Különleges tapasztalat volt a családlátogatás az aktivistákkal. Ilyenkor meglátogattunk egy-egy programban részt vevő beteget, aki nem tudott eljönni a vizsgálatra, vagy rosszabbodott az állapota. Egy ilyen alkalommal ismertem meg Amosi-t, egy kétéves kisfiút és családját. Édesanyja, Merszi nagy szeretettel fogadott bennünket, beinvitált a két – három négyzetméteres kunyhójukba, melybe éppen hogy ketten még befértünk. A földön lévő gyékényre ültetett le bennünket. Ablak nincsen a kunyhón, az ajtóból beszűrődő fényben beszélgettünk. Megdöbbentő, hogy a XXI. században így élnek emberek. A kisfiú sajnos HIV pozitív, az eredménye romlik, valószínűleg nem megfelelően kapja a terápiát. Ellenőriztük,  megvan-e a gyógyszer, van-e óra (fontos, hogy minden nap ugyanabban az időben vegye be a gyógyszert). Találgattuk közösen, hogy mi lehet az ok…

A betegekkel való találkozás során tudatosult bennem, hogy felelősek vagyunk a szegényebb országban élő embertársainkért. Ha valaki egy ilyen helyen él, ez azt jelenti, hogy minden nap ajándék idő az életre. Oly sok betegség van, mely egy fejlett országban orvosolható, itt pedig meg lehet benne halni. Megdöbbentő, hogy Malawiban alig 42 év az átlagéletkor.
A „DREAM” program valóban az életet hozza, hisz a HIV-fertőzés kezelésével az életkori határok kitolhatók.

A szegénység sivataga

A szabadidőnkben felvettük a kapcsolatot más közösségekkel, civilekkel is, és meglátogattunk néhány „kis oázist” a szegénység sivatagában. Így kerültem el egy szerzetesnővérek által fenntartott gyerekotthonba, ahol érkezésünkkor a fogyatékos gyerekek kis béna kezükkel tapsolva, énekelve üdvözöltek minket. Nagy kegyelem, hogy nincsenek egyedül, hogy a nővérek családot építenek köréjük. Afrikában, aki gyenge, s egyedül van a gyengeségével, annak nagyon kevés az esélye a túlélésre. Itt minden segítség nagy kincset jelent.
Ezek a fogyatékos gyerekek mind szerettek volna személyesen üdvözölni bennünket. Alig hittem a szememnek: a földön kúsztak felénk, hogy szeretetet adjanak nekünk. Mi is letérdeltünk hozzájuk, hogy viszonozhassuk a közeledést.

Afrikában a gyermekek jelentik a reménységet a sokat szenvedő kontinens számára. Összehasonlítva a Malawiban élő emberek gondolkodásmódját a magyarországiakéval, azt mondhatjuk: nálunk sokszor azt vesszük észre, hogy mi hiányzik, míg ott Afrikában felhőtlenül örülnek a legkisebb ajándéknak is.

A közlekedés viszontagságai

Akinek van cipője, az már sokat jelent, hisz könnyebb a gyaloglás, ha nem a meztelen talpak találkoznak az út porával. Az igazi gazdagságot a bicikli jelenti, mert azzal már pénzt lehet keresni, bicikli – taxizni lehet. Menetrend szerinti buszjárat nincs, a kilencszemélyes kisbuszok véletlenszerűen járnak. Le lehet őket inteni, ha éppenséggel van rajtuk hely, és nem tizenöten utaznak rajtuk. Ha nem férsz fel rá, nem tudni, mikor jön a következő. A másik lehetőség a hetente kétszer járó vonat.

A helyi viszonyokra máskülönben jellemző például az, hogy az ivóvízvezeték vagy az elektromos világítási rendszer részlegesen ugyan kiépített, de nagyon kevesek férnek hozzá. Az emberek így órákat gyalogolnak a hegyes, szavannás területeken, hogy vízhez jussanak.
A telekommunikáció kiépítettsége, lefedettsége ennek ellenére igen jó…

A hit ereje nagy álmokat valósíthat meg Afrikában és a mi életünkben is, ajándékkal töltheti meg azt saját magunk és mások számára is. Egy hónap Malawiban: a keserű és megdöbbentő valóság, de az élő remény földje is.

Fehér Ágnes

Hozzászólások