„Volt, hogy még a levegőért is sírva küzdöttem… Igen, mozdulni kell azért, amit el szeretnénk érni!”

„Borzongásuk a nem remélt vád –
így adnak e kicsinyek példát,
hogy fájdalmad szerényen éld át,
s legyen oly lágy a dallama,
mintha a fű is hallana,
s téged is fűnek vallana.”
(József Attila)

Egy felhívásra lettem figyelmes az interneten, melyben egy fiatal hölgy a Kecskeméten működő Mercedes gyárhoz szerette volna eljuttatni a kérését. Itt az alkalom, kedves Szilvia! El fogjuk juttatni a kérésedet, de előbb mutatkozz be a kedves olvasóknak! Mesélj a szüleidről és az egész családodról, akik a mai napig melletted állnak!

1983. december 5-én születtem Püspökladányban. Egy hétfői nap volt. Szoktam is anyukámmal viccelni, hogy biztosan felsóhajtott születésem után és kijelentette: „Na, ez a hét is jól kezdődik!” Vagy: „Jól időzített a Mikulás”. Egészséges gyermekként születtem. Semmi probléma nem volt, szépen fejlődtem. Egyéves koromban, mint az átlag egyévesek, sétáltam, ha fogták a kezem, vagy ha megkapaszkodhattam valamiben. Egészen addig, míg a Berettyóújfalui – akkor még – Területi Kórház gyermekfertőző osztályára nem kerültem különböző fertőzéses megbetegedésekkel.

Onnan már úgy engedtek haza, hogy mászni sem tudtam. Anyukám elmondása szerint az volt az első jel, hogy mikor öltöztetett és felállított volna, hogy a nadrágom felhúzza, egyszerűen összerogytam. A kórház semmiféle magyarázatot nem adott, felelősséget nem vállalva leírták egyszerű izomgyengeségnek. Majd később VELESZÜLETETT izomatróphiának… Szüleim megkapták a kötelező és szívet szorongató tájékoztatást, miszerint az izmok pusztulása miatt maximum 14-16 évet élhetek. Feltehetően nem lesz képes a szervezetem tovább küzdeni. Nos, mosolyogva jelentem, hogy ha a jó Isten is úgy akarja, akkor idén 31 éves leszek!

Csak egy keringő

A tücskök hegedűjére táncolnak az augusztusi égbolt csillagai.
A dallamot kilométerekre is tisztán hallani.
Mindent magával ragad a gyertyafény-keringő.
A gyümölcsfákat is táncra kérte a langyos, esti szellő.
Ha tehetném, keringőznék a világgal.
Lelkem máris messze szárnyal.
Szépen, lassan, lépésről-lépésre…
Könnyem törlöm, míg felnézek a nagy égre:
– Istenem, csak egyszer! Miért is ne lehetne?!


Kisgyerekkorom nagy részét a gyógytornára járás töltötte ki. Heti kétszer keltünk hajnalban, hogy korán Debrecenben lehessünk, majd valamikor délutánra hazaérjünk, miután a több órás, fárasztó gyógytornán részt vettem. Talán mondanom sem kell, hogy nagyon megviselt ez a hercehurca. Aztán eljutottam arra a szintre, amikor már láthatóan többet ártott, mint használt ez a bejárás. Abbahagytuk. Ötévesen mentem először óvodába. Oda még anyukám a kerékpár csomagtartóján hordott. Kerekesszékbe kevéssel az iskolakezdés előtt kerültem. Akkor már szükséges volt, nem lehetett halogatni. Miután a pszichológiai vizsgálat bizonyította, hogy egy kevéssel még fejlettebb is vagyok pszichésen, mint az átlag hatévesek, elkezdhettem az iskolát. Itt helyben. Mindig szeretettel emlékszem vissza az iskolai évekre. Szerettek a tanárok, a gyerekek egyaránt.


Mindenből megpróbáltam lehetőségeimhez mérten kivenni a részem. Az osztálybulikon ugyanúgy ott voltam, mint a vetélkedőkön, versenyeken, szakkörökön. Nem vártam el soha, hogy kivételezzenek velem, csak azért, mert más vagyok. Keményen tanultam, mert meg akartam mutatni, hogy nem vagyok butább, nem vagyok kevesebb, mint mások. Meglett az eredménye. Általában 4,5-es átlaggal zártam minden évet. Hittem benne, hogy hasznát veszem a tudásomnak. Nem úgy alakult, ahogyan azt terveztem, de erről majd később.


Megpróbálom röviden összefoglalni, hogy mit jelent a családom nekem. A szüleimmel élek. Az ő támogatásuk nélkül semmire, még ennyire sem jutottam volna az életben, mint eddig. Soha nem voltunk egy tehetős család, de mégis mindig megvolt mindenünk, amire szükségünk volt. Apukám leszázalékolásáig a helyi sertéstelepen dolgozott állatgondozóként. Anyukám háztartásbeli volt, illetve engem ápol itthon. Nem tudnám nélküle elképzelni az életem…


Öcsém tavaly decemberben találta meg a boldogságot, és költözött el itthonról. A mai napig mindenben számíthatok rá. Ő az én személyi sofőröm, kísérőm egy-egy koncertre, szerelőm, a legjobb testvér a világon. Csak egy szavamba kerül, és mindig úgy rendezi a dolgait, hogy segítségemre lehessen, ha szükségem van rá. Meg kell még említenem a húgomat, aki szintén sokat jelent számomra. Kölcsönösen próbálunk segíteni egymásnak. Ő abban, amiben éppen tud, legyen az akár a kedvenc vagy épp megkívánt süteményem elkészítése, vagy említhetném a frizurakészítést is, én pedig abban, amit a legszívesebben csinálok: a gyermekeire felügyelek. Keresztlányom, Orsika most lesz nyolc éves, kisöccse, Levente pedig idén lép a hatévesek világába. Ők az én legszebb elfoglaltságaim.

Tavaszi reménysugár

Egy elszáradt falevél pihen a kezemben.
A szilvafa fájó könnye ő.
Mi lehet gyógyír megfáradt lelkedre,
ha eláztat az őszi eső?

Tudom, hogy fagy vár rád,
s majd jég szorítja szívedet;
de ha elolvad a jégkabát,
feléleszt a kikelet.

Csak remélni tudom,
hogy itt leszek még akkor is,
s majd füledbe súgom:
– Hullajtsd rám szirmaid!

Most veled sírok,
de majd veled nevetek.
Hisz abban bízom,
hogy akkor még itt lehetek…


Hol tanultál? Sikerült-e valamilyen szakmát elsajátítanod?

Az általános iskola elvégzése után szerettem volna Budapestre menni egy bentlakásos intézménybe. Terveimben szerepelt a gimnázium elvégzése, majd a pszichológia szak. Sajnos, akkor anyukám úgy gondolta, hogy nem egyezik bele abba, hogy beköltözzem az intézménybe, így nem jutottam egyről a kettőre. Ma már sajnálom, hogy akkor nem voltam akaratosabb vagy legalább meggyőzőbb, mert akkor most lenne belőlem valaki. Lenne egy szakmám, ami egyben a hivatásom lenne, azt csinálhatnám, amire vágyom: segítenék mások
on. Hivatalból… Pszichológusként…


Mikor jöttél rá, hogy ugyan a sors nem volt kegyes hozzád az egészségedet illetően, de megáldott téged többféle tehetséggel is? Írsz, énekelsz és festesz!

Valamikor a harmadik-negyedik osztály környékén kezdtem el „verseket” írni. Azok még csak rímelő sorok voltak, de mégis az első irományaim. Szerettem, ha fogalmazás volt a házi feladat. Mindig vonzott az írás, olvasás. Nem emlékszem, hogy kihagytam volna az iskolai nyolc évem alatt bármiféle irodalmi megmérettetést, legyen az mesemondó-, versmondó-, szép-olvasó verseny.
Éneklés, festés…, ezek is az iskolában indultak. Ének- és rajzszakkörre is jártam.

A remény szárnyain

Látod a pillangó mily törékeny?
Mégis van egy titka: hártyavékony szárnya,
mely könnyeden emeli mindennek fölébe.
Akár az ember és a reménye.
Lehet, hogy hitünk vékony, mint a lepke szárnya,
s gyakran a kétség szele cibálja,
de felemel a mélyből újra és újra.
Csak általa kaphatunk ismét szárnyra.
Remélni és hinni – csak így érdemes élni.
Hisz látod, a pillangó mily törékeny,
mégis bátran repked a szélben.


Mióta írod le a gondolataidat? Mikor engedted a maguk szárnyaira a megszületett „gyermekeidet”?

Azt szoktam mondani, hogy panaszkodj nekem, meghallgatlak, megpróbálok segíteni is, de cserébe ne kérdd, hogy én panaszkodjam neked! Nos, így indult a versírás is. Nem akartam panaszkodni, inkább kiírtam mindent magamból. A kamaszkor minden embernek elég nehéz időszak. Én sem voltam kivétel. Talán 14 éves koromban születtek az első „gyermekek”, akiket már picit a szárnyukra engedtem, és megmutattam barátnőknek, néha a családtagoknak is. Aztán rengeteget kidobtam. Ma már tudom, hogy nem lett volna szabad. Később már, felnőttként összegyűjtöttem egy kockás spirálfüzetbe. Emlékszem, járt kézről-kézre az ismerősök, barátok körében. Én pedig csak legyintettem, mikor azt jósolgatták, hogy lesz ebből még kötet is.


Hány könyved jelent meg eddig?

Az említett, megtépázott spirálfüzetből lett az Egy szó is elég című verses kötetem 2008-ban. Bernáth László, Tetétlen község akkori polgármestere figyelt fel a Nem vagy kevesebb c. versemre egy jótékonysági rendezvényen. Felajánlotta 100%-os segítségét, amit sok győzködés után elfogadtam. Második kötetem nyomdakészen várja a színrelépést…

Kismadár

Ketrecbe zárt kismadár csicsergi bánatát.
Szállni szeretne fel a fellegekbe.
Erdő lombjaiban hűsölni delente,
hűs tó vizéből inni minden reggel s este.
Ketrecbe zárt kismadár csicsergi bánatát.
Azt szeretné tudni, milyen a kinti világ.
Tapasztalni szeretné, mi az a szabadság,
s hogy miként nyílik a sok tarka virág.
Ketrecbe zárt kismadár csicsergi bánatát.
Érezni szeretné a tenger illatát,
s látni a vörösen izzó Nap nyugtát.
Hallatni szeretné a világba hangját.
Ketrecbe zárt kismadár csicsergi bánatát.
Elvágyik innen messze.
Kinyitottam a rácsot.
– Menj, láss világot!
Most mégis csak a kezemig szállott.


Tagja vagy-e valamelyik irodalmi vagy művészeti társaságnak?

Az Orosz T. Csaba által alapított Tar Sándor Irodalmi Kör tagja vagyok. Ezáltal szerveztük meg idén Debrecenben a KID-ed, ami Kortárs Irodalmi Délután volt. A „művészbarátok” gyűltek össze az Újkerti Könyvtárban, és családias hangulatban felolvastunk, énekeltünk. Reményeink szerint jövőre megismételhetjük.


Vettél-e részt irodalmi pályázatokon, kaptál-e valamilyen elismerést az éneklés terén?

Bevallom őszintén, nem igazán pályázok irodalmi körökben. Nem figyelem az aktuális kiírásokat, bár a barátok folyamatosan linkelik az újabb és újabb lehetőségeket. Valamiért nem szeretem a „versengést”. Az előadói tevékenységem az, amiben értem el eredményeket. Általában kisebb Ki mit tud?-okon, versenyeken indulok. Ilyen a TámaSztár, amit immáron második éve rendeztek meg idén. Ez egy kistérségi szociális intézmény „Megasztár”-ja, ahol tavaly saját vers előadásával, idén pedig Cserháti Zsuzsa Elfelejtett dalával nyertem meg az első díjat. Néhány éve az egyik kedvenc verses mesémmel, a Didergő királlyal lettem első…

Versmondás adventben

Nekem az a legnagyobb elismerés, ha látom, hogy elfogadnak és szeretnek az emberek. Szeretem látni egy-egy előadásom alatt a közönség szemében azt a csillogást, amit én váltok ki azzal, hogy ott vagyok, hogy értük vagyok ott, és nem feleslegesen fáradok, mert érezhető az emberek szeretete, ami mindig újult erővel tölt el. Nem csupán én adok, rengeteg jó dolgot kapok…


Szilvikém, úgy tudom, hogy a festészet területén is tevékenykedsz. Milyen technikával készülnek a képeid? Volt-e kiállításod?

A festészet nem más, mint hobbi. Önálló kiállításom még nem volt, nem is tervezem. Szociális intézmények kiállításán már szerepeltek, é
s fognak is szerepelni a képeim. Elsősorban a családtagoknak, a barátoknak festek, rajzolok. Természetes nyugtató ez. Ha képet készítek, ki tudom kapcsolni a gondolataimat. Temperát, vízfestéket használok leginkább, de karácsonyra szénkészletet kaptam, így egy ideje azzal is próbálkozom kisebb-nagyobb sikerrel. Szeretném még kipróbálni az akrilt vagy az olajat, de azt gondolom, gyakorlásnak drága mulatság lenne.


Ha már a festésről beszélünk, megemlítem, hogy nálunk a karácsony, a húsvét nem múlhat el úgy, hogy nincs Szilvi által készített asztal- vagy ajtódísz. Valamit mindig ügyködnöm kell, mert csak így érzem jól magam. Tombolaajándékként is mindig saját készítésű dolgokat ajánlok fel. Picit minden tárgyban benne a lelkem parányi darabja, jut belőle mindenkinek.


Lakóhelyeden, Biharnagybajomban milyen kulturális élet folyik? A város vezetése nyújt-e valamilyen támogatást hozzá?

Községünk szinte minden nagyobb ünnepére felkérést kapok, legyen az vers vagy éneklés. Legközelebb a falunapon hallatom a hangom néhány dallal. Anyagi támogatást céljaim eléréséhez soha nem kértem a vezetőségtől.

Kincseink

Mit rejteget szívünk kincstára?
Mosolyt, mely a napfényt szívünkbe zárja.
Őszinte ölelést, mi a fagyból repít a nyárba;
kedves szavakat, mi hömpölygő rossz gátja;
féltést, mit a szeretet önként enged útjára…

Kincs lesz a gondolat, mi másokért született;
és gyémántként ragyoghat a feltétlen szeretet…
De kinccsé válik egy tiszta tekintet;
a madarak trillázó csodája;
s mindaz a szépség, mi szívekben született,
s a jóság aranyporát hinti a világra…


Milyen álmaid vannak még az elkövetkező években?

Ha az álmok azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, és addig nem szabad meghalnunk, míg ezeket nem vittük véghez, akkor már értem, miért vagyok még itt. Küzdenem kell az álmaimért. Azt gondolom, nem egetverő dolgokra vágyom. Beérem apróbb álmocskákkal, mint legalább egy második kötet kiadása, ami már félig meg is van, csupán az anyagi része nem akar megadatni. Ő lesz a Pitypang üzenet, a második mérföldköve életemnek. Tervezek még verses-mesekönyvet és egy kisregényt is, amelyek alapjai már papíron várják a sorsukat.

Szeretnék dolgozni, hogy bemutathassam, hogy hasznos tagja vagyok a társadalomnak. Megmutatni, hogy képes vagyok megdolgozni a kenyeremért. Nyilván nem az építőiparra gondoltam, viszont adminisztratív, irodai munkák ellátására igenis képes lennék. Azt szeretném még, hogy mindig legyen erőm a jótékonykodáshoz. Tudjak segíteni másokon. És… jó lenne még megélni a keresztlányom esküvőjét… Azonban a legfontosabb, hogy megmaradhassak embernek az embertelenségben…

Keress!

Keress meg engem egy égő gyertya fényében!
A lángja szikrázó melegében!
Keress a Hold sápadt arcában!
A csillagok vakító ragyogásában!
Keress csak nyugodtan a koldus szemében,
ahogyan alamizsnáért könyörög a főtéren!
Ott lapul szemében a szeretet,
mikor kenyeredből adsz neki egy szeletet.
Keress bármely pici dologban!
Keress a porban, a homokban!
Ha igazán szeretsz,
én mindenben ott vagyok veled.


Most pedig mondd el, hogy mit is szeretnél kérni a Mercedes gyár vezetőségétől! Úgy tudom, hogy nem is egészen csak magadra gondoltál, hanem hasonló sorsú társaid nevében szólna ez a kérés, amely reméljük, hogy nyitott fülekre talál.

Ebben a történetben én egy parányi láncszem vagyok. Maga az ötlet nem tőlem származik. Néhány hónapja megismerkedtem egy csodálatos emberrel, aki számomra – és azt gondolom, sokunk számára – az önzetlenség két lábon járó megtestesülése. Ő nem más, mint Brandt Viktor, az Álomszállító.

Álomszállító

Mit mondhatnék rólad? Csak azt, amit érzek.
Mit annyian érzünk, mi, kik székben ülnek.
Kik érző emberként álmokat szőnek…
Álmokat, mik olykor lehetetlennek tűnnek.

Nehezebb Sorssal még messzebb az álmunk.
Távolodik egyre, s csak sötétséget látunk.
De minket is messzi röpíthet szárnyunk,
ha segítséget kapunk, s nem csak várunk.

Te vagy az, kit el nem mondhatnak szavak.
Ki kemény álomhegyeket valósággá farag.
Ki megfogva kezünket, átsegít akadályon,
és mosolyogva mondod: – Segítek, Barátom!

Mintha természetes lenne
tolószékben kacagva suhanni a városi jégen.
Te azzal teszed boldoggá a gördülő embert,
amit talán eddig még remélni sem mert.

Mozgólépcső, repülő…nekünk oly távoli dolgok.
Te mindezeket kedvünkért sietve megoldod.
Lelkeddel emelsz fel, s adsz ezzel lábakat.
Viktor, mondd! Hová tetted Angyali Szárnyadat?

Azt mondod, neked ez életcél, hogy segíts.
Életcél, hogy minket boldogságba repíts.
Nem tudom, mi táplál…talán a mosolyunk.
Mi szívből köszönjük, hogy van egy VIKTORUNK!

Soha senkiben nem láttam még annyi emberséget és elszántságot, mint benne. Annyit mindenképp tudni kell róla, hogy munkáját tekintve trolivezető Budapesten. Amikor otthagyja a volánt, akkor pedig a mozgáskorlátozott embereken segít. Rengeteg programot szervezett kerekesszékeseknek. Csak hogy néhányat megemlítsek: elvitte őket műjégpályára, voltak sárkányrepülőzni, gokartozni, de van, hogy csak gondol egyet, és néhány kerekesszékest elvisz a Margitszigetre a speciális hintára, vagy sétálni egyet, hogy kiragadja őket a falak fogságából.

Az Álomszállító álma

Ha egyszer mi segíthetünk neked,
kiáltsd a szélbe az üzeneted!
El fog jutni hozzánk, majd meglátod,
hisz neked még a szél is a barátod.

Te, aki nem ismersz lehetetlent,
csak akarni nem akaró tehetetlent,
most tőled jön egy apró kérés,
mely a segítésünkhöz egy újabb lépés.

Magadnak kéred, de a miénk lesz.
Ezzel is csak minket segítesz.
Egy autó, mivel könnyebben viheted
álmaikhoz a kerekesszékeseket.

Egy kisbuszra vágysz, vágyunk általad.
Adjunk hát a kérésnek szárnyakat!
Tudjuk, hogy az álmok valóra válnak.
Felfigyelnek rád majd az autógyárak.

Egy speciális autó, de nekünk sokkal több:
szabadságot ad, kényelmet, örömöt.
Valamint sok fájdalmunkat is elűzi,
azzal, hogy nem kell az ülésre átülni.

Mi visszük a hírt az egész országban,
tőled tanultuk: hiszünk a csodákban.
S ha esetleg valaki eljut Kecskemétre,
e versről gondoljon a Mercedes-re!


Ő az az ember, akinek legnagyobb vágya, hogy teljesítse a mi álmainkat. Szeretné, ha a lehető legtöbb embert – akinek nem adatott meg a járás öröme – eljuttathatna azokra a helyekre vagy programokra, ahová maguktól nem lennének képesek eljutni. Meggyőződése, hogy mindenkinek minden lehetséges, csak van, amihez segítség kell. Hála Istennek, egyre többen kezdik ezt általa megérteni, és már vannak segítői is, akik örömmel vállalják az álomszállítást.

Ahhoz azonban, hogy könnyebben és hatékonyabban tudja végezni munkáját az Álomszállító, szükség lenne egy speciális emelővel ellátott kisbuszra. A kecskeméti Mercedes gyár készít ilyeneket.

Viktor megkért, hogy írjak erről egy verset, és osszuk meg Facebook-on, talán célba talál. Örömmel tapasztaltuk, hogy sokan felkapták rá a fejüket, és próbálnak segíteni megosztásokkal. Bízunk benne, hogy az Álomszállító álma is valóra válik hamarosan. Nagyon boldog vagyok, hogy nem siklottál át a felhíváson, és szívből köszönöm a segítséged!

A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánom, hogy ez a kiegyensúlyozott életszemléleted soha ne hagyjon el! Mutass példát a reménytelen embereknek! Kívánom, hogy minden álmod váljon valóra, legyen erőd, egészséged, hogy tudd megvalósítani mindazt, amire képes vagy. A Teremtő segítsen utadon!


Nagyon szépen köszönöm! Végezetül szeretném megosztani legkedvesebb idézetem, ami egyben a mottóm is. Mécs László tollából származik:
„Én tükre vagyok minden mosolyoknak, én azért élek, hogy visszamosolyogjak.”


   

Sárándi Szilvia: Lehet, hogy fáj…

Lehet, hogy fáj percről-percre jobban.
Lehet, hogy nehéz olykor minden mozdulat.
Mégis, míg beteg szívem dobban,
hiszem, hogy egyszer jöhet egy fordulat,
mi magyarázza létem értelmét,
és fénybe öltözteti az árnyat.
Talán messze űzi lelkem félelmét,
és nem kínoz tovább a bánat.
Sokszor nehéz, szinte elviselhetetlen,
de bizton állítom: létem nem értelmetlen…
Tudom, hogy nem érted…

Tudom, hogy nem érted a mosolyt az arcomon,
hisz szemmel látható a gond súlya vállamon.
Megtekert az élet fájdalom-marka,
a ráncokat arcomra a kínlódás varrja…
de hidd el, míg esélyt ad az Élet
arra, hogy valameddig éljek,
lehet az év, hónap vagy óra,
addig fog húzódni mosoly az arcomra.
Tudom, hogy nem érted szememben a csillagot.
Tudom, hogy alig hiszed, de boldog vagyok.
Bár sokszor szállnak Égbe a könnyes sóhajok:
– Vezessetek utamon tündöklő csillagok!
Ám tudd azt, hogy míg itt vagyok,
boldogan köszöntök minden új napot!

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

2014. augusztus 17.

Hozzászólások