Meister Éva színművésznő 1987-ben erdélyi politikai menekültként jött Magyarországra, és szabadúszóként, önálló előadóestjeivel járja hazánkat, Erdély, Felvidék, Délvidék, Kárpátalja, Ausztria, Németország és Svédország városait, falvait. Faggatom őt életéről, munkásságáról, és beszélgetünk a magyarságtudatról is.

Meister Éva színművésznő

Kedves Évi, kérlek, mutatkozz be az olvasóknak! Beszélj nekünk kicsit a családi hátteredről is!

Székely és német felmenők gyermekeként az erdélyi Olthévízen születtem. Oda helyezték ki Édesapámat – aki egy dél-erdélyi, fogarasi szász-magyar család sarja -1954-ben, körzeti orvosnak. Édesanyám pedig pedagógusként élte le ott az életét. Ő a Posta réten kivégzett Székely Vértanú, martonosi Gálffy Mihály leszármazottja. Édesapámmal 56 évet éltek Hévízen, generációkon keresztül gyógyították és nevelték a falu és környékének lakosait. Ott születtem, abban a házban, ami orvosi lakás és akkoriban még szülészet és rendelő is volt egyben. Jó nagy ház volt, nagy udvarral, kerttel. Ott telt el a gyermekkorom, és mindig oda tértem meg. Ott volt a menedékem is.

Majd következett a gimnázium. Sepsiszentgyörgyön jártam a Református Mikó Kollégiumba, Édesapám is odajárt. Majd a brassói magyar gimnáziumban érettségiztem, ami ma Áprily Lajos nevét viseli. Aztán felvételiztem a marosvásárhelyi „Szentgyörgyi István” Színművészeti Főiskolára. Ennek előzményei vannak. Már gyermekkoromban könnyen jegyeztem meg a verseket, és óvodás koromban álltam először színpadon. Mint általában a színészek. Gimnazistaként már „megfertőzött” a színjátszás, az osztály ügyeletes versmondója voltam. Aztán jöttek a különféle versmondó versenyek, ahol az első három helyezés valamelyikét mindig a magaménak tudhattam. A sepsiszentgyörgyi Mikó Kollégium falai között komoly kultúrélet zajlott. Az iskola népi együttesében népdalokat, míg a suli-bulikon az akkor divatos slágereket adtam elő, és persze szorgalmasan jártam a színházba. Bár ekkoriban még vacilláltam az ügyvédi pálya és a színház között, mert erőst nagyfokú volt bennem az igazságérzet és az empátia elesett embertársaim iránt, ami a mai napig megmaradt. Volt, mikor a Mikó mellé jártam, ugyanis mellette volt a színház. Az órák helyett belopakodtam egy-egy próbára, elég sűrűn, és beültem a karzat leghátsó sorába lapítva, hogy észre ne vegyenek. Egy alkalommal a magyar tanárnőm felhívta a figyelmemet, hogy Illyés Kinga lép fel a színházban az egyik önálló estjével, és menjek el. Elmentem. Amit akkor ott láttam, egy életre meghatározta az utamat. Nos, akkor döntöttem úgy, hogy mégis csak színész leszek.

Pár év múlva felvételiztem Marosvásárhelyen a Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára. Bejutottam egyből és elsőnek a közel száz jelentkezőből. Azt mondják a genetikusok, hogy a művészemberek felmenői között, ha nem is az adott művészeti ágnak volt a képviselője egy-egy felmenő, de műbútorasztalos biztos, hogy akad. Nos, ezt én is aláírom. Apai ági szász dédapám Fogaras egyik elismert műbútorasztalosa volt, akinek egyik, ha jól tudom, Kassán díjazott almáriuma nálam van. Szüleimnek nagyon szép tónusú hangjuk volt. Tatim szájharmonikán is tudott játszani, testvérei közül is mindenki táncolt, énekelt, egyik húga balettet tanított, a másik amatőr színész volt és profi filmes, és az öccse is amatőr táncos-komikus. Édesanyám – Annya – apai ágán is egy nagybácsi színész volt. Nos, ilyen háttérrel indultam neki a színészetnek. Szüleim először azt mondták, próbáljak meg valami más felé kacsingatni. Én csak egyet kértem tőlük: engedjék meg, hogy felvételizzek, s ha nem jutok be, az leszek, amit ők akarnak. Aztán ez lett belőle. A főiskoláról egyenes út vezetett a marosvásárhelyi színházba, ahol már harmadéves koromban játszottam: Szabó József (Odzsa) rendezésében Paul Zindel: A gammasugarak hatása a százszorszépekre című darabban.

Nagybánya, Erdély – Gróf Teleki Sándor szobránál

Az sem volt annyira egyértelmű, hogy valaki akkoriban a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházhoz kerül. Annak idején úgy folyt a végzős színésznövendékek kihelyezése, elhelyezkedése, hogy a vizsgaelőadásokat megnézte egy-egy színházigazgató vagy rendező, és ha valakit nagyon vinni akartak, megbeszélték a végzőssel, aki választhatott. És mi is megbeszéltük egymás között, ki hova szeretne menni, tehát nem happoltuk el egymás elől a helyeket. Marosvásárhelyre senki nem akart menni, csak én. Nagyon „kemény” színház volt annak idején. Sokan féltek attól, hogy „eltemetik” őket, mint ahogyan volt is rá példa. A színház akkori igazgatója és rendezője is egyben román volt, de tudott és értett magyarul, a felesége is egész jól beszélte a nyelvünket. Még elsős koromban látott-hallott balladákat mondani. Aztán harmadéves koromban a nagyváradi színház rendezője engem kért ki, mint vendégszereplő főiskolást. Negyedévesen a színház igazgatója engem szeretett volna a színházban látni, mivel kevés volt a fiatal színésznő, egy előttem végzett kolléganő volt az egyetlen fiatal. Megkeresett és megkérdezett. Rábólintottam. Vásárhely a szívem csücske. Már fiatal végzősként, „inasként” is nagyon sokat foglalkoztattak. Volt olyan időszak, hogy egyszerre három előadásban is játszottam, a negyediket próbáltam, ami azt jelentette, hogy hónapokon keresztül reggel 10-től éjjel 11-ig a színházban voltam, és persze akkor még nem beszéltem a vidéki fellépésekről, turnékról. Nagy volt a strapabírásom. Ezt másképp nem is lehetett csinálni. Elhivatottság, megszállottság és szorgalom kellett hozzá. Aztán engem is megtaláltak a jó karakter- és főszerepek is.

Terjedelmi okok miatt inkább csak néhányat emelnék ki, melyek mára már szakmai szempontból is színháztörténeti előadásoknak számítottak.

Anya (Lorca: Vérnász), Bolette (Ibsen: A tenger asszonya), Izidóra (Katona József: Bánk bán), Vera (Szíjgyártó Sándor: Akácfa út. 92. – tévéfilm is készült belőle), Klárika (Méhes György: Dupla kanyar.), Énekesnő (Emlékek kávéháza, zenés darab), Arany Hédi (Szép Ernő: Lila ákác, zenés), Pattanó Rozi (Tersánszky: Kakukk Marci, zenés), Vivie (G. B. Shaw: Warrenné mestersége.)

 

A Marosvásárhelyi Székely Színház talán Erdély legjobb színháza volt. A „nagyok” által létrehozott világhírű társulat olyan színészei játszottak a deszkákon, akiknek szelleme ott lebegett a kulisszák között, és akarva-akaratlanul követni kellett ezt a szellemiséget. Elképesztő előadások voltak, elképesztő színészekkel, akiket imádott a közönség. A mi generációnknak is szerencséje volt azzal, hogy a kihalás egy folyamat, és nem egyszerre történik, mert így mindig maradt egy-egy nagyágyú, akitől tanulhattunk. Mesterem Csorba András volt, az a nagyszerű színész, aki Tímár Mihályt alakította az Arany ember című filmben. Osztályvezető tanárom a híres rendező, Gergely Géza volt. Csorba Bandi később a kollégám lett. Négy éven át tanultam tőle, nemcsak a szakmát, hanem szinte mindent, amivel egy színésznek rendelkeznie kell. Tartást, kitartást, hitet, humort, emberséget és a „lehetetlent”. Azt mondta: „a színházban nem ismerjük azt a szót, hogy nincs vagy lehetetlen. Nincs sámli? Hazamész és faragsz egyet.” A színházi éveimben is sokat tanultam tőle. Hálás vagyok a sorsnak, hogy játszhattam vele, mint ahogyan Illyés Kingával is, századunk egyik óriási egyéniségével, előadójával, aki egy és megismételhetetlen, aki új dimenziókba emelte a versmondást.

De sorolhatnám hosszan a neveket… A teljesség igénye nélkül említeném az akkori színház arculatát meghatározó színészegyéniségeket: Lohinszky Loránd „Tanár Urat”, Farkas Ibolyát, Boér Ferencet, Gyarmati Istvánt, Tarr Lacit, Kőszeghy Margit nénit, Szabó Ducikát, Mende Gabit, a Ferenczi testvéreket, Mózes Erzsit és sorolhatnám napestig. Bocsánat, ha nem mondtam mindenki nevét kezdve a színpadmestertől és színpadi munkásoktól a kellékeseken át, a hang-és fénytechnikusokig, az öltöztetőkön és súgókon át a díszlet-és jelmeztervezőkig – mindenki! Nagyszerű csapat volt! Ezeket a nagyszerű embereket, Lohinszky kivételével, az anyaországi szakmában kevesen ismerik.

Milyen okok vezettek oda, hogy elhagyd Erdélyt?

Ha most egy mondatban kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, a kommunista rezsim, a ceausescui diktatúra. Egy bizonytalan világ volt az. Bárkit bármikor elhurcolhattak, lecsukhattak, eltüntethettek. Az erdélyi magyarságban volt valami néma ellenállás, egy közösségi dac, egy életérzés, amit nem lehetett megtörni. Még a legínségesebb időkben is a kultúránk felé fordultunk vigaszért. Talán ezért van az, hogy az erdélyi székely-magyar olvassa a legtöbb verset. Mindig jelentek meg olyan versek, melyek sokszor virágnyelven íródtak, de értettük. Üzenetként fogtuk fel, és erőt gyűjtöttünk belőlük. Itt is a teljesség igénye nélkül sorolnám Farkas Árpád, Czegő Zoltán, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Bogdán László, Székely János, Kányádi Sándor nevét, és nem elég a hely a soroláshoz… De ugyanígy jelentek meg könyvek és drámák is, virágnyelven íródva. Aztán volt egy író, aki kipróbálta, milyen az, ha valaki nevén nevezi a dolgokat, és nyíltan írt a romániai magyarság helyzetéről, meghurcoltatásáról. Ez az író Molnár H. Lajos volt, akinek könyveit betiltották. Én viszont férjhez mentem hozzá… Még a nevét sem volt szabad megemlíteni sehol. Mikor már az akkori Szabad Európa Rádió is beszélt a könyveiről, az őt ért zaklatásokról, a „hatalom” cselhez folyamodott és engem vettek célba. Négy év elhallgattatás, a Securitate és a pártapparátus különféle zaklatásai után már nem bírtuk tovább. Megszöktünk…

Magyarországon hol sikerült munkát találnod? Hogyan érezted magad itt a kezdet kezdetén? Megtaláltad azt a békét, amire vágytál?
Sehol nem kaptam munkát. Nagyon sok színészkollégám érkezett Magyarországra, és sokuknak nem sikerült a szakmát tovább folytatni. Én a szerencsések közé sorolhatom magam, mert annak ellenére, hogy nem vagyok színháznál, az a fajta „színész-állat” vagyok, aki beledöglene színház nélkül. Elvették tőlem a színházat, hát csináltam magamnak – Csorba tanítása! – és dolgozom, mert ez az életem. Egyéni estjeimmel 27 év alatt keresztül-kasul jártam a Kárpát-medencét, és már a kezdetektől eljutottam a németországi magyar közösségekhez, majd következett Ausztria és Svédország közönsége.

Árva Bethlen Kata

Mióta vagy szabadúszó? Megtalálod a számításodat? Van menedzsered, aki a fellépéseidet szervezi?

Gyakorlatilag még azelőtt, hogy ez a terminus, kifejezés megszületett volna, hiszen az első önálló estem, a Csöndes kiáltvány a vesztesekért címűt még 1989. december elején mutattam be. Menedzser?! Most jót nevettem, bocsánat! Olyan csak a „nagyoknak” van! Mindent a „Magad, Uram, ha szolgád nincs!” alapon teszek. Nem könnyű, de miért is kellene annak lennie? Azt gondolom, hogy amiért nem kell megküzdeni, az annyit is ér.

Tíz évig volt egy gyerekszínházam, amit vezettem, és rendeztem benne előadásokat gyerekszínészekkel gyerekeknek. Nagyon érdekes volt! Sokat tanultam a gyerekektől. Kölyök Színpad volt a neve. Emellett drámajátékot, színjátszást, beszéd- és mozgásgyakorlatot, vers- és prózamondást tanítottam az ország legnagyobb színjáték tanszékkel működő művészeti iskolájában, a Teátrumban. Sok gyerekem nyert sokszor  dráma-és színjáték versenyeket, és városi, megyei, országos szavalóversenyeket. Büszke vagyok rájuk! Majd miután megszüntették az iskolát, létrehoztam egy amatőr ifjúsági és felnőtt színházat, amit három évig vezettem, ez volt a Stúdió-M. 

Hogyan áll össze egy-egy önálló ested műsora? Terveid szerint, vagy a felkérők kívánságát is figyelembe véve?

Ez az, amire nincs szabály. Ez egy alkotási folyamat. Abból a sok meg- és átélt tapasztalatból fakad, amik az ember életét meghatározzák, illetve olyan hangulatok, amikor az ember úgy érzi, ezt el kell mondania másoknak is. Olyanoknak, akiknek nem adatott meg az a képesség, hogy az élet apró rezdüléseit, amikre egy érzékeny lelkületű ember reagál, ők is észrevegyék. Ahhoz, hogy a lelke az alkotó embernek megpendüljön, meg kell járnia a poklot és a mennyországot is. Hát nekem kijutott mindkettőből derekasan. Nem bánom. Derűs lélekkel fogadtam mindkettőt.

A 14 önálló előadásomból (plusz két közös műsorunk Dévai Nagy Kamillával) kettő készült úgy, hogy felkértek. Az egyik a Kocsis István Árva Bethlen Kata című előadásom, amit az egyik olthévízi református lelkész, Veress László tiszteletes úr kért az „Árva Bethlen Kata és Bod Péter” Nemzetközi Konferenciára, a másik egy jászsági művelődési ház igazgatójának kérésére született, aki csak annyit kért, hogy kellene valami a Hősök napjára. Ez a „valami” lett a Psalmus Hungaricus (Magyar zsoltár) című estem.

A többi isteni sugallatra, révületes időszakaimban tört rám. Olyankor, mikor a nappali keresgélés után éjjel kipattan a szemem, felülök az ágyban, és papír után matatok, hogy leírjam, ami eszembe jutott. Aztán van egy másik fázisa az alkotásnak, amikor ugyancsak felülök éjjel az ágyban, és mondom a szöveget. De ezek nem normális dolgok. Egyik Árva Bethlen Kata előadás után bejött egy kedves néző az öltözőmbe, egy doktornő, akit sose láttam, teljes katarzisos állapotában majdnem ő nem tudott megszólalni, aztán belemelegedve a beszélgetésbe azt mondta, szinte már-már hízelegve: Ez már patológiás. És ezt én bóknak is vettem.

Az előadásaim magasztosak. Mert mi lehet felemelőbb a szabadság népének, mint az, hogy a szabadságát újból és újból, ha kell, vérrel váltja meg, és ha nem is mindig ő kapja meg, de más népek meríthetnek belőle?! (Albert Camus gondolata) Trianonról nem lehet vidáman beszélni, és mégis! A trianoni összeállításaim végén is, mint mindegyik műsoromból, a bizakodás, a remény, az élni akarás csendül fel, hogy bennünket „szánalmas kudarcok el nem rémítenek” (Kocsis István: Árva Bethlen Kata monodráma), és hogy voltunk, vagyunk és leszünk, még „ha leszakad az ég is!” (Ady). Ezeknek a műsoroknak tartása van. Egy megcsonkított és meghurcolt nemzetnek kell, hogy adjanak erkölcsi támaszt, írt lelkünk trianoni fájdalmára, a túléléshez, a megmaradáshoz. Legalábbis szeretném, ha így lenne.

Mit jelent számodra a művészet?

Nem tudom, hogy mi a művészet. De ezt komolyan mondom. Amit csinálok, számomra az nem művészet, hanem egy belső kényszer. Aztán, hogy ki minek mondja, titulálja, az már legyen a mindenki gondja. Sokszor az az érzésem, nem én választottam, engem választottak… És minden, ami körülöttem és velem történt, egy nemesebb cél érdekében történik. Az én szenvedésem nem érdekes, és senkit nem is érdekel. A lényeg, hogy a Teremtő elvezérel olyan helyekre, ahova nem jár színház, nem járnak a „nagyok” és a celebek sem, ahol igaz magyar lelkek ülnek a nézőtéren, még ha az egy 180 lakosú falucska is mondjuk a Felvidéken vagy Kárpátalján, Erdélyben, és ahol bizony érezni lehet az Ő jelenlétét. Ezek a pillanatok mindent felülmúlnak. Erőt adnak a folytatáshoz. A művészetet meg másokra hagyom.

Gyakran szól a műsorod arról, hogy hogyan kényszerül a magyarság a szülőföld elhagyására, és ezt a ,,két hazára árva” állapotot hogyan éli meg a közönség?

Tulajdonképp két műsorom szól erről. Az egyik a Csöndes kiáltvány a vesztesekért, a másik Ez a világ olyan világ. Arról szólnak, hogy adott történelmi helyzetekben hogyan kényszerül a magyarság elhagyni a szülőföldjét, és ami a legfájdalmasabb, sokszor a hazáját. Sajnos, amit 1989-ben bemutattam, az a mai napig érvényes. Nem tudom eleget hangsúlyozni, hogy nem szabad magyar embernek elhagyni a Hazát! S ha elhagyja, bizony számolni kell sok mindennel. A szülőföldjét, otthonát még el-elhagyja, mert így hozza a felnőtté válás, a munka, a család stb., de aki a hazáját is elhagyja, az tényleg „két hazára lesz árva”, ahogy azt Csiki László írja egyik versében. Áldom a Jóistent, hogy nem vitt minket innen ki Svédországba, Németországba, Ausztriába, vagy Isten ments, Ámerikába! Én biztos nem tudtam volna ott élni! Amerikán kívül jártam ezeken a helyeken. El lehet lenni ott ideig-óráig, de én csak belehalni tudnék. Azt, hogy micsoda tragédiák dúlnak a lelkekben, lemérhettem a fellépéseim során, amiről fentebb már beszéltem, hogy meglett férfiak sírnak, és az előadás utáni beszélgetésekből derül ki igazán számomra, hogy hiába van fényes lakása és mindene Svédországban, belerokkant a lelke. Számomra is sokszor fájdalmas és lehangoló, mert azt is tudom, nem kalandvágyból menekültek akkortájt az emberek a világ másik végére. Most meg sokan jönnek haza, de már itt sem lelik a helyüket, hiszen ők is küszöbemberekké váltak bizonyos szempontból. Ez nagyon szomorú…

Hogyan fogad téged a hazai, illetve az országhatáron kívüli közönség?

Ez egy nagyon érdekes dolog. Akkor most elmesélem, mi a szerelem. Mikor 27 évvel ezelőtt el kezdtem járni a Csöndes kiáltvány a vesztesekért című első önálló estemmel a magyarországi vidéket, jó volt látni, hogy a Nagyérdemű döbbenten ül a nézőtéren, és szerintem azt mondogatta magában: Honnan pottyant ide ez a nő, és micsoda verseket mond, micsoda költőktől, és mi ezekről a büdös életben nem hallottunk. Hogy lehet? Vicces, de tényleg így volt. Döbbenten ültek és szívták magukba. Sok tanárnő keresett meg, hogy a költők és verseik felől érdeklődjön. Volt olyan néző, aki bejött sírva (ne feledjük, 1989 végét, 1990 elejét írtuk), és azt mondta: most értettem meg Önöket, erdélyieket, kedves művésznő, az isten áldja meg! Na, ilyenek után mit tehet az ember? Csak áll, mint egy mafla. És ilyenből évek hosszú során volt bőven. Sok helyre megyek jótékonykodni, akár a kárpátaljai, erdélyi vagy délvidéki magyarok megsegítéséről legyen szó. Boldog vagyok, hogy segíthetem a  Kárpát-medencei magyar iskolákat, óvodákat, árva gyerekeket és egyedül élő, idős embereket.

Hogyan fogadják a műsoraimat? Hm… Csak annyit tudok mondani, hogy férfiakat látok zavartan könnyezni, és nagyon sok alkalommal felállva tapsolnak nekem, az ismeretlennek. Ez felér több állami kitüntetéssel.

Fellépés Kecskeméten 2013-ban – Psalmus Hungaricus, részlet

Szóval, így fogad a mai napig a magyarországi néző. Ez azért is érdekes, mert mikor arról lenne szó, hogy meghívjanak valahova, ahol még nem jártam, olyan nehezen indul be minden, mert nem vagyok országosan ismert, a szakmában még ennyire sem, és sok bóvlit, haknit látnak az emberek, s már rettegnek. De mikor vége az előadásnak, rendszerint a könnyeikkel küzdenek a meghívók a színpadon, mikor megköszönik, hogy elmentem. Vicces szokott lenni, mert előtte jó sokat vacilláltak. Az ország határán túl? Gondolom, külföldre gondolsz, és nem a Kárpát-medencére. Mivel vegyesen élnek erdélyiek és magyarországiak a külföldi magyar egyesületekben, és sok erdélyi az én korosztályomból ismer még színházi múltamból, mert mi végigturnéztuk egy évben többször is Erdélyt, más és más a reakció, de mindenhol döbbenten ülnek, mikor meghallják a szövegeket, és nagy szeretettel vesznek körül. Ez nekem nagyon fontos. Ez a visszaigazolás, hogy valamit jól csinálok. Még ha nem is tökéletes, de igaz és őszinte, s tiszta lelkemből fakadó. Na, ez a szerelem!

Évikém, valamit tényleg nagyon jól csinálhatsz. Milyen díjjal ismerték el eddigi munkásságodat?

2015. szeptember 18-án Budapesten megkaptam A Magyar Művészetért Díjrendszer Gubcsi Lajos Ex Libris Díját. Ez a díj azoknak jár, akik életművükkel szolgálták, szolgálják a magyarságot a legjobb tudásuk szerint. Ennek a díjrendszernek részesei többek között Bubik István, Kubik Anna, Sebestyén Márta, Jókai Anna, Makovecz Imre, Kányádi Sándor, Farkas Árpád és még sokan mások. Meglepődtem, amikor értesítettek. Meglepődtem, mert tudtam, hogy soha nem fogja senki szakmailag semmilyen díjjal a szolgálatomat elismerni, mert én egy küszöbember vagyok ilyen szempontból. Így hívom magam, mert se itthon, se otthon nem vagyok, ami a díjazást vagy a pályázási lehetőségeket illeti. De még színháznál sem, hogy felfigyelhetne a szakma. (Valaki egyszer megjegyezte egy közösségi oldalon, hogy nekem ez az elismerés. Persze, nekem is a közönség elismerése a legfontosabb, de nem árt, ha szakmailag is visszaigazolást kap a színész valamilyen módon.) De ha nem, nem! Engem ez nem húz vissza, én ezért nem görcsölök és nem csörtetek, és főleg nem hajtok át senki holttestén, hogy gyűjtsem a díjakat, sőt még helyezkednem se kell. Én már megettem a kenyerem javát, és jól vagyok, ahogy vagyok.

Egyébként pedig a közönség és fellépéseim tekintetében épp fordítva van, és ez gazdaggá tesz: itthon is vagyok és otthon is. De nem férek bele semmilyen pályázatba, semmilyen színházi fesztiválba, s mivel ezt tudtam, nagyon meglepett. Először nem is értettem, mit szeretne Gubcsi Lajos, akit nem is ismertem személyesen. De ő elmondta, hogy több mint egy éve figyeli a munkásságomat, és látja, hogy milyen heroikus küzdelemmel teszem egyedül a dolgomat a magyarságért. Ez a díj mindenféleképp egy visszaigazolást jelent. A több évtizedes munkámra (de mondhatnám életműnek is, hiszen hiába szépítjük: 38. éve vagyok a pályán) valakik felfigyeltek úgy, hogy nem is hallottam róluk, nem is ismertem személyesen őket, ahogy ez szokás manapság a díjazottak és díjazók között. Néhányukat hallásból ismertem, miután láthattam, kik is az elbíráló bizottság tagjai (2012-től: Gubcsi Lajos, Kobzos Kiss Tamás, Kő Pál, Györfi Sándor stb.).

A Magyar Művészetért Díjrendszert 1987-ben alapították. Azóta több száz, nemzetéhez hű magyar művész, illetve közösség kapta meg ezt az elismerő díjat. Fantasztikus! Lélekemelő! A Kárpát-haza legkisebb zugában lévő néptáncosok, zenészek, iskolák, sorolni képtelenség. Megtisztelő, hogy ilyen derék emberek között én is helyet kaphattam. Egyedüli vagyok Szolnokon, és erre kissé büszke vagyok, hogy nem szolnokiként egymagam, intézmény nélkül elértem azt, hogy elismerjék a szolgálatomat. Hogy mit tettem? Semmi egyebet, mint a dolgomat, amiért a földön vagyok: szolgálom a nemzetemet alázattal és hűséggel, és nem várok el semmilyen díjat ezért.

Engedd meg, hogy felsoroljam azok névsorát, akik velem együtt kapták meg a díjat: Csoóri Sándor népzenész, Dávid Júlia erdélyi festőművésznő, Fricska táncegyüttes, Forrás Galéria – Tóth Norbert, Hazajáró – tévésorozat a Dunán, Király Károly erdélyi politikus, Könyv István grafikusművész, Stalter György fotóművész.

Kézdivásárhelyi nők – Szolnok, 2015. 

Mit jelent számodra magyarnak lenni? Erdélyi barátaim azt szokták mondani, hogy ott élnek az igazi magyarok. Szerinted is?

Nem tudom. Én azt tudom, amit látok és tapasztalok a világban immár 28. éve: igazi magyarok mindenhol vannak. Ez nem hely kérdése. Ez emberfüggő. Bizonyára már nagyon sokan ismerik a Tamási Áron-mondást: “Aki embernek hitvány, az magyarnak alkalmatlan.” A magyar gyűjtőnév, mondhatnám úgy is, hogy jelző. Felőlem valaki hottentotta is lehet, ha vállalja a magyarság sorsát – mindhalálig!

A fentiekben már valamelyest ízelítőt adtam abból, mit is jelentett – és jelent ma is – magyarnak lenni Erdélyben, ahol kétszeresen is megsínylettük a hovatartozásunkat. Az „itthon” és „otthon” fogalma nálunk, menekülteknél egészen érdekes módon változik. Különféle lelkiállapotunkban más és más értelmet nyer. Itthonról megyünk haza, és otthonról jövünk haza. De én sokáig nem tudtam Szolnokra azt mondani, – mikor Erdélyből, a szüleimtől jöttünk vissza -, hogy megyek haza. Ez a haza szó valahogy nem volt azonos azzal, amit otthonnak nevezünk, szolnoki viszonylatban. Nem éreztem otthonomnak ezt a várost, ami rideg, kicsi és kicsinyes. Pedig valójában ez az egész Kárpát-medence a hazánk még akkor is, ha a magyarságra kényszerített gúnyhatár létezik. Mert a haza „a magasban van”, a lelkekben. De a „hon” mindig is a szülőföldem marad. A házam és hazám között csak egy vessző az eltérés, és mégis mennyire mást hordoznak magukban, holott ugyanazt kellene, hogy jelentsék… De az itthon, mármint Szolnok, már sose lesz az otthonom. A mai napig nem érzem az enyémnek, mint ahogy a város sem érez a magáénak…

2013-tól a szolnoki Székely Leszármazottak Közösségével, melynek alapító tagja vagyok, és a Vitézi Renddel közösen küzdök én is, és követeljük  a Székely Önrendelkezést. Ha már a kivégzett őseim emlékére tették ezt a napot – március 10-re -, akkor nekem kutyakötelességem székely testvéreim mellé állni. És nem csak ezért!

Bizonyára te is összegezted az elmúlt évet. Hogyan látod, mit csináltál jól, és mit csinálnál másképpen? Milyen kívánságaid vagy fogadalmaid vannak erre az esztendőre?

Én úgy állok az újévhez, hogy csak rosszabb ne legyen. Ahogy a székelyek mondják: Essen, havazzon, csak rossz üdő ne legyen! Fogadalmakat nem szoktam tenni. Azt tegye az, aki valami rosszat követett el. Én hálát adok a Magasságosnak, hogy megéltem ezt az évet is; hogy megszületett a kisunokám, Márton; hogy a gyermekeim, akiket a Teremtő ajándékának tartok – most már az unokámat is! -, jól vannak, és derűvel, humorral ők is legyőznek minden gondot, bajt, és jó testvérek. Nem szeretném, ha a következő mondatokat sablonnak vennék, de szeretném, ha az idén is eljuthatnék olyan helyekre, ahol a magyar kultúra madárszárnyakon se érkezik; hogy eljussak oda, ahol egy hangyányit én is ápolgathatom lelkünk trianoni sebeit, és szeretném, ha a Kárpát-medencében mindenki megtalálná a maga hazáját, tisztelve benne egymást.

Küldesz jókívánságot valakiknek itt a Montázsmagazinban?

Az újesztendő első napjaiban mindenkinek egészséget, derűs lelket kívánok, hogy felül tudjanak emelkedni a kicsinyesség, a személyeskedés és a gonoszág mocsarán, és ne adják fel, még ha kemény is az élet, mert mindennek oka van, csak meg kell látni. És még egy nagyon fontos: olvassanak verseket és hallgassanak magyar népzenét, mert mindkettő lélek-gyógyír.

A szerkesztőségünk nevében megköszönöm az interjút. Kívánom, hogy minden álmod váljon valóra, legyen eredményes, sikerekben gazdag új éved! És ami még nagyon fontos, legyen erőd, egészséged a céljaid eléréséhez!

Köszönöm szépen! Hasonló jókat és derűs lelket kívánok a szerkesztőség tagjainak az újesztendőre, és még tovább is, a még újabbakra! És engedd meg, kérlek, hogy magamtól idézzek: Isten áldjon minden derék magyart, ki a hazáját és nemzetét önzetlenül szolgálja!
*
Meister Éva hivatalos oldala elérhető ITT, a facebook közösségi oldalán.

 

Nagy L. Éva

Szerkesztette: Weninger Endréné Erzsébet

 

 

Hozzászólások