szóbeli imáink skálája végtelen, s lehet egészen szubjektív is. A “Miatyánk” viszont legszebb, legegyetemesebb s legtömörebb imánk, mit mindenki megérthet, s egy életen át se meríthetünk ki. Csodálatos szavainak erejével — s e szavak aztán szavak a javából! …
…Monoton szavak? Csak szavak?”

Hasonló témát vet fel “Az imádság szerepe a világban” kisértekezése:

“… Csodálatos erőtere és szótlan csöndje van az imádságnak. … Ha minden zavaró elemtől meg akarjuk tisztítani imánkat, …, okosabb Istenre bíznunk, hogy mit is kérünk tőle, mit is üzenünk általa egy másik embernek. … Rengeteg tisztátalan beszédnek vehetjük így az elejét. Ember szájában a tiszta szó ritka, akár a színarany. …”

És okos eligazító “Az imádság mint metakommunikáció” című írása is.

“… Az ima olyan párbeszéd is, amit másképp nem tudnánk megvalósítani. A felszínen gondolataink és szavaink ezerféle leküzdhetetlen akadályba ütközhetnek, ütköznek is, bábeli árkot vetve ember és ember közé, viszont az imában kölcsönös megértésünknek nincs semmi akadálya.

Az imádság … minden nyelvek fölött álló nyelv, a bábeli nyelvzavar titokzatos megszüntetője, látszólagos némaságban maga a tiszta ékesszólás, és a kölcsönös megértés hibátlan, egyedüli eszköze a mélyben, — történjék bármi is a fölszínén.

Az imádság metanyelv, beszéd fölötti beszéd, s így tökéletes párbeszéd Isten jóvoltából, amit bizonyítani nem, csupán hinni lehet. …

Igen, valamiképp így az Istenhez fölszálló imádság egyúttal az emberiségnek is sértetlenül megmaradt anyanyelve, amit még Bábel leomló tornya se tudott mindenestül maga alá temetni.”

Vétek volna mellőznünk “A gyerekkor fái” című Pilinszky-meditációt:

” A gyerekkocsi sátra alól egy néma csecsemő figyel egy néma fát.
Olyan ez a fa, mint egy óriás dajka, első tanító. Minden levele egyforma: csecsemőkorunkban ő oktat minket a világ, a létezés beszédére. És csak egy csecsemő figyelme lehet oly erős, hogy ezt a beszédet meg is értse. Később figyelmünk lankad, s a fák szavait elfelejtjük. De mégse egészen. /…/

A felnőttkor kimondható, gyakorlati nyelve olykor el-elnémul bennünk, hogy — ha csak pillanatokra is — visszatérjünk az első és paradicsomi eszmélésünk egyetlen néma és hatalmas szavához.”

A “szó” nem egy Pilinszky-vers kulcseleme, sőt túl is mutat a puszta leíró nyelvtaniságán. Mint például “A széken és az ágyon” első négy sora:

“Nincs többé szó, nincsenek lények,
aggasztanak a szavak és a lények.
Lények nélkül és szavak nélkül
tisztább a félelem.”

Vagy olvassunk bele az “Apokrif”-ba, e hosszabb költeménybe:

“…
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. …

Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. …

Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam. …”

A főnévi igenév latinul: infinitívusz. Az Infinitívusz egy Pilinszky hatsorosnak a beszédes címe egyúttal:

“Még ki lehet nyitni,
És be lehet zárni.
Még föl lehet kötni.
És le lehet vágni.
Meg lehet szülni.
És el lehet ásni.”

Végül jöjjön az a háromsoros vers, ahonnét megemlékezésünk címét is vettük, a “Betűk, sorok”:

“Megérdemelné a békés halált
minden írnok, aki az éjszakában
tollat fog és papír fölé hajol.”

Pilinszky János is ilyen “írnok”, azaz Költő volt. Meghalt ugyan, mégis élnie kell. Éltessük művét tovább!

 

Holczer József

A szerző előző cikke

 

Hozzászólások