Negyvenegy esztendősen, 1919. január 27-én elhunyt Ady Endre. A XX. század első két évtizedének meghatározó publicistája, novellistája volt, ám elsődlegesen mégiscsak: költő. E téren halhatatlanjaink egyik legnagyobbika. Jól látta ezt a nála tizenöt évvel fiatalabb Komlós Aladár, Adynak és korának kitűnő ismerője:

Ady Endre 1908-ban (Forrás: Székely Aladár/Wikipedia)

„Ady versei úgy hatottak nálunk, mint a robbanás, mint valami merőben új, soha nem látott, előzmény nélküli jelenség, egyfelől felháborodást, másfelől ujjongást keltve. (…) A haladó és újra sóvárgó rétegek ujjongva fogadták Adyt, mert úgy érezték, azt mondta ki, ami öntudatlanul bennük is forrt, azt a szót találta meg, amelyet líránk évtizedek óta keresett.”

…És ez így igaz. Ady Endre merőben magyar szimbólumrendszert alkotott. Jelképei, de az egyszerűbb metaforái (összevont hasonlatai) is a magyar valósághoz kapcsolódnak. A pénz őnála: disznófejű Nagyúr. A kor Magyarországa: láp, mocsár, magyar Ugar. Új Ady költői nyelve; sokrétű, gazdag a szókincse. Emellett egyéni is. Alaprétege a szülőföld, a Szilágyság nyelvjárása. Például e sort hozhatjuk: „Tegnaphoz húzó rongy pulyák.”

Szókészletében előkelő helyük van a népnyelv, de a Biblia, benne a zsoltárok archaikus szavainak is. És folytathatjuk a jelzőgazdagsággal, Ady saját képzésű főneveivel, igéivel, sőt Karinthy parodizálta jellegzetes ismétléseivel és egyebekkel. Színes, kifejező nyelve valóban nagy értéke az ő életművének. Ebbe prózai munkái legjavát is bele kell értenünk.

Adynak nemigen akad anyanyelvről szóló verse. Ha említ is egy-egy leíró nyelvtani fogalmat, az igencsak túlmutat önmagán. A „szó” mindig a költőé, annak hangzó eszköze/fegyvere: „Így szólna szóm”; „Az igazi szó”. A „betű” inkább szimbolikus-allegorikus megjelenésű: a Mostohám a betűben című versre gondoljunk. A kezdő költő Óda a betűkről címe is már ez irányba mutat…

Figyelemre méltó viszont az újságíró Ady egy-két prózai eszmélkedése. „Van-e magyar nyelv?” – kérdi cím gyanánt. Idézzünk pár sort:

„Tetszettek volna demokratikus állam-reformokkal fölsegíteni a színre, fórumra a jól beszélő magyar parasztot, ma lenne tüneményes, szép, dús magyar nyelv. Sem a némettől, sem a franciától, sem a nemzetiségi szomszédságoktól megrontott és kiváltságos, úri magyarság igaz nyelvet nem csinálhatott. (…) Van annyi szavunk, mint Shakespeare-nek, a nyelvünknek pedig, melynek nyolc évtized óta minden hírhedt védője hóhéra volt, nem kellett volna megcsúfolódni. Most már késő. (…) Mint a legendák alvó daliái, alusznak a legigazibb, legszebb magyar szavak…”

Ezen írásában is, a Szavak a patvarban címűben is igen kesereg Ady. Vitathatóan ugyan, de Kazinczyt is erősen vádolja. A Disputa fejtegetésében valamivel enyhébb hangot üt meg, egy háború utáni demokráciáról álmodozva:

„Hozzá kell adnom e szeretetemhez a magyar nyelv szeretetét, mert e nyelv az enyém, művészi és politizáló szerszámom. Egy demokrata Magyarország (…) elintézi a mi nyelvkérdésünket is, (…) s a magyar vidék akkor majd meg fogja tanítani magyar nyelvre még Budapestet is.”

Ady Endre sírja Budapesten a Kerepesi temetőben

…Szólt e látomása a világháború előtt két évvel. Aztán jött a Négy éven át. Ez már Zelk Zoltán versének címe „a száz éves Adyról”. Ady áttételesen/képletesen maga is ott volt a lövészárokban, s „még ki tudta mondani a / sűrű mondhatatlant: // »Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon.« E sorok állnak a száz éve halott költőre, de éppígy az anyanyelvre is. Rajtunk áll, hogy tovább élhessen mind a kettő…

 

(Megjelent a Keresztény Életben 2019. január 27-én.)

Holczer József

 

 

Hozzászólások