,,A tehetség nem örökkévaló adottság, munka nélkül elapad, mint a forrás. Tehát dolgozni kell és örülni a kis eredményeknek is.” (Győry Kálmán)

Purzsás Attila így kezdi a bemutatkozását:

purzsi7

1963. december 17-én születtem Tatárszentgyörgyön. Érdekes történet, hogy miért ez a kis falu lett az anyakönyvi születési helyem. Édesanyám, akinek a munkája miatt kellett ott eltöltenie pár napot, a hirtelenjében lehullott majd’ 1 méteres hó miatt ott rekedt, és mivel én már nagyon türelmetlenül vágytam az új világra, így háznál születtem meg egy bába segítségével. De hiába lettem igazi téli gyerek, azóta sem szeretem a havat. Tősgyökeres budapestinek vallhatom magam, mert 3 napos korom óta lakom Pesterzsébeten egy kertes családi házban, ami már régóta a családunké (kutatásaim szerint 1928 óta). Itt nőttem fel, itt jártam iskolába, és itt élünk immár 29 éve boldog házasságban a párommal, Edittel. Van két csodás, felnőtt fiunk, 27 és 25 évesek, akik legnagyobb bánatunkra lassan „kirepülnek” a családi fészekből. De hát ez az élet rendje.

purzsi09

Hároméves koromban

Mi a végzettséged és a foglalkozásod?

Dunaharasztin végeztem a Baktay Ervin Vízügyi Szakközépiskolában. Végzettségem szerint vízügyi technikus vagyok, de csak 6 évig dolgoztam ebben a szakmában, előbb a Fővárosi Csatornázási Műveknél előadóként, majd a KÖVIZIG-nél vízminőség ellenőrként. Ezután, mivel örök lázadó és nyughatatlan természetű voltam akkoriban, kipróbáltam magam többféle szakmában is. Voltam kőműves gyakornok, ipari alpinista, teherautó sofőr, taxisofőr, és dolgoztam a nagybani zöldségpiacon eladóként is. Az 1989-es rendszerváltás és határnyitás után sokat utaztam Ausztriába, és az onnan behozott árukkal jártam a piacokat vásározóként, majd később műbőrkereskedő vállalkozóként dolgoztam hosszú éveken keresztül.

Aztán ennyi kalandos év után végre sikerült megtalálnom azt a munkahelyet, ahol immár több mint tíz éve dolgozom. Egy olasz kazángyártó cég magyarországi leányvállalatánál, az Immergas Hungária Kft-nél vagyok raktárvezető. Reményeim szerint ez már a végső állomás a munkában, mert ahogy peregnek az évek – és egyre gyorsabban peregnek -, már megnyugtatóbb az állandóság.

purzsi3

Kis családom

Kérlek, mesélj a futball iránti szerelemről. Mióta kergeted a labdát? Milyen egyesületekben játszottál, és játszol még ma is?

A labda iránti szeretetem már kisgyermek koromban kialakult. Gyermekfejjel az ESMTK, a Medicor és a BVSC csapataiban játszottam igazolt labdarúgóként. De bármennyire is szerettem ezt a sportot, az élet közbeszólt, és egy időre abba kellett hagynom. Persze, nem bánkódom emiatt, tízéves koromban ugyanis énektanárnőm a jó hangom miatt beajánlott a Magyar Állami Operaház Gyermekkórusába, ahová azonnal fel is vettek. 5 éven keresztül énekeltem itt, rengeteg élménnyel gazdagodva, szerepelve rengeteg darabban. A teljesség igénye nélkül felsorolva játszhattam pld. a” Carmen”, a „Bohémélet”, a „Tosca”, a „Pomádé király új ruhája” c. operákban. A hangom mutálódása miatt azonban abba kellett hagynom egy időre az éneklést, és hiába vártak vissza szeretettel a későbbiekben, sajnos a családunk rossz anyagi helyzete miatt ez már nem sikerülhetett.

Így viszont újra előtérbe került a labdarúgás szeretete. A sok kihagyás miatt magasabb szintre nem juthattam, ezért alacsonyabb osztályú csapatokban játszottam (Csatornázási Művek, Erdért, Duna Cipő, Lánchíd Fc). Emellett a kispályás foci is a hobbim lett. Amatőr bajnokságokban, kupákon játszottunk barátaimmal. 23 éve alakítottuk az OBSITOS FC amatőr kispályás labdarúgó csapatot, amelyben a mai napig játszom. Otthon egy teljes falat betölt a sok kupa, oklevél, érem, amiket az évek folyamán nyertünk. Legnagyobb büszkeségem azonban mégis az, hogy néhány éve már együtt játszanak velem a csapatban a fiaim is. Persze 51 évesen a gyorsaságom már nem a régi, de a lelkesedés még mindig a csúcsponton van! Sokszor már itt is fáj, meg ott is, de azt hiszem, majd csak akkor fogom abbahagyni, amikor már nem tudok lépni.

purzsi5

Obsitos FC – A fiaim is köztünk vannak

Aztán jött egy újabb hobbi, a versírás. Mikor írtad első versedet? Kinek mutattad meg?
Ha belegondolok, az első, versnek nevezhető irományomat még általános iskolában követtem el. Még tíz éves sem voltam, és egy szerelmes vers volt az első művem, amit egy kislánynak írtam, aki az osztálytársam volt. Nem nagyon díjazta. Az irodalmat már akkoriban nagyon szerettem, sokat olvastam, így nem váratott magára sokáig, hogy megpróbálkozzam az írással, persze több-kevesebb sikerrel. Szakközépiskolás koromban is megmaradt ez a szenvedélyem, de akkor főleg dalszövegeket próbáltam kreálni. Az írás iránti szeretetemet viszont nem reklámoztam senkinek, mert akkor a baráti körben ez nem volt sikk. Inkább a lázadó zenék, együttesek, mint a Beatrice volt a fiatalok zömének a kedvence, és én sem lóghattam ki a sorból, így főként titokban írogattam. Talán csak egy-két barátom tudta, hogy mit művelek. Sajnos, a gyermekkori, kamaszkori verseimből nagyon kevés maradt meg, mert elvesztek a régi firkafüzeteim, de, nagy örömömre néhány vers mégiscsak előkerült a padlásról pár évvel ezelőtt. Ma már jókat nevetek ezeken az írásokon. A szakközépiskola elvégzése után volt egy elég hosszú kihagyás a verselésben, ugyanis fontosabb dolgok kötötték le az időmet: családalapítás, gyermeknevelés és munka, munka, és megint csak munka, így egyszerűen nem jutott rá időm. Az aktív írást cirka 10 évvel ezelőtt kezdtem újra, de azóta töretlen lendülettel művelem.

purzsi4

Lillafüreden, József Attila szobránál

Milyen életérzés hozza felszínre a lelkedből a verseket?

Nehéz kérdés! Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy minek a hatására születnek a verseim, írásaim. Azt hiszem, ez olyan igazán megfoghatatlan dolog. Az érzelmeim nagyban befolyásolják, hogy mikor ragadok tollat. Talán túlzottan is érzékeny ember vagyok, így nekem bőven elég, ha látok egy mosolyt, egy könnycseppet, ha megpillantok egy vidám társaságot, egy magányos embert, vagy egyszerűen csak elragad a természet szépsége, és máris írnom kell. Valahogy ezt én magam sem értettem soha, ez egy mélyről, belülről jövő érzés. Nem szégyellem bevallani, hogy olyankor még a testem is belebizsereg. Akkor megszűnik a külvilág, olyan, mintha egy burok körbezárna, és nehéz kizökkentenie bárminek, bárkinek ebből az állapotból. Viszont, ha mégis sikerül, akkor nagyon hamar elszáll az ihlet és leblokkolok. Ezért is van nálam mindig a kis fekete noteszem, mert ha jön az érzés, akkor azonnal papírra kell vetnem, különben hamarosan elillan az egész. Én így működök!

Hogyan, és mikor kerültél a 7torony „foglyai” közé? Hogy érzed ott magad? Bizonyára sokan irigyelnek emiatt, de ők nem ismerik Verő László intelmét: „Hagyj föl minden reménnyel, ki ide belépsz, és azt gondolod, hogy e helyen minden megkötés nélküli fórumra lelsz, amit bepiszkíthatsz!” Mesélj nekünk arról a komoly lektori munkáról, amely ott vár a belépőre, ha egyáltalán eljut odáig!

Verseim publikálását immár több mint 5 éve kezdtem el az interneten. Hosszas keresgélés után először a Poet.hu oldalra találtam rá. Első verseimet ott publikáltam. Aztán kedves ismerősöm, Szepesi Zsuzsanna meghívott a 7toronyba. Ebben az időszakban a fellegekben jártam, hogy itt publikálhatok. Azt hittem – mint szerintem sok más rímfaragó is -, hogy már „komoly költő” vagyok, hogy az én verseim a legszebbek, a legjobbak. Aztán visszazuhantam a földre, amikor sorban dobták vissza a verseimet, hogy nem üti meg a színvonalat. De be kell vallanom, ez nagyon sokat segített, rengeteget tanultam belőle. Mindig vallottam, hogy nem szégyen tanulni, és igenis kell magát fejlesztenie az embernek, hogy egyszer talán majd tényleg költő váljon belőle. Utánaolvastam dolgoknak, elemeztem, fejlesztettem magam. Elmondhatom, hogy sokat köszönhetek a toronynak, a lektoroknak. Úgy érzem, ezáltal fejlődtem annyit, hogy az írásaim már átmennek az igen szigorú rostán. Aki egyszer ide bekerül, büszke lehet rá, és csak profitálhat belőle! Verő László szelleme vezérli az egészet.

purzsi1

Antológiák

Hol olvashatjuk még írásaidat? Tagja vagy más irodalmi körnek is?

A 7tornyon kívül a mai napig publikálok a Poet oldalon is. Ezen kívül a facebookon több irodalmi oldalon jelen vagyok, mint pld. az „Élő költők társasága” és a „Versmondók fóruma”, és rendszeres látogatója vagyok a „Montázsmagazin”-nak, mert rendkívül tetszik az az áldozatos munka, ami ott folyik az amatőr művészek bemutatása, népszerűsítése terén, nem mellesleg megismerhet az ember sok igazi írót, költőt.

Jelent már meg önálló köteted?

Tizenöt antológiában, verseskötetben szerepelnek már verseim, önálló kötetem azonban még nem jelent meg, de a jövőbeli nagy terveim között szerepel. Bár tudom, nagyon nehéz vállalkozás manapság könyvet kiadni, vagy könyvbe bekerülni. Önerőből persze megoldható lenne, nem kevés pénzből. De ez nem célom, mert így csak saját magának, esetleg ismerősöknek, barátoknak, a családnak készítheti az ember. Az viszont csak az álom kategória, hogy egy kiadó lásson fantáziát az írásaimban. De nem adom fel, talán egyszer majd sikerül! Persze tudom, nem a versesköteteket veszik elsősorban az emberek. Sajnos, manapság az internet már háttérbe szorította a könyvkiadást, bár azt is be kell vallani, hogy azért sok haszna is van. Többek között az én írásaimat is így ismerték meg sokan, de azért az mindig elszomorít, hogy a könyv ennyire másodlagos dolog lett.

purzsi2

Egy mókás kép – Az ismeretlen tollforgató szobra…

Úgy tudom, hogy novellákat is írsz. Mit jelent számodra egy-egy alkotás megszületése? Könnyedén jön, mint az álom, vagy megszenvedsz érte?

Valóban írok novellákat is, bár inkább a versírás áll közelebb a szívemhez. Nálam az alkotások nagyon spontán jönnek. Egy érzés, egy gondolat, egy kép belém nyilall, és már veszem is kézbe a tollat. Soha nem kellett megszenvednem az írással, mert ha egyszer elindul a gondolatmenet, akkor jön, mint a vízfolyás. Ha meg nem jön magától, akkor nem is erőltetem. Soha nem tudtam például rendelésre írni verset. Bár alkottam kérésre egy-két alkalmi köszöntőt, de ezeket inkább csak rímfaragásnak tartom.
Mikor elkészülök egy verssel, novellával, a végén még átfutom, ellenőrzöm, de általában utólag már nagy alakításokat nem szoktam eszközölni rajtuk. Ha teljesen kész, jóleső érzéssel ülök le, és megpróbálom magamnak úgy felolvasni, előadni, mintha nem is én írtam volna. Ezután jön a második és legfőbb teszt. Párom a múzsám és egyben a legfőbb kritikusom is. Mindig rajta tesztelem az új írásokat. Miközben olvassa, az arcát figyelem, mert az arcmimikájából le tudom szűrni, mennyire jó vagy rossz, amit firkáltam.

purzsi6

Párommal, Edittel

Bizonyára a sportnak is köszönhető, hogy örökifjúnak érzed magad. Milyen álmokat szeretnél még valóra váltani?

Vágyak? Álmok? Azt hiszem, nincsenek ilyenek. Teljes mértékben elégedett vagyok az életemmel. Szép, szerető családom van, és ha nem is dúskálunk a jóban, de mindig rendezett, nyugodt volt az életünk. Az pedig talán nem is álom, hogy minél tovább élhessünk így, szeretetben, békességben, és egyszer majd rengeteg unoka szaladgáljon körülöttünk! Azért ne szaladjunk ennyire előre, mert még rengeteg dolgom van az elkövetkezendő években: versírás, foci, horgászat, kirándulások… és még sorolhatnám. Ugyanis még csak 51 éves vagyok!

Kedves Attila! A magam és a szerkesztőségünk nevében kívánok neked erőt, egészséget. Még vagy 20 évig ilyen fiatalosan kergesd a labdát, mint most, és pihenésképpen írj nekünk egy-egy szép verset, amelyet ha elolvasunk, a mi lelkünk is megpihen.

Köszönöm szépen! A lehetőséget is, hogy bemutatkozhattam ezen a színvonalas oldalon!

 

Nagymama
(novella)

Egy békés, csendes szombat délután történt…
Ebédünket elfogyasztva a tévé előtt ücsörögtünk családommal. Épp jóleső érzéssel kortyolgattam a kávémat, mikor megszólalt a telefon. Kénytelen–kelletlen feltápászkodtam, ami eléggé nehezemre esett teli bendővel. Rögtön meg is kaptam a zrikálást fiaimtól:
– Úgy mozogsz, mint egy nyugdíjas!
Komótosan mentem a telefon felé, ami már vagy tízet csengett. Titokban reménykedtem, hátha abbahagyja, mire odaérek. De nem hagyta abba, csak csörgött tovább.
– Igen? – vettem fel a kagylót unott hanggal.
A vonal másik végéről, valahonnan nagyon messziről jöhetett a hang, mert először alig hallottam.
– Ferkó? – Kérdezte egy idősebb hölgy.
– Igen, én vagyok! – feleltem.
– Jaj, Ferkó, de örülök! A nagymama vagyok New Yorkból – dörrent ki a kagylóból.
– A nagymama New Yorkból? Azt hiszem, itt valami tévedés lesz – válaszoltam.
– Hát… Nem ismersz meg? Nem emlékszel rám? A nagymama vagyok New Yorkból – mondta ismét, megerősítésképpen.
Tán azt hihette, nem értettem elsőre. Pedig értettem, sőt, nagyon tisztán hallottam minden szót. De valójában mégsem értettem, mert sajnos a nagymamáim már nincsenek az élők sorában, bármennyire fájó is ez a tény.
– Halló, halló, itt vagy még? – hallatszott a vonal másik végéről.
– Itt vagyok, de azt hiszem rossz számot tetszett hívni.
– Dehogy hívtam rossz számot! – csattant ki ellentmondást nem tűrően a nagyi. Hát már te sem akarsz beszélni velem? Tudom, hogy régen jelentkeztem utoljára, van már vagy két-három éve, de azért nem gondoltam volna, hogy te is elfelejtesz. Anyádat is hívtam, de ő sem volt hajlandó szóba állni velem, még a telefont sem vette fel.
Mindezt egy szuszra hadarta el, közbeszólni sem tudtam, hiába akartam.
– Én nagyon szívesen beszélgetek önnel, de értse meg, nekem nincs nagymamám New Yorkban – mondtam, mikor végre szóhoz jutottam.
– Hát, hogyne lenne! Akkor ki a fenével beszélsz most? – jött a megdöbbentő válasz.
Kezdtem feladni. Erre most mit mondjak? Hagyjak rá mindent, és beszélgessek vele, vagy csak egyszerűen tegyem le a telefont?
Családom már szurkolt nekem, körbeálltak, és nagy mosolygások közepette bökdöstek:
– Mondd, hogy te vagy az! Hátha meghív minket New Yorkba!
– Ugyan már, maradjatok nyugton! – csitítottam őket.
A vonal másik végén a néni csak nem hagyta abba:
– Tudod, azt terveztem, hogy idén ellátogatok Budapestre. Van már vagy húsz éve, hogy utoljára ott jártam. Akkor még kis porbafingó voltál.
Kicsit meglepődtem a „nagyi” szabados stílusán, de gondolkodásnyi időt sem hagyva folytatta tovább:
– De azt hiszem, mégsem megyek, mert senki nem látna szívesen. Jól mondta annak idején nagyapád – Isten nyugosztalja -, hogy ne foglalkozzál ezekkel, mert úgysem kíváncsiak rád! Tényleg igaza volt. De azért jó volt, mikor karácsonyra küldtem a csomagokat! Akkor nem tiltakoztatok! Biztos az a baj, hogy tavaly már nem küldtem! De hát meg sem köszöntétek soha, akkor meg mi a frásznak küldjek?
Megadóan, csendben hallgattam szavait. Kezdtem egyre jobban sajnálni. Aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve azt találtam mondani:
– Jaj, nagymama, ne haragudjon, de nem ismertem meg a hangját. Olyan rossz a vonal, alig hallom, amit mond. Hát hogyne emlékeznék a drága mamára! Hogy tetszik lenni?
Vártam a választ, de helyette hosszú, kínos csend következett. Aztán egyszer csak kicsattant a hang a kagylóból:
– Te tényleg nem az én unokám vagy! Ő soha nem volt ilyen kedves velem! – mondta dörgő hangon, és lecsapta a telefont, mielőtt bármit is mondhattam volna.

 

Jégvirág

dermesztőn hideg reggelen
gondolataim nem lelem csak bámulok túl
az ablakon s észrevétlen oson
a szürkeség szobámba
kandallóban tűz ropogása töri csak a csendet
minden reccsenése zsigereimben penget húrokat
’hogy lángnyelv emészt akácfa rönköt
sorsa már eldöntött
elenyész
haláltusája mégis oly békés
simogató meleg…
jeges gúnyát öltött
s oly rideg a táj
hűs lehelete
a nyár
emlékeiből
rajzol
ablaküvegemre jégvirágokat
mily paradox e hangulat
megsimítnám
szirmait
de ó a
mindenit
langy
kezem
ahogy
halad
a
csodás
műből
csak
torzó
marad
s a
didergős
hangulat
dermesztőn
hideg
reggelen…

Sorstalan

Kopott cipőben lépdel a magány
sötét sikátorok rejtekén;
koszos szatyrokba csomagolt élet,
újságpapírba rejtett remény…

Hideg, kemény pad, te drága otthon,
agyongyűrött kartonlapvilág,
kukák mélyére bújó túlélés;
s már senki sem kíváncsi rád…

Mint kutyapiszkot járda szegletén,
undorral lépnek át emberek.
Csak filléreket kérsz és kis reményt,
árulod sorstalan életed…

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

Hozzászólások