„A vers írja önmagát, a próza cselekménye törvényszerűen megy a maga útján a végkifejlet felé” – vallja Radnai István. Ezzel a gondolattal a költőt nem az automatikus írás játékszereként aposztrofálja, sokkal inkább jelenti a magán átengedett gondolatok, érzések verssé, prózává válását.

Radnai István nemrég ünnepelte 80. születésnapját, ám ifjakat meghazudtoló erővel, energiával alkot. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy 2010-től minden évben jelentek meg verseskötetei, sőt, a nyolcvanadik születésnapját három új kötet kiadásával ünnepelte.

radnai istvan iro

A Montázsmagazin 2014-ben készített már veled életútinterjút. ITT olvashatjuk. Folytassuk hát a 2015-ös évtől! Ha jól tudom, az elmúlt öt évben nyolc versgyűjteményed látott napvilágot. Honnan ez a hatalmas energia? Miből táplálkozik óriási alkotókedved?

Nem alap nélküli, hogy ennyi verset kötetbe rendezhettem, hiszen első verseim a 70-es években jelentek meg, és azóta is írok. Viszont 2008-2009-től új sorozat kezdődött, és találtam is kiadót. A folyóiratok is figyelmet szenteltek írásaimnak, eleinte főleg a verseimnek.

Könnyen kiszámítható, hogy azalatt a hetven év alatt volt az ostrom, volt 56 és volt 1989-90 minden megpróbáltatásával. Voltam fiatal, voltam családapa. Dolgoztam a gazdasági életben, és folyamatosan tanultam. Ebbe a tanulásba beleértendő, hogy számomra az irodalom volt a legfontosabb, bár a megélhetést nem előzhette meg. A munkám sem volt mindig nyűg, a hetvenes évektől egészen a kétezres évek elejéig magam választottam meg, hogy mivel akarok foglalkozni.

A Széchenyi Könyvtár kulcsait türelmetlenül csörgették, amikor gyerekkori barátommal végre leadtuk a kiválasztott könyveket. Jávorszky Béla műfordító, aki egy időben diplomata lett. Jómagam a saját írásokra helyeztem a hangsúlyt. Ennek megfelelően a szakmai fejlődés mellett sosem felejtettem el, hogy az írói-költői pályára éppúgy készülni kell. A pszichológia és a természet is érdekelt világéletemben, ezért foglalkoztam vele, ahogy a földrajzi utazók szemével is láthattam azokat a távoli vidékeket, ahová már sosem fogok eljutni.

Természetesen a huszonegyedik század társadalmi és külpolitikai forrongása sem hagy hidegen. Viszont a magánéletben is megtalálom az alkotáshoz szükséges nyugalmat és izgalmakat. A történelemből kell megtanulni a mai kort helyesen értékelni. A hatalmas élményanyag a mai napig utolérhetetlenül gyarapodik, ez érzelmi reakciókat is kivált a költőből.

A klasszikus értékeknek éppúgy mestere vagy, mint az elfedésekre alkalmas, megfejtésre váró avantgárdnak. Ez utóbbi mennyire szándékos eszköze az üzenetközlésnek? Hiszen a verseid a befogadótól az általános műveltség mellett többszöri olvasását igényelnek.

radnai istvan2 kolto

Anyám nagyon is konzervatív ízlése főleg a zenében és képzőművészetben mutatkozott meg. Egy darabig követtem a tájékozódási irányát, de rájöttem, hogy az ő ifjúsága óta sokat változott a művészeti élet. Általában az ifjúság a meghatározó ugyanis. Az ember annak szellemében vagy attól elhatárolódva határozza meg önmagát. Én az utóbbi ösvényre léptem. A magyar műfordítók gyakran jobb magyar verset írnak, mint amilyen az eredeti volt. Sokat olvastam, és így belefutottam az izmusok világába. Az avantgárd egy időben nagyon hasznos is volt. Aztán éppen az avantgárd líra lehetett az egyik oka annak, hogy nem fogadták írásaimat.

Szeretem a klasszikus formákat, igaz, tágítom is, de a stílus és a nyelvezet töretlenül a sajátom. A jó irodalmi mű több síkon halad, idősíkok és tematikai síkok figyelhetők meg a természeti képek egymásutánjában. Ha megindul a vers, sodorja az íróját, hiszen a logikája és mögöttes élményanyag forrni kezd, mint a bor. A végére letisztul a gondolkodás is. Akkor veszi észre a költő, hogy a tizennégy sor is nagy utat járhat be.

Nem csak az olvasó tér vissza-vissza egy-egy sorhoz, képhez, metaforához, hogy értelmezze. A költő is újraolvassa és megtalálja, amit frissiben nem vett észre. Ha szükséges, javít rajta. Vagy éppen elcsodálkozik: ezt én írtam?

Az egyszerű versikék oldott hangulatának is megvan a létjogosultsága, a filozofikus gondolkodásnak is. A költészet kötött beszéd. A német nyelvben a „sűrítés” szóval jelzik a költészetet. Gyakran a nyelvezet szépsége is megkívánja a köznapi nyelv, a köznyelv fölé emelni a verset. Ami a többszöri olvasást illeti: ismétlés a tudás anyja. Legalább megmarad az olvasóban a lényeg, amely lehet éppen csak a vers hangulati elemeibe rejtve, de lehet nagyon mély tartalom. Versben csak azt szabad elmondani, ami másképpen nem fejezhető ki. Emiatt lebegés, néha akár bizonytalanság eredménye lehet a költészet.

Csak játékosságból és a groteszk igényével írok valóban abszurd, úgymond érthetetlen „szövegeket”. Bár ezt a szót nem szeretem. Ami szöveg, számomra szükségszerűen nem művészeti kategória. Bonyolultnak tűnhet ez a megfogalmazás is, ahogy válaszoltam. De a képeim, metaforáim valóságosak, csak esetenként szokatlan helyzetbe kerülnek egy írásművön belül.

Műveidben az igazság szellemében szólalsz meg oly módon, hogy szemléletes képekbe rejted a valóságot, töprengésre készteted az olvasót. Mindez tetten érhető Hajnali konok poéma című versedben is. Gyönyörű vallomás ez a hazaszeretetről, hovatartozásunkról, anyanyelvünkről, mely összeköt minket, éljünk bárhol a világon. A nemzettudat mellett melyek azok a gondolatok, érzések, amelyekből versek születnek?

Mik a mai világ legfontosabb problémái? – dobhatnám vissza a labdát. De nem teszem. A szerelmi líra a kamaszkorban teljesen kitölti a költői világot, de a későbbiek sem hal ki a lélekből, nem korfüggő, de személyfüggő. A párkapcsolat vagy éppen annak hiánya is indukálja. Szegény természet és benne a szegény ember, aki nem tudja átadni magát neki! Szégyellni kellene a szépséget?

Aztán a körülmények, akár a panel zajai, akár a fájdalom. A saját fájdalmad és a másiké. Nem vagyok sem szentimentális, sem érzéketlen. Ha magam szentimentális lennék, attól még a vers nem lehet „csöpögős”, könnyfakasztó. Viszont katarzist és meghatottságot kiválthat.

Bármi lehet a vers témája, csak a vers legyen összeszedett, elemei kapcsolódjanak. Használhattam volna idegen szavakat, akkor nem úgy értenék, ahogy a posztmodern a több helyről összeszedett vendégszövegeivel. Az avantgárdban az eredetiséget becsülöm. Kontár utánzás nem a kenyerem. Ha mégis tévednék, én tévedtem, nem más. A verseim elemei közt a távolság – amely áthidalható még – lehet nagyobb a megszokottnál. Ha az olvasó töpreng, elárulom, hogy én is valószínűleg töprengtem, amikor írtam.

Élményvilágod rendkívül színes, sokrétű, ami magyarázható az élettapasztalatoddal, jelened érzésvilágával, a múlt megélésével. De miben más a jelenlegi Radnai-költészet, (ha egyáltalán más) az előző évek alkotásaihoz képest? Milyen elemeket, tartalmakat hordoznak az utóbbi öt év versei?

Mondhatnám, hogy semmiben. Magammal azonos vagyok, nem visznek félre a divatok. Öregszem, ez tény. És ez a tény is meghatározza a látásmódomat, nemcsak a tapasztalat. Ha valakinek sikerül bölcsebbé válnia, letisztulhat a költészete, nem keresi a szavakat. Megtalálja a hangot, rátalál arra, ami fontos. Egyesek szerint a gondolatmenet jobban követhető. Elemek? Ahogy a világ is változik. Hiszen az égitestek is öregszenek, csak más léptékben. Van, amelyik megnő, de egyben ki is hűl:

Nem szeretnék költői értelemben kihűlni, de néha fázom. Néha az ostrom, Budapest szomorú és félelmetes érzései ragadnak meg – nem ok nélkül. Sem a visszarendeződés, sem a természetellenes „fejlődés” nem töltene el nyugalommal. Eleget idegeskedtem életemben. Idegeskedtem mindössze, amikor félni lett volna okom. Kiélezett helyzetekben viszont higgadt vagyok. De hideg és higgadt költészetnek nincs értelme. Tehát hangot adok „nemtetszésemnek”, sőt haragomnak.

Ha elemekről beszélünk, halad a kor, rövidül az élet. De nem az ilyesféle elemek határozzák meg az írásaimat, úgy vélem. A kísérletezéssel nem hagyok fel, de azt remélem, nem holt vágányra vezetnek. Sokat olvasok és sokat írok. Óhatatlan, hogy válaszoljak az olvasmányaimban felvetett kérdésekre, kifejtsem, ha eltérő a véleményem. Megerősítsem, amivel egyetértek, de másképpen, sajátságosan, egyéniségemnek megfelelően írjam meg. Az idézeteket megjelölöm, legtöbbször a mottó a legmegfelelőbb eszköz.

Összefoglalóan, a „miben más?” kérdésre, a letisztultság lehet az egyik válasz. A szakemberek dicsérik egyes írásaimat, mások hallgatnak, nem foglalnak állást. Arra, hogy mi vált ki belőlük – esetlegesen – ellenállást, nekik kellene válaszolniuk. Lehetnek „civil” olvasók, tanárok, esztéták vagy éppen ideológusok.

Alkotói létednek volt egy olyan időszaka, amikor hallgattál. Mennyire volt ez a csend kényszerű? Mikor és hol kezdtél el újra publikálni?

radnai istvan5 iro

Szomorú oldala is van a történetnek: első kiadóm, dr. Balázs Tibor meghalt. De ez már a látszólagos hallgatás megtörésének idején történt. Hiszen kiadta első köteteimet. Az 1970-es években az ún. új mechanizmusból is kihátrált a politika, a friss diplomás, egyenirányított szerkesztők kiszorították a zömmel alkotókból, költőkből álló gárdát. Más választ a rám vonatkozó adatok tartalmazhatnak, mivel varázsütésre mondtak nemet minden írásomra. Halottak sírkövét nem kívánom összeköpködni, barátokban nem szeretnék csalódni. Koponyákat lopkodni a temetőkből – minek?

Vagy igazságot szolgáltat a jelenkor, ha az nem, akkor az utókor – vagy nem. Írtam folyamatosan. Hogy nem szembesülhettem a kritikával? Annyi baj legyen. Mentem a magam útján.

Nem becsültem le az internetet, de olyan számos folyóirat közöl most is, hogy az esetleges visszautasítás okait nem kell keresnem. Gyakran egészen világos és nem esztétikai az ok. Ráadásul vannak makacs szerkesztők. Én változom, amit fejlődésnek vélek, ők ragaszkodnak a „skatulyáikhoz”, amelybe valakit egyszer besorolnak. Őszintén, előfordul, hogy az ő írásaikat meg én nem tartom valami nagyra – ebben kiegyezhetünk.

Mára pályád felívelő, sorra jelennek meg írásaid neves irodalmi-művészeti lapokban. Elismerő kritikák, recenziók sora erősíti ezt meg. Miként látod a megtett utat? Minek köszönheted sikereidet?

Szorgalmasan, megalkuvás nélkül haladok. Ha kidobnak az ajtón… Ha meg az ablakon dobnak ki, leporolom a ruhámat, de nem veszek fel másikat a kedvükért. Lehetne akár hússzal is több kötetem. Speciális tanulmányokat választhattam volna, ha úgy gondoltam volna, hogy megéri. A műfordítás fáradságos munkája is lehetőség lett volna a nyelvtudásommal. A gazdasági életben ma is helyem van, tisztségeim is voltak-vannak nyugdíjas koromban. Nem politikai, tisztán gazdasági szerep.

Ettől függetlenül van véleményem és világnézetem. Kemény vagyok – írásaimban. Nem hiszem, hogy többre vittem volna, ha csak az irodalommal foglalkoztam volna. Amihez értettem, azt megfizették, politikai engedményeket nem tettem. Az országnak élnie kellett abban a rendszerben is. Hogy nem járultam valamelyik irodalmi „pápa” elé? Nem kaptam „ejnyebejnyét”? Hogy nem tisztelnek egyesek ezért, mivel nem estem át a „tűzkeresztségen”? Nem tartoztam csoportokhoz? Lehet a véletlen műve, mivel gyerekeim voltak.

Az irodalomkritika és az irodalomtörténet foglalkozhatna jobban a műveimmel. De a legtöbben felkérésre, pénzért írnak recenziót. „Halomban, kazlakban állnak az asztalomon a könyvek” – ilyen választ is kaptam, amikor kritikát kértem, tudva, hogy nem lesz egyértelműen kedvező az illető véleménye. Akkor ezek szerint a ganajdomb alján található a könyvem, és fűti a többit. A lebomlás hőt termel és akár emelheti a többit, a könnyebbeket.

Ami a közlést illeti: „tudom, tudom, hogy még nem válaszoltam, de bedugultunk”. Ez utóbbi szóról másra asszociálok. Több helyről kaptak a könyveim támogatást, az NKA is adott két könyvemre is. Nem vagyok sértett ember, az önsajnálat messzire elkerül. Vagy én kerülöm el? Ugyanis értelmetlennek tartom.

A múltbéli hallgatással és a jelen sikerével a tarsolyodban hogyan látod korunk irodalmát? Mi a véleményed a kortárs irodalomnak a társadalomban betöltött szerepéről?

Lehetnék szomorú, kezdhetném ismét szomorúan. Megkérdeztem a Magyar Írószövetség közgyűlésén nyilvánosan a jelenlévőktől: „Ki volt kint a Frankfurti Könyvvásáron?” Ez az egyik legrangosabb Európában, mint Cannes a filmvilágban… Senki sem jelentkezett, hogy a könyvét kivitték volna. Pont.

Az embereket módszeresen leszoktatták az olvasásról. Ha a kereskedelmi televíziók értékes műveket sugároztak volna, akkor sem biztos, hogy olvasnának. Kényelmesebb a zajdobozt bámulni, gondolkodni sem kell. Bizonyos csatornák próbálkoznak, de nehéz visszaszoktatni az embereket a normálishoz, az erőfeszítéshez, a gondolkodáshoz. Kiépíteni újból a fantáziát és fejleszteni a memóriát. Rávezetni az embereket, hogy létezik „általános műveltség”. Úgy vélik, vannak kontinensnyi országok, amelyek jól „elvannak” nélküle. Európa is efelé halad?

A tehetséget jóra és rosszra is fel lehet használni. Nem magyar példát hozok. Egy ragyogó stiliszta az egyenlítő túloldaláról írt egy szórakoztató, majdnem perverz és kissé pornó-ízű könyvet. Engem nem változtatott meg. Az írásművészete jobban érdekelt, mint a téma. Vannak ragyogó stiliszták, akiknek az etikai tartásával nem kívánok konkurálni.

Kultúrharc? Ez olyan, mint régebben a „békeharc” volt. Jól hangzik, de a közönség a vesztes. Sokszor a jó szándékot sem becsülik. Azt nézik, hogy ki melyik oldalhoz tartozik. Tudom, melyik oldalon nem fognak tőlem semmit sem közölni…

Színes a paletta, hiszen nemcsak verseket írsz, egyre gyakrabban kerülnek ki tollad alól novellák, elbeszélések. Mi késztet arra, hogy prózai írásokban is megszólalj?

radnai istvan6 kolto

Egy barátomnak kiadták a novelláskötetét, egyúttal nevezetes és sajnos utolsó születésnapját ünnepelték. Végig a verseiről beszéltek, a verseiről írtak. József Attila-díjas volt. Megkért, hogy írjak a prózájáról. Pont. Vagy mégsem? Ami a felkészültségemből telt, a szokásos cirkalmak nélkül megírtam. Ez a kérdés, ha nem itt merülne fel, ebben az interjúban, provokációnak tűnne! Írtam régebben is prózát, de inkább leállíthatatlanul meséltem, fárasztottam a környezetemet. Most, hogy egyre több novellát írok, megvehetik, olvashatják, letehetik, kinyithatják a könyvet – ott a könyvjelző…

A novella, általában a próza – időigényes műfaj. Sokat kell egyhelyben ülni, napokon, heteken keresztül lehet megírni. Főképpen kisprózát írok, akár egyperceseket. Természetesen ez a kifejezési forma lehetőséget ad arra, hogy közvetett módon mondjam el a véleményemet. Helyettem a szereplők viaskodnak és vitatkoznak a valósággal. Vannak megtörtént esetek, de végül kiderül, hogy amit a fantázia szült, az is valós.

Rengeteg a tanulságos, de nem didaktikus mesélni való! Ahogy korábban a versek is úgy teremtek, mint a cseresznye a fán, száruknál fogva összenőve, a novellák is lehúzzák az ágat. Időben leszüretelem őket, ne féljetek! A főszerkesztők réme vagyok, némelyek fenntartják maguknak a próza rovatot, viszont a versek tömkelegét másra ruházzák át. A versre rá lehet húzni, hogy annyian írnak verset… Persze, rosszat. Jót a szerkesztő ír, de mit tegyen, valamivel ki kell töltenie a lapot. A prózánál a terjedelemre lehet hivatkozni, sajnos nem fért bele a lapszámba, felejtsük el!

A prózába beleférnek epés megjegyzések, groteszk előadásmód, parabola – vagyis a lányomnak mondom, a menyem értsen belőle. Belefér könnyes-bús vagy vidám történet, lírai szerelem vagy kőkemény történés. Versben gyilkosság? Talán A walesi bárdok, az Ágnes asszony… Prózában a „hős” és a szerző is lehet gátlástalan, mint amerre a mai társadalom vette az irányt. A prózában lehet igazságot tenni, felmenteni, elítélni – akasztottat rehabilitálni. Még feltámasztani is, akinek hamis halálhírét keltették.

A történetnek megvan a maga törvénye, és ha nem erőszakoljuk meg a pszichológiát, netán az igazságot, akkor adott a sodorvonal és a végkifejlet. A vers önmagát írja, a történetet a belső logikája.

Vers vagy próza? Melyik kifejezésiforma áll a szívedhez közelebb? Lehet erről nyilatkozni, ha valaki mindkettőben érdekelt?

Amit nehezebben nyel le a szakma, azt erőltetem. Mindig is azt gyakoroltam, ami nehezebben ment. Van olyan vélekedés, hogy költő tud prózát írni, fordítva nem megy. Van, aki azt mondja, harminc alatt nem elég érett valaki, nem tud jó prózát írni. A vers és a próza szembeállítása majdnem értelmetlen. Mindkettő fegyelmet kíván, a próza hosszantartó figyelmet. Van, aki tévedésből versnek hiszi, és betördeli a prózát.

Talán meg tudom különböztetni. Ahogy a versnek zárlata van, sajnos poénra zárom, illetve építem a prózát. Olykor több poénra, fordulatra, késleltetésre, ravaszkodásra, ármánykodom az olvasó rovására. Ezeket mind megkapom a szerkesztőtől, sőt, kimódoltnak tekinti azt az öt sort, amelyben egy megtörtént esetre hivatkozom, vagy ami még rosszabb, bűnesetre. Ez egyszerűen nem lehet igaz – lélektanilag sem, didaktikus, politika, pokolra való. Csak éppen az élet logikája számunkra, az erkölcsi érzékünk számára nem elfogadható. Márpedig, ami nem elfogadható, azt meg kell írni, kritikával kell illetni.
Gondolom, megkerültem a kérdést.

A Magyar Írószövetség mellett más irodalmi társaságok munkájában is részt veszel. Melyek ezek a csoportok? Említs néhányat!

Több helyre fizetek tagdíjat, és többnyire egyetértek a tagsággal-vezetőséggel. Vagy valamikor szimpatikus társaság volt. Így vagyok az internetes portálokkal is. A Vörösmarty Társaság, a Kölcsey Egyesület, belépek a Csoóri Társaságba, ha fölvesznek. Vannak barátaim a Nagy Lajos Társaságban. Tagja vagyok a Magyar Újságírók Közösségének. Kiteszem magam a kiátkozás veszélyének, de éppen nem jut eszembe több.

Viszont nagyon sok alapítványhoz, egyesülethez, könyvtárhoz kötődő közössége segíti írásaim megjelentetését. Megint szomorú tény. A DéeMKá, vagyis a Dél-Alföldi Művészeti Kör alapítója már nem él. De szerencsére az egyesület létezik. Állami közép díjat még nem kaptam. A DéeMKától kaptam az elsőt. A Magyar Kultúráért kitüntetést a MÚK adta át legutóbb.

Fontos, hogy az írók olvassák mások könyveit, mert abból is épülnek, csiszolódik az írástudásuk, szélesedik látókörük. Te milyen könyveket forgatsz örömmel, érdeklődéssel? Kik a kedvenc íróid, költőid?

Furcsa választ adok. Akitől tanulni lehet! Sokat olvasok, hol verset, hol prózát. A novellát mindig is szerettem. Mostában regények, kisregények is futnak a kezem alá. Sok lapot az interneten olvasok el, könyveket is, mert nem kell kézben tartani és nem függ a szoba megvilágítottságától. Van, amit szenvedve, van, amit belefelejtkezve. Még bírja a memóriám, és mindenkitől lehet tanulni. Elszomorít, ha az a tanulság: így ne!

Nem akarok senkit sem kiemelni. Sok barátom van. Kíváncsi vagyok az írásaikra. Leginkább olyanokkal barátkoztam össze, akik tudnak írni. Szerencsére ez a helyzet kölcsönös. Sajnos van, akit későn ismertem meg, és most olvasom a műveit. Az elsődleges irodalmi művekkel egyenértékű az érdeklődésem a tanulmányok, recenziók, sőt más tudományos és elméleti munkák iránt. Ha nem az éppen a kedvencem, amit éppen most olvasok, miért nem teszem le? Hegyekben és dombokban, kunhalmokban állnak a szobáimban a könyvek. Mikor érek a végére?

Kérlek, oszd meg az olvasókkal jövőbeli terveidet!

Elsődleges célként új prózakötet szeretnék. A jövőbeni terveim közé tartozik újabb nyolcvan év alatt megírni a huszonegyedik század irodalmát, legalábbis annak rám kirótt részét. Ha nem így lesz, ne szidjatok meg túlságosan.

Kedves István! Köszönöm az interjút. Az idén töltötted 80. születésnapod. Ezúton is, itt a Montázsmagazin oldalán kívánunk erőt, egészséget, további alkotókedvet. Isten éltessen!

 

Radnai István: Felfelé a Bodrogon

A csónak új meg új lendületet véve siklik a vízen. Csendes a víz, közepes vízállásnál nem túl erős a sodrás. Bámészkodhat.
Aztán belehúz. Ezt a hajót – a szakembereknek minden hajó, talán az is, amit hetvenöt éve hajtogatott – ezt a hajót két pár evezővel és gurulópaddal tervezték. Kormányos híján hátra-hátra néz, mint az a politikus, aki minden kampányban a múltat húzza elő. Persze, neki a háta mögött a jövő közeledik, akár sodródó fatörzsek képében. Szinte lehetetlen ezt a szélesre épített járművet felborítani, az alján, pont az alján elhelyezett taréj miatt.

Ha mégis felfordulna, hasonlítana egy hal vagy cetféle uszonyára. De csak a parton látod, amikor a vízből kiemelik. Ugyanis nem borul fel.
Húzza az evezőt, van annyi rutinja és ütemérzéke, hogy egyenesen halad az egyik part mentén, csak ki kell választani, melyiken. Elvileg bárhol kiköthetne. Az ártéri erdő kifut a partra. Sűrű szövevényes ág- és törzsrengeteg. A fák a pusztulásuk után még ácsorognak valameddig.
Ő a korlátnál ácsorog. Elvánszorgott a hídra, és a fantázia evezői hajtják előre, folyással szemben. Bár mindenki tudja, és tudja ő is, hogy a sodrás már a torkolathoz közelíti. Valami semmi-tengerbe, ahonnan nincs visszatérés,

De a csónak még hasítja a vizet.
Egy a partra majdnem merőleges, a folyóba zuhant fatörzs távolról egy birkára vagy talán farkasra hasonlít, amely nem tudott átúszni a túlsó partra, ezért kimászna a vízből – sikertelenül.
Valódi vadvíz-ország. Érzi, amikor kilép a csónakból, hogy bokáig vizes lett az egyik lába, a másik térdig. Sikerült elhagynia a csónakot, kötelet köt a legegészségesebb élő fatörzsre. Még nem akarja, hogy a végzet elsodorja a csónakot. Kapcsolatát azzal a világgal, amit általában civilizációnak neveznek.

Civilizációnak, amely béklyót köt a vágyaira, ahol viselkedni kell. Tülekednie az ennivalóért. Ez fizikailag is bekövetkezik a bolt pénztáránál vagy az állófogadáson, ahol a legjobb falatokat már más ízlelgeti. Ha jól helyezkedik, úgy hogy lássa a közeledő pincért, ha egyáltalán jön… De csak a kiürült tányérokért jön. Ő még reménykedik, hogy kárpótolja az élet legalább egy sütemény erejéig. Vágyik az édességre, amely állítólag méreg a szervezetének, amely közeledik ahhoz a gazdaságossági totálkárhoz, amelyben javítani, operálni nem érdemes.

Visszacsorog a hídhoz, ahol elkötötte valakinek a csónakját. Valakiét, akinek az izmai feszesek. Akinek nem a háta mögött van a jövő, akinek telik kormányosra, szépasszonyra. Borra és bohóságokra. Aki mint a kilátóból, széles horizontú életet lát maga előtt.
Ácsorog a hídon, de senki sem jön a csónakért.
(2019. augusztus 21.)

 

ELTITKOLT SZENVEDÉLY

izgatottak a rügyek feketék a fák
valószínűtlen felhőkkel játszik a szél
felkap a fekete madársereg levél
sodródik elfelejtve penderül tovább

bódul a levegő és izgatott a szív
távolodik a tél már csalfa tavasz hív

tavalyi tócsák befagynak hajnalra még
kopasz fákon az ágak égi ablakok
tavalyról maradt itt a nap kaján a hold
hosszabbodnak a nappalok vidám a kép

mire fátylát nyitja a zsenge nedvű lomb
virágzik a jácint az élet kiárad
napsütésben tócsák örök könnye szárad
és magával ragad április a bolond

 

MENNYI A MENNYEI BÉKE

egy szürreális gyarmat lakója
itt harc volt a béke és államkölcsön
kettő és három közt nem aludtunk
egy postarabló és napóleon unokái

vagy színes inges fantaszták táborai
amit egymástól tanultak a technológia
volt más a rémület ugyanaz mindig
kettő és három közt nem aludtunk

harsogó szónokok hajcsárok terror
asszisztáltak napóleon unokái
és a gyémántrabló szigetország
a demokrácia-ködből bömbölt

az éter nem aludtunk fekete
autó győzelem nevű rablott jószág
órától és vagy szüzességtől
megszabadítók éjjel kettő és három

között akár fényes nappal koromég alatt
vitték elvitték jószág tárgy ember egy mind
napóleonok unokái kezüket dörzsölve
nézték és rikoltoztak szól a kakas már

kettő és három közt nem aludtunk
a halál csendjében valahonnan
felbőgött a teherautó kit és mikor
nem volt több kérdés csak az angyal

terjesztette ki szárnyát harangok
és emberek kitépett nyelve hívott misére
ment aki mert de sokan voltunk
fejenként gyilkos elég nem akadt

aki leragasztott szemmel ólmozott füllel
hitte felfalták elvtársai és újra temették
birka nép csak darvakat látott vonulni
mi kettő és három közt éjjel

nem aludtunk a hortobágyon hamar
kilenc lyuk érte a bőrét vagy eszmekorbács
nem kegyelmezett annak aki hitte
tudták az ellenség belülről támad

a diktátorok görcsös ujjal a hatalomba
a halálnál rosszabb szó a leváltás
ők sem aludtak akár kettő és négy közt
hátha gyilok jár a cárok titkos folyosóin

részvényét leste london is veszti birodalmát
gőgjét nem leplezi napóleon agg unokája
s tudjuk nincs vége átrepülhető tengerek
mögött az eget és istent karcolják palotáik

türelme végét lesik s az isten sem alszik
kettő és három közt a szabadság leveri
a bűvös keresztet s megváltatlanul mi tudjuk
betiltják fia feltámadását még türelmes az isten

MEGSZÁMLÁLTATNAK

a költészet orosz rulett
míg írtak magukat irtották
méreg a vers nekem orvosság
a költészet orosz rulett

csak egyetlen golyó a szó
magadnak szánod magadat szánod
halál és gyötrelem a szó
a költészet orosz rulett

van aki nyolcvanszor éli meg
húsz vagy negyven év is elég
vers tüzén a költő megég
egy vers golyó egy vers elég

 

HAJNALI KONOK POÉMA

tenyérnyi hazában él a nemzet
e nemzetben otthon vagyok
a dombokon szőlő ősz aranya
ahogy az alföldet átszeli velem a vonat
sárgán bókol az élet
akácok tenyerén guggoló tanyák

rokontalan nyelv mondják
mégis az egész világgal rokon

itthon vagyok otthon
keresztezik az utak egymást keresve
és kergetik egymást a századok
véres vagy leszegett fejjel
nem mi a hódítók
a hódítók e földről szégyenben távoztak

mi egy nyelvet beszélünk
felemelkedésünk ha egy a lélek

kételkedhetsz e hazában a haza erejében
ahol a fa gyökeret ereszt
árnyékos erdő
fa és mennyiféle de mind magyar

tüze s nyelve olvasztótégely
föld gyár és ész teremt
kincse a tudás
a nemzet hidd el a kárpátokig terjed

e nemzet nem ismer s nem ismer el
nyelvi határokat ameddig értik
ahol nyelvünk él ott vagy otthon
nekem nem szűk e tenyérnyi haza

engem senki sem űzhet el
meg nem alázhat
enyém e föld enyém marad
jöhet száz eszme ezer baljós gondolat

a szomszédhoz is hazalátogatok
él nemzet e hazán őrzik a kárpátok
s benne a mag e tenyérnyi ország
itt dombok laknak és csatamezők

és tudatunkban felkelnek a halottak
ha tudatunk él létezik haza
ebben a hazában vagyok otthon
míg megfér száz eszme ha él az erkölcs

lehet szeretni kell szeretni
tenyérnyi ország
s nyílt szívvel fogad a nemzet
akárha ezer szilánkra szakad

más szemmel nézek a világra
nem ellenséget keresek barátokat
békét nem széthúzást háborúkat
nem hordok igát nem hordok nyerget

nevetem a pénzt e díszes koporsókat
nem hódít meg nekem nincs is belőle
reklám profit a szemembe hazudhat
e föld enyém itthon vagyok
siratom a hegyeket s a tengert

siratom de gerincem nem hajtom
a keresztet elbírja elmém és a vállam
itthon vagyok míg a hallom e simuló nyelvet
amíg megért gyermekem s unokám

nem rohanok el nem üzenek hadat divatoknak
engem a történelem tanít nem iskola
gondolatom szabad
mert itthon vagyok e hazában

e hazát s e szent nyelvet őrzöm
eltanulom a mások nyelvét hogy értsenek
de magyar vagyok az álmaimban

 

NÉGYSZEMKÖZT A TEREMTŐVEL

tenyerébe vizet öntött
most felvette Isten a tenyerébe
megmosta benne az arcát
most újból a szemébe nézett

már leszüretelt minden gyümölcsöt
megsütött minden lepényt
és elvitte elébe
a harmadnapján a teremtésnek

a világ megborzongott
mint az első napon
a világ barlangjából kilépett
elébe állt legyen neked világosság

most már pihenhet ő is nem rak tüzet
nem hord vizet a folyóról
nem füröszt földi magzatot
vasárnap van megáldja a hetedik napon

(Parafrázis Tóth Éva: A világ teremtése című versére nekrológ helyett)

 

Orosz Margit költő

 

 

 

Hozzászólások